Kezdjetek ​el élni! 86% 169 csillagozás

„Könnyebb volt kifogásokat keresni – és neki igazán jó kifogásai voltak – mint vállalva a kockázatot belekezdeni valami újba. Valami bizonytalanba.
(…)
– Lehet, hogy félek a bizonytalanságtól. – vallotta be Vencel. Barbi bólintott.
– Azt is megértem. A legtöbb ember fél tőle.”

Köszönettel tartozom az irónőnek. Az élményért, amiben a könyve által részem lehetett.
Szóval köszönöm, hogy olvashattam, hogy elgondolkodtam, hogy felnyitotta a szememet.
Nagyon más érzéseket keltett bennem, mint a korábban olvasott regényei, de ugyanolyan kellemesek voltak.
Befejeztem, és csak öleltem a könyvet hosszú percekig.
Az élet túl rövid, hogy a „mi történhetett volna ha…” határozza meg.
Túl rövid, hogy a tökéletes pillanatra várjatok.
Két életünk van, és az a második akkor kezdődik, amikor rájövünk, hogy mégis csak egy van.
Úgyhogy kezdjetek el élni!
Most. Igazán, szívből.

Bővebben: http://irasaimtarhaza.blogspot.hu/2016/09/robert-katali…

Tetszett. Nem tetszett. Nem tudom.
Valójában tetszett a könyv. Egy kicsit vontatottnak tartottam, de igazából kellett ez ahhoz a hatáshoz, amit a végére kifejtett nálam. Meg az Arany Pöttyös könyveknél már kezdek hozzászokni ahhoz, hogy nem annyira pörgősek, mint mondjuk egy Vörös Pöttyös könyv. Pont jó ez így.
Egyetértek azzal, hogy valószínűleg nincsen olyan felnőtt olvasó, aki valamilyen szinten ne bírna azonosulni valamelyik szereplővel. Nem nehéz, mivel teljesen hétköznapi karakterekről van szó, teljesen hétköznapi problémákkal, amik bárki életében felmerülhetnek. Róbert Katalin mindent nagyon jól leírt, nagyon jól érzékeltette, hogy minek milyen hatása van.
Leginkább Barbival tudtam azonosulni. Az ő fejezeteiből teljesen az jött le, hogy hasonló a gondolkodásmódunk, hasonlóan látjuk a világot és az életünket.
Zsófit kedveltem legkevésbé, nem volt szimpatikus, egyáltalán nem bírtam megérteni a döntéseit, és valahol azt gondoltam magamban, hogy megérdemelte azt, amit kapott.
Margóban pedig igen nagy mértékben anyámat fedeztem fel… Magamban pedig Marcit, ahogyan az anyjával viselkedett. Azért ez egy eléggé görbe tükör volt most számomra. Csak azért valahol bosszantó, hogy ha az ember anyja bele akar szólni a már felnőtt gyereke életébe, ha nem bírja megérteni, hogy az az élet normális rendje, ha az a felnőtt gyerek igenis elköltözik otthonról.
Elgondolkodtatott ez a könyv. És nem titkolom, elég sok félelmet belém ültetett. Az én kapcsolatomat is láttam a történetben egy kicsit. Barátom már nem egyszer feldobta a külföldi munkavállalást témának. Én viszont egyáltalán nem érzek késztetést arra, hogy kimenjek. Jó nekem itt. Nagyon remélem, hogy mi nem jutunk el soha arra a szintre, mint Barbi és Marci, de azért csak benne van az emberben egy kicsit a félsz.
Vencel és Gábor párosát nagyon nagyon szerettem. Igazi harmónia.
Ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit el szeretne gondolkodni az életén. Biztos, hogy találni fog benne közös pontokat saját magával kapcsolatban. :)

Annyira szeretnék elvonatkoztatni egyes szereplőktől, h milyen is volt a könyv, de nagyon nehéz! Szeretem Katalin könyveit és stílusát, de sajnos olyan karaktereket kaptunk most akiket ki nem állhattam! Szerencse, h több főszereplőnk volt, így voltak „kellemesebb” részek is a könyvben.
Voltak felháborító, gusztustalan, szomorú, romantikus részek is és minden maximálisan életszagú volt! Szóval tényleg minden érzelem megtalálható a könyvben!
Tökéletesen bemutatta nekünk, h milyen szépen lehet élni a problémák mellett, ha homokba dugjuk a fejünket! Tanulságnak mindenképpen tökéletes ez a történet!
Sajnálom, h le kellett vonnom 1,5 csillagot, mert a könyv tényleg jó, de sajnos ezeket a szereplőket nem az én idegrendszeremhez írta az írónő!

Huh, ez most rendesen földhöz vágott. Valahogy nem számítottam ennyire kemény, igazi, hétköznapi érzésekre, ennyi keserűségre, dühre, rossz szájízre. Mondom ezt úgy, hogy tökéletesebb befejezést el sem tudtam volna képzelni a szereplőknek! Mégis… mégis ott motoszkál bennem valami rossz, valami szomorú, ahogy ez a történet egyfajta (görbe) tükröt mutat az életemnek.

Ha választanom kellene, Gábor és Vencel szála tetszett a leginkább. Az ő kapcsolatukban láttam a harmóniát, a szerelemet, a szeretetet, egymás támogatását. Ellenben a Marci-Barbi-Zsófi triumvirátus nem igazán lett a szívem csücske. Barbi gondolatait még csak-csak szerettem, kivált miután elkezdett ragaszkodni a spoiler, de Marci és Zsófi… ilyen egy önző, beteg embereket! Ha rajtam múlott volna, biztos, hogy keményebb arculcsapást szántam volna mindkettőjüknek.

Aki szereti a váltott szemszögű, elgondolkodtató, kissé komoran vontatott, életszagú olvasmányokat, annak bátran ajánlom a könyvet.
Engem mélyen megérintett.

Kérem szépen, ez a könyv sokkal jobb volt, mint gondoltam, egy hatalmas piros pont jár érte Róbert Katalinnak! :)
Tetszett, hogy valós, életszerű problémákkal szembesültek a szereplők.
Nagy meglepetésemre Vencel és Gábor voltak a legszimpatikusabbak, valamint természetesen Barbi karaktere. Őt őszintén megértettem és tisztelem a döntéseiért.
Marci egy farok. De komolyan. Ilyen unszimpatikus, egoista barmokból sajnos rengeteg szaladgál odakint… Azzal semmi gond, hogy vannak álmai, hiszen kinek nincsenek? De a megvalósításukhoz nem szabad mindenkin átgyalogolni és a végén még jól meg is tiporni a másikat… Szégyen és gyalázat.
A másik mákvirág Zsófi. Az olyan nők miatt, mint ő, nézik sokan a nőket k*rváknak, mert általánosítanak. A gerinctelenség legteteje, amit művelt. spoiler
Ezt azt hiszem már régebben leírtam, hogy a jó könyv ismérve, hogy impulzív érzéseket vált ki az emberből. A Kezdjetek el élni! – vel gyűlöltem, szerettem, drukkoltam, bizakodtam, reméltem, beletörődtem.
Ajánlom.

Annyi érzés kavarog most bennem, hogy nem is tudom, mit érzek igazán.
Róbert Katalint megint annyira jó volt olvasni, olyan magávalragadóan ír, hogy letenni sem tudtam a könyvet és szinte egyszuszra elolvastam. És miközben olvastam, reménykedtem, hogy idővel megszeretek bizonyos szereplőket… De nem tudtam, egyszerűen nem ment. Marci kezdetben egészen szimpatikus volt, aztán ahogy kezdett feltárulni az igazi jelleme… Nagyon régen rühelltem így egy szereplőt, Zsófival egyetemben. spoiler
Vencel és Gábor párosát, valamint Barbit nagyon megkedveltem.
Mélyen elgondolkodtató, nem egy könnyed olvasmány.

Jaj… Ez túlságosan életszagú volt…
Nagyon rossz érzések kavarognak bennem, és még ha egyet is értettem szinte mindenki döntésével, a végeredmény nagyon kellemetlen légkört teremtett. Vencel és Gábor történetszála volt a leginkább problémamentes (nem lebecsülendő ezzel Vencel élethelyzetét). Marci hihetetlenül önző és törtető személyiség volt, aki nem való bárki mellé, spoiler úgyhogy szép lassan, ahogy a történet az időbeli ugrálásokkal együtt kibontakozott, vált egyre ellenszenvesebb figurává. De Zsófi őt is képes volt felülmúlni… aki még sokkal többet érdemelt volna annál, amit az élettől kapott spoiler Barbiért nagyon szorítottam, de mivel neki is megvolt a maga erős ütőkártyája, ami mellett kitartott spoiler a céltalanság biztos nem fogja fenyegetni.
Messze nem egy rózsaszín történet, hűen tükrözi a hétköznapi megalkuvásokat, a lemondásokat, a rossz döntéseket és az elszalasztott lehetőségeket. Kemény.

Szerettem ezt a könyvet,
mert csodaszépen és választékosan van megírva.
mert olyan elgondolkodtató, sokrétű, mégis egy bizonyos szinten hétköznapi témákhoz, helyzetekhez nyúl, melyek megmozgatják az olvasót.
mert minden egyes karaktere más és más, de egyik sem csak fekete vagy fehér.
mert tanít, terel, mutat, rávilágít, figyelmeztet, sugall, és felszabadít.
mert egy útmutató, egy emlékeztető, egy felhívás.

Ajánlom, mert mindenkinek képes adni valamit.

Azt gondolom, minden felnőtt olvasó meg fogja találni ebben a történetben a neki szóló mondanivalót, amit a szerző nagyon ügyesen tár elénk a karaktereken keresztül. Egyik fő gondolat az, hogy nem szabad leragadni abban az állapotban, amit én vegetálásnak hívok, amikor rutinszerűen telnek a napok egymás után, az ember megelégszik a langyos állóvízzel és nem él, csak létezik. Igenis célokat kell kitűzni magunk elé, nem kell nagy dolgokat, de mindig legyen valami, ami előbbre visz. Másik fő mondanivaló – számomra legalábbis ez jelentős volt – a szabadság. Utálom a korlátokat, akár kapcsolati, akár térbeli, vagy anyagi. Mindig van megoldás, aki keres, az talál lehetőségeket. Szárnyaszegett az, aki engedi megnyirbálni a szárnyait.
Bővebben: http://www.kellylupiolvas.com/2015/12/robert-katalin-ke…

Robert Katalin valami lenyugozo stilussal tud irni. Es ismet sikerult egy olyan temat talalnia, ami nem csak, hogy becsomagolhato, de minden 'mazat' leszedve rola igen kemenyen elgondolkodtat. A karakterek kozul Vencelt kedveltem a legjobban, noha a tobbiel jellemebe is szepen bepillanthattunk. Osszessegen ugy gondolom, hogy minden felelmem ellenere ez a konyv is feler az irono elozo muvehez, noha az a tortenet a szivem csucske marad orokre. :-)