Ha valakinek el kellene magyaráznod, hogy mi az a posztmodern irodalom, akkor add a kezébe ezt a könyvet, és ha nem érti, akkor majd megérti.
A regény a Pinochet diktatúra születésének idején kezdődik, és egészen a század végéig kíséri végig a szereplők sorsát. Vagy hát mit is beszélek, végig kíséri, ugyan már, olyan ez a könyv, mintha most úgy írnék értékelést, hogy valaki olvasta a könyvet, és mesélte nekem, hogy milyen volt, és én most az alapján elmondanám az ő véleményét. Világos? Nem egészen, mi? Bolaño végig bizonytalanságban tartja az olvasót, hogy amit most olvas, az megtörtént, vagy valaki csak így rekonstruálta az eseményeket. Már az első mondat is: „Salvador Allende elnökségének idején, 1971-ben vagy talán 1972-ben találkoztam először Carlos Wiederrel.” Az események – és nem csak azok, mert a könyv sokféle elemet tartalmaz, ami csak lazán kapcsolódik a történethez, pl. a nyomozó korábbi esetei, vagy a foci betét, stb. – mindig valahogy másodkézből jutnak el a narrátorunkhoz, az ő fejében áll össze ez az egész (re)konstrukció, amiből kikerekedik Carlos Wieder története (bár nem merném határozottan kijelenteni, hogy ez a regény CW története – hoppá, most hogy leírtam villan be, hogy CW az majdnem CV /curriculum vitae/, szóval akár a narrátor önéletrajza is lehet a történet, a Wieder név etimológiáját elemző részből adódik, hogy ez a kis eltérés bakfitty, micsoda irodalmi felfedezés!). Alapélménye lehet ez egy diktatúrában élő és gondolkozó embernek, semmiről sem tudni biztosat, de mindenről tudni valamit, aztán hozzátenni egy kis morzsát és tovább adni.
Ilyen a regény központi eleme, Wieder légi bemutatója, majd utána a fotókiállítás is. Az égre írt jeleket sokszor nem látják, szétfújja a szél, mégis pontosan értesülünk a vers szövegéről. Wieder fotókiállításáról is egy önéletrajz alapján számol be a narrátor, hát tudjuk, hogy azok mennyire megbízhatóak. Kevés durva, igazi diktatúrás rész van a könyvben, ez az, de még itt sem tapasztaljuk meg a kegyetlenséget közvetlenül, csupán fényképek útján értesülünk róla, hogy valami történt. Bolaño nem adja meg az esélyt az olvasónak, hogy elmerüljön a zsigeri borzalomban, hideg fejjel, távolságtartással kénytelen végignézni(olvasni), ami történhetett.
Központi helyet kap a regényben a költészet, tucatszám olvashatunk chilei és egyéb költőkről, akik egy része (nem néztem utána!) biztos, hogy kitalált, mint ahogy a lapok is, amikben megjelentek. Wieder is költő, akit eltűnése után a narrátor felfedez mindenfelé a világban, álneveken írt műveiben, ezeken keresztül követhetjük csak a sorsát. A költészet, mint élet, avagy a költő, aki nem is létezik, csak a versei. Hogy valóban ő az, nem derül ki, de ez a fajta nyomozás azt mutatja, hogy a wieder-félék léteznek, mindenhol és mindenkor. Megnyerőek, magabiztosak, megtalálják a helyüket, az élre állnak, hideg mosolyukkal vezénylik a parádét, elég hozzá a féltehetségük, ami van nekik. Azt szűrtem le a végén, hogy valamiféle vádirat is ez a regény azok ellen az értelmiségiek ellen, akik eladták magukat a Pinochet rezsimnek. Persze mindenki azt szűr le, amit akar.