A ​zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete 109 csillagozás

Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete

15 ​éve sikerkönyv ez a mű Amerikában és világszerte. Egyetemisták, értelmiségiek „bibliája”, vezérlő kalauza, a legkülönfélébb irodalomkedvelők emlékezetes olvasmánya. Hirét és népszerűségét nem véletlenül hasonlitják Salinger Zabhegyezőjéhez, Kerouac Útonjához.
Se nem igazán regény, se nem igazán esszé. Hosszú és lenyűgöző elmélkedés az emberi civilizáció mai sorskérdéseiről – egy pikareszkkaland meséjébe ágyazva. A főszereplők motorkerékpáron vágnak neki Amerikának, hogy prérin és hegyeken át eljussanak a nyugati partra. Útközben sok mindent megtudunk technikáról és természetről, egyéniségről és tömeglélektanról, „klasszikus” és „romantikus” gondolkodásról, a bonyolult világ és bonyolult lélek egyoldalú szemlélésének és elemzésének veszélyeiről, valamint a könyv központi témájáról – a Minőségről.
Értékvizsgálati esszéregény tehát Pirsig műve, akárcsak Thoreau-nak az amerikai civilizáció múlt századi fordulópontján született Waldenje. Azzal a kor diktálta… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1974

>!
Európa, Budapest, 2018
528 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634058151 · Fordította: Csák János
>!
Európa, Budapest, 2007
414 oldal · ISBN: 9789630781190 · Fordította: Bartos Tibor
>!
Európa, Budapest, 1998
414 oldal · keménytáblás · ISBN: 963076377x · Fordította: Bartos Tibor

2 további kiadás


Enciklopédia 3


Kedvencelte 16

Most olvassa 23

Várólistára tette 103

Kívánságlistára tette 54

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

SteelCurtain>!
Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete

Nincs az nyúlós gumi, aminek egyszer ne érne végére az ember. Pirsig könyve is elmenne biztosító kötélnek bungee-jumpinghoz. Jó rágós falat volt, ha nem is teljesen íztelen. Nagy erénye, hogy jó kérdéseket vet fel. Egyetlen jó kérdést többre értékelek, mint ezer félresikerült választ. Fő bajom, éppen az volt, hogy a szerző meg is próbál válaszolni a felvetett kérdésekre, s bár láthatóan komoly filozófiai előtanulmányokat végzett, a válaszai nekem hamisan csengtek. Ez persze senkit se riasszon el, mert az emberben az a legcsodálatosabb, hogy nem a futószalagról kapkodtak le minket. Mindannyian mások vagyunk, így nyilván vannak olyanok is, akik azonosulni tudnak Pirsig nézeteivel Ő oly sokszor körbejárja és próbálja fazonra szabni, csak közben nekem van egy olyan érzésem, hogy az utolsó pillanatban mindig sikerül annak a fránya nézetnek félreugrania, s mikor az író mély sóhajjal megpihenne, hogy na végre, akkor ismét szembesülnie kell a kócos, rakoncátlan frizurájú nézeteivel, melyek továbbra sem illenek egy jól fésült filozófiai rendszerbe. Ami még szintén erénye, az a regényből sugárzó végtelen nyugalom, még azokon a helyeken is, ahol éppen elszabadulni készül az őrület. Tetszett az is, hogy a technikát nem valami ördöginek, elpusztítandónak tekinti, hanem olyannak, amivel meg kell tanulnunk harmóniában élni. A szellemi és fizikai munka természetes egységét magam is vallom. Nyilván vannak akik a hosszasan fejtegetett technikai részeket halálosan unják, de műszaki végzettségűként én ezt egyenesen élveztem volna ha..
Hát igen, ha… Ha nincs az a borzalmas fordítás, amiről persze a szerző semmit sem tehet, de ami könnyedén lerombolja az író verejtékesen felépített művét. A puszta irodalmi élményt is alaposan agyoncsapja néhol a katasztrofálisan igénytelen fordítás. Néha olyan volt, mint a kínai termékekhez nagy néha mellékelt magyar nyelvű használati utasítás, amit Kínában valaki szótár segítségével magyarított, anélkül, hogy beszélné a mi nyelvünket. Ezeknél az olvasó általában még az utolsó mondat után sem tudja, hogy most egy általa ismeretlen vallás fundamentumait ismerte e meg, vagy egy különleges, kizárólag telepítve működő mobil szempillaszeletelő gumicsizma falra szereléséhez kapta meg a földrajzi tájoláshoz nélkülözhetetlen instrukciókat. Igen érdekfeszítő olvasmány szokott ez lenni, apró szépséghibája, hogy a műszaki részeknél szinte kizárólagosan, egyetemes baromságokhoz vezet. A leghorrorisztikusabbra ott bukkantam, ahol arról értekezik, hogyan lehet kiszedni egy lekopott fejű csavart a motorházfedőből. Bár Pirsig az amatőröket folyton a profik fölé helyezi, semmi újat nem tudott mondani a témában, a módszereket – s még további jó néhányat –, minden valamire való lakatos ismeri. De ez még rendjén. Ellenben amikor kijelenti, hogy ki is lehet égetni, akkor szívesen beletekertem volna néhány csavart a fordító koponyájába, s aztán leflexeltem volna a csavarfejet, hátha akad majd olyan idióta„ aki megpróbálja azt kiégetni!
Ember!
Tisztában van vele mekkora hő kell a puszta vas elégetéséhez? Hogy olyan apró problémával ne is foglalkozzunk, hogy mi csak a csavart akarjuk eltüntetni, nem az egész gépezetet. Mert annak a hülye fémnek van ám egy olyan randa szokása, hogy vezeti a hőt! Ugye gyerekjáték egy 6-8 milliméter átmérőjű csavarra lokalizálni egy atomreaktor csekélyke hőtermelését? Igaz, ha ezt nem oldjuk meg tökéletesen, akkor a motor is elpárolog a csavarral együtt, de az alapprobléma csakugyan megoldódik. Bagatell. Mivel Pirsig amerikai, s ott nincs valódi szakképzés, érthető, hogy azt képzeli; A hülye szakemberekkel ellentétben ez pusztán ujjgyakorlat minden hobbi motorszerelőnek, aki már nem hiszi, hogy a motor működése a boszorkányok mesterkedésének eredménye.
Pedig ha a fordító tudna magyarul, s nem kiégetésnek, hanem kiszikráztatásnak fordítaná az angol kifejezést, akkor nem lenne vele semmi probléma, hiszen bevett gyakorlat, hogy beszakadt csavarokba belső kulcsnyílású fejet szikráztatunk, s utána az már megfelelő imbuszkulccsal simán kitekerhető. Mindezt természetesen nem öngyújtóval, mint azt esetleg némely felbuzdult műszaki zseni vélné, hanem szikraforgácsológépen.
És nem mellékesen, gépelemekről lévén szó, jobb lenne olajozást írni és nem síkosítást, mert az ismét csak félreértésekre vezethet.
Visszaolvasva, látom, hogy lényegesen többet írtam a fordító trehányságáról, mint magáról a műről, ami azért nem helyénvaló, mert bár csak négyesre értékeltem, egyáltalán nem tartom én borzalmasnak Pirsig művét. Azonban ha valaki az elolvasása mellett dönt, feltétlenül várjon meg előtte egy tisztességes magyar fordítást!

11 hozzászólás
Bla IP>!
Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete

Tavaly 88 éves korában áprilisban halt meg Pirsig, akinek e könyvét nem véletlenül hasonlítják Salinger Zabhegyezőjéhez, Kerouac Útonjához, A könyvet eredetileg 12 kiadó visszautasította, míg a 13. megjósolta, hogy kanonizálódik és klasszikus lesz. Utóbbinak lett igaza.
Bár nekem a könyv nem tűnik annyira ütősnek. Az egykori néhány napos túra története, amely keretet ad a filozofálgatásnak, s a róla szóló írás a magvasabbnak szánt gondolatok közt helyenként valóban a motoros szakismeretek és egy útikőnyv túrázási tanácsainak szintjén ad instrukciókat, mesél történeteket. Többet vártam, valahogy nem érzem eléggé méltó folytatásnak a nagy elődökhöz képest.
De persze biztosan szerepet játszik az is, hogy a másik két ominózus művet vagy 40 évvel ezelőtt olvastam először, s az évek múlásával a „hülve latoló józanságban” már szakállasodik a szellemem is.
Meg kell állapítani, hogy a fordítás időnként okoz némi értelmezési gondot, s valszeg nem a szerző szándékai szerint.

catnipthief>!
Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete

Régi tartozást teljesítettem ezzel a könyvvel.
Akkor hallottam róla először, amikor 2013–2014-ben a Nemdebár csapmestere voltam a Moszkva téren, menjetek el mindenképp, az egyik legjobb atmoszférájú csehó ebben a városban (mármint Budapesten), piszok jó zenékkel, egy imádnivaló állandó maggal. Néha lemegyek a mai napig egy-két sörre, amióta eljöttem, az elmúlt években egy kicsit menőbb és hipszterebb lett, amitől nyilván hígult a dolog kicsit, és néhány állandóan ott legyeskedő régi vendégem is ki-kikopott, de gondolom, ez természetes.
Na, de nem is ez a lényeg, szóval a megboldogult politoxikomán napokban, mikor még ott dolgoztam én is, vendégem volt egy nagyon olvasott, nagyhangú és rekedt bácsi. Ismered ezt a típust, az andergrandból itt maradt, végtelenül művelt, az élet sötétebb oldalán is sokat sétázgató, virulens öregúr, aki nagyon megörült nekem, amikor kiderült, hogy nagy rajongója vagyok a beatirodalomnak, a hippik kultúrleszármazottainak, úgy egyáltalán, az irodalom egyfajta peremvidékének. Próbált megfogni, hogy olvastam-e Csörsz Istvánt. Meg Bukowskit, Kerouac-ot. Nem sikerült, aztán bedobta Pirsig nevét is, meg ezt a furcsa című könyvet. Megígértette velem, hogy amint lehetőségem támad, elolvasom. Aztán lenyelte a két deci portugieser-t (mindig azt kért), és távozott. Azóta se láttam, a nevére sem emlékszem, csak a két deci vörösre.
Valamivel később, valami antikváriumban, franc se emlékszik már, hogy melyikben, de a kezembe akadt a kötet, ez a libafos-tojáskrém színű ronda kiadás, rajta a cukormáz betűkkel, ha nem tévedek, az Árkádia gondozásában, úgyhogy megörültem, kifizettem, hónom alá csaptam és már szálltam is fel a buszra hazafelé. Jobban meggondolva arra se nagyon emlékszem, hogy hol laktam akkor éppen, szóval lehet, hogy trolira vagy metróra ültem. Mindegy.
Otthon olvasom, olvasom, forgatom, hogy fejjel lefelé hátha, semmi.
Piszkál, hogy ez akár még érdekes is lehetne, de mi ez a bűnrossz fordítás? Bázd, mintha nem is magyarul lenne…
Szóval elolvastam jópár oldalt, aztán megelégelve a fapados félmagyart, dühösen basztam be a sarokba a könyvet, és már akkor is megfogadtam, hogy csak akkor olvasom el legközelebb, ha majd születik épkézláb, tényleg magyar fordítás belőle, mert amit nekem sikerült megszerezni, az vagy klingonul van, vagy valami Ómagyar Mária-siralom környéki, elfeledett nyelvemlékünk.
Mr. Kétdeciportugieser pedig fogalmam sincs, hogy hogyan bírta elolvasni ezt a könyvet, de már a huncutan hunyorgó, véreres szeméből is látszott, hogy a vén medve tud valamit, amit én nem.
Tekerjünk 2018-ba, hacacáré, havajdizsi, öröm, boldogság, új fordításban, megszépült külcsínnel újra megjelentette a Zent az Európa Kiadó, én meg kikölcsönöztem a boltból, és egy-két nyögvenyelős hét alatt elolvastam.
Mostmár eltelt egy jó egy, másfél hónap, mióta végleg becsuktam Pirsig meghatározhatatlan könyvét, és nem igazán tudom, hogy mit gondoljak.
Mondják róla, hogy a „70-es évek Útonja”, amit azért barokkos túlzásnak gondolok, nem feltétlen minőségileg (mert mondjuk én az Útontól se ájultam el), egyszerűen a megtett útnak totálisan más a minősége, a módja, és az apropója is, úgyhogy nem látom értelmét összevetni vele.
Meg amúgy Pirsig műve nem is igazán regény, közelebb áll egy moralizáló filozófiai esszéhez. Baromi érdekes, ahogy a Zent egy olyan gyakorlati példán keresztül világítja meg és vezeti le, mint a motorszerelés, iszonyú jó kérdéseket tetet fel velünk magunknak, viszont a konklúzió időnként zűrzavaros és suta. A fordítás maga végre élvezhető és gördülékeny, de ez nem változtat azon, hogy a szöveg helyenként száraz, vontatott, vagy egyszerűen csak kurva unalmas.
Érdekes eljátszani azzal a gondolattal, hogy mitől lesz és meddig marad „nagy” egy regény. Minden lepötyögött aggályom és problémám ellenére én úgy gondolom, hogy ez igenis egy jelentős regény (jó, legyen akkor regény), még ha nem is különösebben jó. Pedig abba is volna hol belekötni. Ez a waldenes, back-to-the-nature szemlélet furcsa kis szemlélet, hiszen tökéletesen érvényes a mai napig, és tökre volna ennek a világnézésnek létjogosultsága, de most olvasva, durván négy évtizeddel a megjelenése után már joggal gondolhatjuk a filozófiai-morális szemléletet túlhaladottnak, amitől viszont sokak szemében a Zen és a motorkerékpár-ápolás művészete valószínűleg már kapásból bukja a „jelentős nagy könyv” státuszt. Pedig nem Pirsig és nem is a könyve tehet arról, hogy a mi világunk már egyre jobban, évről-évre exponenciálisan egyre gyorsabban pörög. Hajlamosak vagyunk/lettünk(?) csak a körülöttünk tomboló, szünetmentes digitálzajra, tirádára koncentrálni, szép lassan tökéletesen megfeledkezve a belső hangunkról, a befelé figyelés képességéről, ha viszont így nézem a könyvet, tán érvényesebb, mint valaha.
Egyáltalán nem bánom, hogy végre sikerült élvezhető formában elolvasnom ezt a könyvet. Finoman szólva sem basztam magam hanyatt roppant epifániák súlya alatt, de mégis valahogy emlékezetes maradt, és végső soron ez számít.

5 hozzászólás
mongúz P>!
Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete

Nagyon tetszett!
Nagyon szép és szórakoztató volt a kerettörténet, és az apa-fiú kapcsolat miatt igen közel tudott kerülni hozzám. A filozófiai részek pedig nagyon elgondolkodtattak, lenyűgöztek. Nem is tudtam minden részletét befogadni, kicsit nagy falat volt ez csökött agyamnak, de legfeljebb elolvasom mégegyszer. Én is sokat szoktam gondolkodni a minőseg, jón meg rosszon, úgyhogy nagyon jól esett.
Hogy mennyire volt Zen, azt nem tudnám megítélni. Kicsit a Sofie világára emlékeztetett, csak ez inkább már felnőtt felnőtteknek szólt, és az író kevésbbé didaktikusan ágyazta a filozófiát a kerettörténetbe.
Meglepően sok negatív kritikát olvastam az értékelések között, de nekem nagyon tetszett, és egy percig sem untatott. Persze ez lehet, hogy az én hibám.

>!
Európa, Budapest, 2018
528 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634058151 · Fordította: Csák János
Ete>!
Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete

Na ezért szeretem ezt a könyvet, elolvastam az értékeléseket, és jót mosolyogtam :)
Van aki „utikönyvnek” érti, van aki a „filozófiát” keresi benne, van akit „csak” szórakoztat..
Úgy gondolom, az alkotó nem kívánhat többet, mit, hogy a művét ami egy s egész, ezer és ezer féle képpen olvassák..
Én már harmadszor olvasom, és mindhárom alkalommal mást és mást adott nagyon függ az ember aktuális lelkiállapotától … csak ajánlani tudom, de ügyelni kell, hogy jókor olvassa el az ember, ha nehéz olvasmány félre kell tenni és elővenni akkor amikor eljön az ideje. Na ezt meg ti tudjátok !

1 hozzászólás
Attila_Kovács_13>!
Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete

„A” köny nekem. Több mint 10 példanyom volt belőle, de mindig elfogy :). Kölcsönadni veszélyes ;)

_ada>!
Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete

Több motorkerékpárra és kevesebb filozófiára számítottam, de talán emiatt szerettem jobban a könyvet és adok neki jobb értékelést. Attól tartottam, hogy ez egy Úton 2 lesz, de az utazás csak keretet adott Pirsig képmutogatásának. Mellesleg köszönöm az utószónak a magyarázatot, és így a végén tisztába kerültem vele, mit is jelent a kifejezés…
Megkapó, legalábbis számomra, egy fiktív alak fokozatos megőrüléséről olvasni, itt pedig a szerző saját történetéből merít: szóval, mikor jobban belegondoltam, ott volt az egészben a horror is. Nem csak a múlt borzalma miatt, hanem mert még mindig ott lebeg felette Damoklesz kardja. A kérdés: vajon mikor sújt le. Kíváncsi voltam, hol a közös pont régi énje és Phaidrosz között, amire meglepően egyértelmű választ ad – a mű végén. És az egész homályos, lassan összeálló részletek után nem csak ez, hanem szinte minden világossá válik.
Őszintén megmondom, rosszabbat vártam, bár most már tudom, honnan a közepes értékelés. A téma unalmas, ha az ember nem szereti. Szerintem nekem azért működött most ennyire, mert nem olyan régen pont ókori görög filozófiából vizsgáztam, és legalább valamennyire értettem, miről is van szó.

Könyvszédelgő>!
Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete

Ez elég döcögősre sikeredett (meg nekem sem volt ilyen hangulatom). Főleg a fordítás miatt köhögött a motor. Rég olvastam ennyire magyartalan mondatokat, félrefordításokat, a gépelési hibákról nem is beszélve. Néha a filozófiai mélységek is kuszák voltak, nem lehetett érteni, hogy épp kiről, miről beszél, ami nagyban rontott az élményen, és értem, miért tartották egyesek unalmasnak (bár szerintem ők a filozófiát és a bölcseletet is unják). Pedig nagyon jó kérdéseket, érdekes problémákat vet fel. A fordítás szálmájára írom, hogy nehezen fogadtam be a könyvet. Megérne egy újrafordítást.

1 hozzászólás
karacsonyfa>!
Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete

Vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Egyrészt érdekes volt a gondolatvezetés, tetszett az összegző jellege, mely teljesen beleillett jelen világnézetembe, DE BORZALMAS A FORDÍTÁS!!

Talán nem kellene ennek ekkora hangsúlyt fektetnem, de annyira átszövik a könyvet a magyartalan kifejezések, a nem létező szavak, hogy nem lehet nem odafigyelni rájuk. Olvasás közben párszor a számra vettem a fordító nevét, ugyanis nagyjából 2 oldalanként sikerült valami bénasággal kirántania az élményből, a gondolatmenet láncából…

Így most nem is bírom ki, hogy ne írjak pár példát. A fordítónak hála megtanultam többek között, hogy az étellel nyomtatni szokás; a repülők leesnek; az egyetemről kicsöppenni szoktak; a feladványt pedig nem megfejteni kell, hanem (vigyázz, ez a legkeményebb): kihüvelyezni…

De persze mindezeken felül lehet emelkedni, és a mondandóra koncentrálva egy érdekes (bár néhol túlságosan körülményes vagy általános) olvasmány azok számára, akiket érdekel a zen meg a motorkerékpár ápolás művészete. Kérdez, tanít, megerősít.

Szeretném egyszer újraolvasni, de azzal vagy megvárom az újrafordítást, vagy ráveszem magam az eredeti nyelvre.


Népszerű idézetek

negyvenketto P>!

Megtanultuk például, hogy kell a derék utakat a térképen kiszúrni. Ha tekereg, az már derék. Mert az hegyek közt visz. Ha két város közt a legkisebb távolságot keresi, az baj. A legderekabbak a semmicsodával kötik össze a semmicsodát, kivált, ha látni, hogy húzódik a közelben egy célirányosabb útvonal is.

9. oldal (Árkádia, 1989)

negyvenketto P>!

A Buddha, az Istenség éppúgy lakozhat a nyomtatott áramkörben vagy a motorkerékpár fogaskerekeiben, mint hegycsúcson vagy virág szirmaiban. Aki másként vélekedik, a Buddhát fitymálja – vagyis magamagát.

21. oldal (Árkádia, 1989)

krlany I>!

Másképp lát, aki motorkerékpáron vakációzik. Az autó kirekeszt a világból, nem is eszmélhetsz, hogy képernyő előtt ülsz megint. Tehetetlen szemlélője vagy a jelenségek vonulásának.
A motorkerékpárnak nincs képernyője. Kapcsolatba kerülsz mindennel. Nem is nézed már, annyira részese vagy, és a jelenlét érzése lenyűgöz. A talpad alatt arasznyira surranó út valóságos, járni is azon jársz, csak most belemosódik a surranásba, de ha akarod, leteheted a lábad bármikor, és talpaddal tapasztalod a tudatfolyamot.

8. oldal

negyvenketto P>!

Akkora a hajtás mostanában, hogy beszélgetni nemigen kerül idő. Napról napra terjengő langyos víz az élet aztán, akkora egyformaság, hogy évekkel később töprengsz el, ennyi időd hová lett, és milyen kár, hogy jeltelenül telt el. Azért most, hogy idő kínálkozik, szívesebben bolygatnék fontos dolgokat a beszélgetéssel is.

11. oldal (Árkádia, 1989)

pomesz>!

… mert minden tanár azokat a diákokat értékeli fel, akik őhozzá a leginkább hasonlítanak. Ha az írásod szép, a szépen író diákokat mindjárt többre tartod. Ha idegen szavakkal vagdalkozol, az olyan diákban leled a kedved, aki maga is szeret nagyokat mondani.
– Persze. Hát aztán? – nézett rá DeWeese.
– Éppen itt sántít valami – állapította meg Phaidrosz. – Mert az olyan diákok, akik az én kedvemre valók, akikben magamat látom viszont, azok mind megbuknak!

139. oldal

Chöpp >!

Furcsa, hogy az igazság ott kopog az ajtódon, te meg kiszólsz: „Most kell jönnöd neked is, amikor az igazságot keresem?” S mit tehet az igazság, áll odébb. Furcsa.

9. oldal (Európa Könyvkiadó, 1989)

Bla IP>!

Gondolom, a kormánya máig laza. Sőt az a gyanúm, megsértettem akkor: volt pofám azt ajánlani, hogy az ő ezernyolcszáz dolláros BMW-jét, a német ipari találékonyság fél évszázados gyümölcsét egy megürült sörösdobozzal foltozom ki!
Ach, du lieber!
Azóta nemigen értekezünk a motorkerékpár-ápolásról.

55. oldal

_ada>!

Az emberek nem azért ítélkeznek a Minőség felől különféleképp, mert a Minőség különféle, hanem mert az embereket különböztetik meg egymástól a tapasztalataik.

Harmadik rész: 20 (Európa, 1989)


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia
Jack Kerouac: Dharma hobók
Jack Kerouac: A Dharma csavargói
Debbie Macomber: A karácsony ígérete
Nicholas Sparks: Hosszú utazás
Lorenzo Carcaterra: Pokoli lecke
Taylor Jenkins Reid: Evelyn Hugo hét férje
Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek
Stephen King: 11/22/63
Kurt Vonnegut: Éj anyánk