Távoli ​csillag 95 csillagozás

Roberto Bolaño: Távoli csillag

Az ​ötvenévesen elhunyt, kultikus chilei író első magyarul megjelent kötete, az „Éjszaka Chilében” után a „Távoli csillag” ismét a Pinochet-rezsim sötét világát idézi fel. A regény névtelen narrátora egy költő, Alberto Ruiz-Tagle életét rekonstruálja, akit még egyetemista korukból ismer: az együtt látogatott szemináriumon komoly, udvarias, világos gondolkodású fiatalembernek mutatkozott, de a versei valahogy hamisnak tűntek, mintha még nem akarná feltárni igazi tehetségét. És csakugyan, Ruiz-Tagle az Allende-kormány bukása után, a katonai diktatúrában bontakozik ki és válik híressé, immár Carlos Wieder néven, mint a légierő pilótája, aki gépével szövegeket ír az égre (melyeket egy ízben az akkor gyűjtőtáborban raboskodó narrátor is olvashat). A Ruiz-Tagle/Wieder-féle „új chilei költészet” nagyszabású multimédiás projekt, amelyben az égboltra rótt füstversek mellett a kínzásnak és a róla készült fényképek bemutatásának is fontos szerep jut…

Bolano kimért távolságtartással,… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1996

>!
Európa, Budapest, 2010
170 oldal · ISBN: 9789630790239 · Fordította: Scholz László

Enciklopédia 10

Szereplők népszerűség szerint

Pink Floyd

Helyszínek népszerűség szerint

Chile


Kedvencelte 12

Most olvassa 5

Várólistára tette 64

Kívánságlistára tette 38

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

mate55>!
Roberto Bolaño: Távoli csillag

Író az egekbe! Olyan, mint egy „valóságban elmosódó kvázi-biográfiai” írás. Bolano regénye messze nem pusztán a rezsim kegyetlenségének beszámolója, hanem egy tragikomédia is. Furcsa kölcsönhatás a költészet és a nácizmus között, különös fekete humorral, színes karakterekkel, ennek ellentéteként homályos (talán képzeletbeli) zavarba ejtő történettel, amely „hűen képviseli a világegyetemet”. Sodródás (mintegy) anekdota gyűjteményben. Olyan karaktereket ismerhetünk meg, amelyek hasonlítanak a többi műveiben szereplőkhöz, és amelyek itt találkoznak azokkal a szörnyekkel, amelyeket az író azért hozott létre, hogy kitöltsenek egy űrt Dél-amerikai képzeletében. Szerettem, mert nem próbál meg bírálni, csak csinál egy portrét, de ez az arckép erősebb, mint bármilyen érv. Bár csak két művet olvastam, de (számomra) az is nyilvánvaló, hogy Bolano egy olyan író, akinek a könyvei egy egész életművet alkotnak, egymással összefüggő írássorozatokat, amelyeket egészként kell olvasni, nem pedig egyedileg.

1 hozzászólás
SteelCurtain >!
Roberto Bolaño: Távoli csillag

Az utolsó mondat után alaposan el kellett töprengenem, hogy tulajdonképpen mit is olvastam. És még most sem biztos, hogy pontosan tudom a választ. A fő vonal –talán csak látszólag – Carlos Wieder, a némi tehetséggel megáldott, avagy megvert chilei költő élete. Lehetne ez a fő vonal a Pinochet diktatúra természetrajza, vagy akár a fasiszta – esetleg kevésbé riasztó, kispolgári köntösben, a játszótéri ismerősök körében is elfogadható – ideológiák destruktív nézeteit kifejező irodalma. Bolaño nagyon ráérzett Carlos Wieder figurájára. Egy tehetségtelen ember akkor is a hatalom és a körülmények játékszere, ha éppen magasra kapja a hullám. Carlos Wieder azonban rendelkezik annyi tehetséggel, hogy ezt felismerje, s a hullámvölgyből is kikapaszkodjon. S ez teszi őt, s a hozzá hasonlókat iszonyúan veszélyessé. Rombolást, pusztítást hirdetnek – s ha alkalmuk adódik ezt is cselekszik – makacsul, megtörhetetlenül. Nem hiszek a Gonoszban, de amit ők cselekszenek, az nagyon gonosz.
Több, mint gonosz.
Embertelen.
Embertelenséget hirdet és dicsőít ez a költő, s ez már a Pinochet diktatúrának is sok. Carlos Wieder tragédiája nem az embertelensége, hanem az, hogy olyan urat szolgál, mely ugyan kegyetlen is, gyilkos is, de még megvon bizonyos határvonalakat. Nem egyszerűen arról van szó, hogy igyekeznek a rendszerről egy légből kapott humánus képet festeni, hanem arról, hogy ez a rendszer ugyan lemészárolja ellenfeleit, de még embernek tekinti őket, ellentétben Carlos Wiederrel, aki csak szabadon szabható, felhasználható tárgyaknak, képzőművészeti alapanyagnak véli a hús-vér embert. Carlos Wieder – CW – fasiszta, kegyvesztett lesz egy fasiszta rendszerben. CW-t lehúzzák a WC-n. Változik ettől valami Carlos Wiederben? Semmi. Ugyanolyan destruktív, uszító, antihumánus marad, mint volt. Legfeljebb álneveket használ. Abból meg sose fogyunk ki.

3 hozzászólás
Csabi >!
Roberto Bolaño: Távoli csillag

Ha valakinek el kellene magyaráznod, hogy mi az a posztmodern irodalom, akkor add a kezébe ezt a könyvet, és ha nem érti, akkor majd megérti.
A regény a Pinochet diktatúra születésének idején kezdődik, és egészen a század végéig kíséri végig a szereplők sorsát. Vagy hát mit is beszélek, végig kíséri, ugyan már, olyan ez a könyv, mintha most úgy írnék értékelést, hogy valaki olvasta a könyvet, és mesélte nekem, hogy milyen volt, és én most az alapján elmondanám az ő véleményét. Világos? Nem egészen, mi? Bolaño végig bizonytalanságban tartja az olvasót, hogy amit most olvas, az megtörtént, vagy valaki csak így rekonstruálta az eseményeket. Már az első mondat is: „Salvador Allende elnökségének idején, 1971-ben vagy talán 1972-ben találkoztam először Carlos Wiederrel.” Az események – és nem csak azok, mert a könyv sokféle elemet tartalmaz, ami csak lazán kapcsolódik a történethez, pl. a nyomozó korábbi esetei, vagy a foci betét, stb. – mindig valahogy másodkézből jutnak el a narrátorunkhoz, az ő fejében áll össze ez az egész (re)konstrukció, amiből kikerekedik Carlos Wieder története (bár nem merném határozottan kijelenteni, hogy ez a regény CW története – hoppá, most hogy leírtam villan be, hogy CW az majdnem CV /curriculum vitae/, szóval akár a narrátor önéletrajza is lehet a történet, a Wieder név etimológiáját elemző részből adódik, hogy ez a kis eltérés bakfitty, micsoda irodalmi felfedezés!). Alapélménye lehet ez egy diktatúrában élő és gondolkozó embernek, semmiről sem tudni biztosat, de mindenről tudni valamit, aztán hozzátenni egy kis morzsát és tovább adni.
Ilyen a regény központi eleme, Wieder légi bemutatója, majd utána a fotókiállítás is. Az égre írt jeleket sokszor nem látják, szétfújja a szél, mégis pontosan értesülünk a vers szövegéről. Wieder fotókiállításáról is egy önéletrajz alapján számol be a narrátor, hát tudjuk, hogy azok mennyire megbízhatóak. Kevés durva, igazi diktatúrás rész van a könyvben, ez az, de még itt sem tapasztaljuk meg a kegyetlenséget közvetlenül, csupán fényképek útján értesülünk róla, hogy valami történt. Bolaño nem adja meg az esélyt az olvasónak, hogy elmerüljön a zsigeri borzalomban, hideg fejjel, távolságtartással kénytelen végignézni(olvasni), ami történhetett.
Központi helyet kap a regényben a költészet, tucatszám olvashatunk chilei és egyéb költőkről, akik egy része (nem néztem utána!) biztos, hogy kitalált, mint ahogy a lapok is, amikben megjelentek. Wieder is költő, akit eltűnése után a narrátor felfedez mindenfelé a világban, álneveken írt műveiben, ezeken keresztül követhetjük csak a sorsát. A költészet, mint élet, avagy a költő, aki nem is létezik, csak a versei. Hogy valóban ő az, nem derül ki, de ez a fajta nyomozás azt mutatja, hogy a wieder-félék léteznek, mindenhol és mindenkor. Megnyerőek, magabiztosak, megtalálják a helyüket, az élre állnak, hideg mosolyukkal vezénylik a parádét, elég hozzá a féltehetségük, ami van nekik. Azt szűrtem le a végén, hogy valamiféle vádirat is ez a regény azok ellen az értelmiségiek ellen, akik eladták magukat a Pinochet rezsimnek. Persze mindenki azt szűr le, amit akar.

10 hozzászólás
janetonic>!
Roberto Bolaño: Távoli csillag

Kétszáz oldal sincs ez a könyv, de benne van legalább harminc lehetséges másik regény (és tudom, egy részéből aztán lesz is regény később), egy kicsit Umberto Eco jutott eszembe, mert az ő regényeinél éreztem azt, hogy micsoda univerzum van a fejében, amiből ezek jönnek, de mégis más; nála minden regény szigorúan egy egység (vagy legalábbis ez a benyomásom, mindegyiknek külön karaktere van), itt viszont mindenféle csápok nyúlnak át egyik könyvből a másikba meg a könyveken túl a valóságba – és mindezt úgy mondom, hogy még csak a két Bolaño kisregényt olvastam, és egy kicsit tudok csak a többiről, de azért, kicsit több mint 300 oldallal ilyen hatást kelteni, azért az valami, nem?

sebzek>!
Roberto Bolaño: Távoli csillag

Egy hiányzó Vad nyomozók betét Arturo Belano tolmácsolásában.
A Bolano univerzum szerves része, viszont emellett nem annyira egyedi. A fent említett írás hozza ugyan ezt a kérdéskört és atmoszférát, és még rátesz pár lapáttal.
Jó könyv, csak az életmű ismeretében nem kiemelkedő.

akire>!
Roberto Bolaño: Távoli csillag

A rothadás könyve. Mert esünk szét – ki így, ki úgy megy tönkre… Bolano már a halál torkában kezdett írni (gyógyíthatatlan betegsége árnyékában), tíz év adatott meg neki az alkotásban. A rothadás könyve merő giccs is lehetne, a negatív fajtából, de nem az. Látomásaiban az ebben az élhetetlen világban (adott esetben a törvények nélkül való Chilében, ahol a kegyetlenség lett úrrá) élni próbáló embert mutatja be, például az úszót, aki végtagok nélkül is képes fent maradni a víz felszínén. Nem csodálom, hogy Bolano nem Marquezzel és Vargas Llosával értett egyet – prózája megnevezett kedvenceivel, Cortázaréval és Borgesével rokon, és megteremtette a saját világát…

9 hozzászólás
sztimi53>!
Roberto Bolaño: Távoli csillag

Másodjára csaptam össze Bolanóval, de megint ő nyert. Mondatok és mondanivaló híján érzem magam, ha róla kell szólnom. Üresnek, bizonytalannak. Mindig ez a sötét hangulat, de ez a könyv a másiknál még sötétebb, összetettebb, kegyetlen és durva, csak könnyebben olvasható. A korszakot, amiről ír már Allende könyvéből ismerem, de mikor olvasom, akkor mégsem ismerem, újat mond, ennél különbözőbb a két írás nem lehetne. A chilei irodalmi jártasságom nem nőtt az előző olvasás óta, ezt hátránynak érzem. Mikor olvasom, úgy hiszem értem, de mikor utólag gondolkozom rajta, úgy érzem mégsem, mikor olvasom, szeretem és iszonyodom tőle egyszerre. Van valami kettősség ebben az íróban, megoszt engem, taszít és vonz magához. Felkavar, undorít, de odaragaszt a lapokhoz. Nagyszerű ez a könyv, de tőlem távoli, mint a csillag a címében.

vargarockzsolt>!
Roberto Bolaño: Távoli csillag

@verdeleth posztmodern kihívására olvastam, és kedvenc könyvre találtam. Írtam róla egy karcot: http://moly.hu/karcok/156398, de ez hosszú, és egyébként is csupán lírai reflexió, ezért röviden összefoglalom, amit gondolok:
Könnyen olvasható, érdekes és izgalmas posztmodern regény Chile történelméről, és Latin-Amerika irodalmáról, a nácizmusról, és a művészeti barbarizmusról. Nincs benne semmi didaktikusság és semmi elvont művészkedés, de aki jól összefogott, pergő cselekményes könyvre vágyik, az ne ezt válassza. A posztmodern lételeme a kalandozás, a kutakodás, a lényeges és lényegtelen elemek viszonylagossá tétele. Ezért aztán olvashatunk a könyvben a szigorúan tárgyhoz tartozó témákon kívül egy szovjet hadseregtábornokról, az FC Barcelonáról és közép-amerikai gerillaháborúkról is, de mindezt szórakoztatóan. Jó könyv, érdemes elolvasni.

4 hozzászólás
egy_ember>!
Roberto Bolaño: Távoli csillag

„A mai átlagember alacsony hatásfokú életet él. Bár nem nagyon szenved, mégis keveset tud arról, hogyan kell igazán kreatívan élni. A világ óriási lehetőségeket kínál számára, amelyekkel gazdagíthatná és élvezetesebbé tehetné az életét, mégis céltalanul kóborol, nem igazán tudja, mit akar. Nincs benne igazi lelkesedés. Úgy tűnik, mintha sokat tevékenykedne, de arckifejezése arról tanúskodik, hogy kiveszett belőle az igazi érdeklődés az iránt, amit tesz. Ügyesen beszél a gondjairól, de megbirkózni nem tud velük.” (Fritz Perls a Gestalt terápia kitalálója)
„Az alaplélektannak is nevezett irányzat szerint mindenki másképp látja a történéseket, vagyis ahányan vagyunk, annyiféle valóságot érzékelünk.
Ez a valóság aztán segíthet vagy korlátozhat minket abban, hogy a környezetünkben megfelelően tudjuk működni.
A Gestalt terápia – terapeuta célja, hogy a páciens felismerje saját valóságát, a külső világát, a testi érzeteket és az érzelmeket, és igyekezzen ezeket tudatosítani magában.
Ha ez nem történik meg, nem tud megfelelő döntéseket hozni és helyesen alkalmazkodni a környezetéhez. A Gestalt terápia egyszerű, csak koncentrálni kell, tudatosítani a cselekedeteinket, így az itt és most segítségével képessé válunk elmélyedni önmagunkban és megérteni tetteinket és az érzéseinket.” (egeszseg.org)
Nem véletlenül említi a narrátor a Gestalt terápiát a szövegben. „Mindenki másképp látja a történéseket, vagyis ahányan vagyunk, annyiféle valóságot érzékelünk.” A bizonytalanság központi eleme a regénynek.
Chilében járunk a 20. század második felében. Bujkáló nácik és leszármazottaik, balos értelmiségiek és költők között, akik közül lesz, aki a Pinochet-rezsim kiszolgálójává válik, lesz, aki gerillának áll. Lesz, akiből sorozatgyilkost alkot a lehetőség, és lesznek, sokan, akik meghalnak.
A bizonytalanság regénye ez a könyv, rémtörténet a létező gonoszról.
A halál előli menekülés regénye, ha másként nem megy, egy utolsó, hősies gesztussal elémenve.
És a végletes önkifejezés regénye, egy ember vagy egy nép géniuszának, alkotni vágyásának története, ami időnként nagyon gajra megy. Így születnek a szürrealista költők és a sorozatgyilkosok, a piramisépítők és lágerállítók, akik lelki alkatukban nem is sokban különböznek egymástól.
De ez csak az én olvasatom, sok más értelmezése lehet ennek a szerteágazó, metaforikus, költők tucatjaival dobálózó, izgalmas szövegnek.

11 hozzászólás
Marcus>!
Roberto Bolaño: Távoli csillag

Dél-amerikai íróknál szinte kötelezővé vált a Borges-hez való hasonlítás. Szerintem jóval inkább van itt szó egy, a régió kortárs íróira jellemző stílusról, hangnemről, amit közös vonásként lehet kezelni – hasonlót tapasztalok például a kínai vagy a japán írók esetében is. Nyilván nagyobb hatással vannak egymásra az egymáshoz közelebb élő (vagy inkább közelebbről származó) írók, főleg ha még azonos nyelvet is beszélnek, de ettől még nem lesz mindenki Borges. Ami nem is baj, akármennyire is szeretem az ő írásait is.

Bolano esetében viszont a lehető legjobb értelemben igaz, hogy érződik rajta a borgesi hatás. A legjobb értelemben, mert ő eközben egy erősen saját hangot alakított ki, ami az ismerős elemekre építve mutat nekünk valami újat és egyedit. Amit ő művel, azt „finom posztmodernnek” nevezném, azaz a szöveg könnyen olvasható, cselekményes, tulajdonképpen különösebb értelmezés vagy elemezgetés nélkül, önmagában is megáll a lábán. Az utalások, a mondanivaló csak finoman vannak jelen, és nem feltétlenül vájtfülű irodalmároknak szólnak. Attól pedig szerencsére végképp távol áll a mű, hogy valamilyen elborult művészkedésbe forduljon.

A Távoli csillag Chile történelmébe enged bepillantást, méghozzá egészen belülről. Az egyetemi világ, az irodalmi körök nyilván önéletrajzi ihletésűek, és a diktatúra kialakulásának bemutatáshoz pont ideális háttérként szolgálnak: nem látunk vérengzéseket, kivégzéseket, brutalitást, de nem is vagyunk annyira távol az eseményektől, mint egy átlag, a politikával keveset törődő „everyman”. Márpedig éppen ez a könyv legerősebb pontja, hiszen a legtöbben pontosan így ismerjük a diktatúrákat a valóságban is – távolról, elmondásból, hírekből.

És hogy miért fontos ez? Úgy gondolom, hogy a „standard” filmek és könyvek felépítettek az átlagember fejében egy olyan diktatúraképet, amelyben minden nagyon egyértelmű. Ebben a képben az elnyomó rendszer azonnal, „gombnyomásra” alakul ki, az elnyomás a teljes népesség számára egyértelmű, csak a hadsereg és a rendőrség tartja fenn a mindenki által gyűlölt rendszert, és persze az egész tetején ott terpeszkedik a gonosz diktátor. Bolano könyve, beleértve a kulcsjelenetnek tekinthető fényképes partit, épp ezt a fajta érzékelést állítja a középpontba: a valóságban mindent közvetve érzékelünk. Ez a közvetettség és a fokozatosság torzíthatja a realitásérzékünket, hiszen a regény szereplői sem tudják, hogy mit kezdjenek a feltáruló brutalitással. Sokan egyszerűen tudomást sem vesznek róla, szó szerint otthagyják a partit, vannak, akik csak lassan ébrednek rá, hogy itt valami nagyon nincsen rendben (pedig azonnal szembesültek a megcáfolhatatlan valósággal). És hogy valaki tegyen is valamit, az még újabb kérdés.

Így kap az olvasó gyomrost Bolanótól, csak egy finom kérdéssel: te otthagynád a partit?


Népszerű idézetek

giggs85 >!

Csakhogy a harmadik világban bajos művésznek lenni, ha szegény az ember és nincsen karja, ráadásul buzi.

giggs85 >!

A Halál barátság.
A Halál Chile.
A Halál felelőség.
A Halál szerelem.
A Halál gyarapodás.
A Halál közösség.
A Halál tisztogatás.
A Halál a szívem.
Fogadd el a Szívem.

Kapcsolódó szócikkek: Chile
girl_with_the_albatross>!

A gonosz ellen, javasolta, olvasással lehet harcolni, […]

117. oldal

egy_ember>!

Nem ment el a Picasso múzeumba, se a Sagrada Familiába, viszont benézett a Camp Nou múzeumába meg az új akváriumba. […] Megkérdeztem, mit gondol a Camp Nouról, mire azt felelte, hogy neki mindig is az volt a véleménye, hogy az a legjobb európai stadion. Kár, hogy vesztett a Barcelona tavaly a Paris Saint-Germain ellen. Már nehogy bebeszélje nekem, Romero, hogy maga culé. Nem ismerte a szót. Elmagyaráztam, nagyon viccesnek találta. Jó hosszan elgondolkozott. Én csak alkalmi culé vagyok, mondta. Európában a Barcelonának szurkolok, de a szívem mélyén a Colo-Colo az én csapatom. Hát ez már csak így van, tette hozzá bánatosan, de büszkén.

139. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Sagrada Familia
3 hozzászólás
SteelCurtain >!

Vallomása telis-tele van mapuche fordulatokkal, két katolikus pap tolmácsol neki, szinte testőrként őrzik, egy pillanatra sem hagyják egyedül. A nő emlékezetében a bűntény éjszakája egybefolyik emberölések és igazságtalanságok hosszú sorával. Történetét át- meg átszövi egyfajta hősi, ciklikus ének (eposz), amelyből az elámult hallgatóság megérti, hogy az az ő története is, Amália Maluenda chilei állampolgárnak, a Garmendiák egykori cselédjének a története és részben Chile történelme is. Rémtörténet, így amikor Wiederről beszél, a hadnagy több személyként jelenik meg: egyszerre betolakodó, szerelmes, harcos és gonosz. Amikor a Garmendia nővéreket említi, a levegőhöz, szép növényekhez, kutyakölykökhöz hasonlítja őket. Amikor felidézi a bűntény baljós éjszakáját, azt mondja, hogy a spanyolok muzsikája szólt. Arra a kérdésre, hogy mit jelent pontosan a „spanyolok muzsikája”, azt feleli: a tiszta haragot, uram, a tiszta értelmetlenséget.

SteelCurtain >!

Azon a délutánon megtanult kar nélkül, angolna vagy kígyó módjára úszni. A mostani kedvező társadalmi, politikai helyzetben, mondta, értelmetlen és felesleges is lenne megölnie magát. Jobb, ha titokban költő lesz.

SteelCurtain >!

Feltett valaki egy Pink Floyd-lemezt. Erre valaki megjegyezte, hogy nők nélkül nem lehet táncolni, olyan ez, mint egy homokos buli, mondta egy hang. Visszaszóltak neki, hogy a Pink Floyd zenéjét hallgatni kell, az nem táncolásra való.

Kapcsolódó szócikkek: Pink Floyd
Mária P>!

Kell némi otthon ülő alkat, mondta Bibiano, ha valaki könyvekkel foglalkozik, ahhoz nélkülözhetetlen bizonyos szintű burzsujság

82. oldal

Szabó_Róbert_Csaba>!

„Van egy komám, akit még Santiagóból, a gyilkossági osztályról ismerek, az most székeket gyárt. A múltkor beszéltem vele telefonon a témáról, azt mondja, hogy a székektől már csak egy lépés a koporsókészítés.” (157. oldal)

kalypso>!

A csend olyan, mint a lepra, állította Wieder, a csend olyan, mint a kommunizmus, a csend olyan, mint egy üres képernyő, amit meg kell tölteni. Ha megtöltöd, már semmi rossz nem történhet veled. Ha tiszta vagy, már semmi rossz nem történhet veled. Ha nem félsz, már semmi rossz nem történhet veled. Bibiano szerint Wieder tulajdonképpen egy angyalt írt le. Fennhéjázó emberangyalt?, kérdeztem. Ugyan, te seggfej, felelte Bibiano, balsorsunk angyalát.

57. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Isabel Allende: Maya naplója
Isabel Allende: Lelkem, Inés
Eduardo Sacheri: Szemekbe zárt titkok
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink
Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap
Khaled Hosseini: Ezeregy tündöklő nap
Tom Rob Smith: A 44. gyermek
Mario Vargas Llosa: A Kecske ünnepe
Zülfü Livaneli: Hotel Konstantinápoly
Tomori Gábor: Szívcsakra