Madison ​megye hídjai (Madison megye hídjai 1.) 88% 277 csillagozás

Bakker! Most vérzik a romantikus kis szívem, és zokog a lelkem. A történet egyszerre gyönyörű és fájdalmas. Négy nap nagyon rövid, szinte egy pillanat az ember életében, mégis olyan felejthetetlen Francesca és Robert számára, hogy még évtizedekkel később is meghatározó emléket jelentett számukra az együtt töltött idő.

Egy csodálatos, és mélyen megérintő regény, az Igazi és mindent elsöprő szerelemről, ami csak egyszer jön el az ember életében, de jó rá visszagondolni, és felidézni, és aminek az emléke vele marad, amíg csak él.
Ez a történet pont jókor taált meg: Jó volt olvasni a két teljesen különböző jellemű ember véletlen találkozásának és annak a néhány napnyi felejthetetlen mámoros boldogságnak a történetét, amit átéltek, és soha nem feledtek.

spoiler

Bár a könyvben benne van e csodás és megismételhetetlen szerelem testi beteljesülése is, annak örülök, hogy a belőle készült filmben ez csak egy apró motivum maradt. Ezért tetszik az még inkább, hisz ott a hőseink közötti szikrázó levegőn van a hangsúly.
Az olvasással pont úgy végeztem, hogy holnap este adják majd a filmet újra a TV-ben, amit immár sokadjára sem hagyhatok ki, és ismét könnyezve nézem majd Jessica és Robert film végi „elválását”, spoiler

Nagyon felhúzott ez a regény. Jó, lektűr, ezt tudtam, nagy elvárásaim nem voltak. De azt inam szakadtáig sem vagyok képes megérteni, hogy a romantikára (???) kiéhezett közönség miért mindig az ilyen balladai hangvételű, kínkeserves lemondástörténetekért van oda? Mi abban a romantikus, hogy az egyetlen, megismételhetetlen, pótolhatatlan életünket semmibe véve, sosem kért és ráadásul értelmetlen önfeláldozások sorozatával tönkretegyük magunkat és azt, akit állítólag a legjobban szeretünk? Ezt vitatni nem is érdemes, főszereplőnk hülyeséget hülyeségre halmoz és ez valamiért nagyon megható. Hát nem az. Dühítő. De legalább született belőle egy írás, ami állítólag kárpótolja az embert közhelyszerű olvasmányaiért. Ennél nagyobb közhely, mint a Madison megye hídjai, nem is kell. Balladai félhomály, ábrándozó szerelem, magányos lelkek, soha be nem teljesülő vágyak ésatöbbi – valóban nagyon különleges. Persze, én vagyok a hibás, mindig elfelejtem, hogy mindenki életében több a csalódás, a lemondás, mint a boldogság s a beteljesült szerelmekről nem lehet könyveket írni.

Ez a történet szenvedélyes és egyben fájdalmas is.
Szerintem meg kell érni ahhoz, hogy értékelni tudjuk.
És itt nem a felnőttkor küszöbére gondolok, hanem jó negyvenesnek kell legalább lenni.
Egy Isten háta mögötti vidéken nem gyakori, hogy betér egy éppen egyedül lévő asszonyhoz egy átutazó fényképész, hogy aztán pár napra felborítsa azokat a szabályokat , amik szerint eddig élt. Aztán 4 nap múlva továbbáll, az asszony pedig éli az addigi életét.
Az emlékek megmaradnak, egész életében, de a családját nem hagyhatta ott, ezt diktálta a lelkiismerete.
A vége keserédes, ennyi volt, nincs tovább,sosem gondolta volna, hogy a férfinek milyen sokat jelentett…

Azért is szeretem a molyos tagokat, mert eszembe juttatnak olyan könyveket, amik már több mint 10 éve a polcon vannak, de tolódnak, tolódnak, soha nem kerülnek a kezem ügyébe.
Aztán valaki felhívja rá a figyelmed, hogy az mennyire jó könyv, emeld le a polcról, nyisd ki, olvasd el!
Megteszem és tényleg csodás! Néha elgondolkodom, hogy nem csöpög már a történet a sok romantikától, de nem! Ez a könyv gyönyörű, szenvedélyes és fájdalmas. Nekem való, a 40 évhez közeli romantikus lelkemnek.

Megadom magam a kötelesség vs sírig tartó szerelem történetének és elismerem, hogy szép volt.

Ez megint olyan könyv, amiről elsősorban a film jut eszembe. Imádom! Úgy a szereplőket, mint a sztorit. Értékelés helyett talán többet mond a versem, amit épp ez a film ihletett.

Reflexió egy film nyomán

… és ahogy Eastwood mondta:
ilyen bizonyosság csak egyszer
adódik az életben. És hiszem,
mondhatta volna másként –
de sose mondhatta volna szebben.
Hisz´ ma már tudom, ezt kerestem,
mindig ezt kutattam a szemekben,
ezt a semmivel össze nem téveszthető,
felkiáltójelként elém térdeplő valóságot,
hogy valakinek a bizonyosság
Én vagyok!
De Te is csak biztonságra vágysz
és ölmelegre, örökké utánad
kapó, ismerős kezemre,
csöndre, ha zaj van,
rokonra bajban,
hogy mint kés a vajban,
mindig minden a helyén legyen,
precíz, kiszámítható és szenvedélytelen.
[…]
… Forog a film, Eastwood
átsétál a jeleneten, és én
újra magamba temetem a kérdést:
leszek-e még Neked vagy bárki másnak
a cáfolhatatlan, konok bizonyosság…

Többször olvastam már a könyvet. Mindig sírok az utolsó 50 oldalon.
Annyira szép, és magával ragadó történet. Egyszerű, rövid, mégis annyira tömény. Gyönyörű (felnőtt!) érzelmek.

Hangoskönyv, zseniális így is. Utána megnéztem újból a filmet, és még mindig az a legjobb.

Érdekes volt látnom és olvasnom az értékeléseket, hogy kit mi fog meg ebben a regényben. Ezekből azért sokszor kiderül, hogy kit mi foglalkoztat és mi érdekel. Sokan a romantika, a hűtlenség, a kötelességtudat vagy éppen a boldogtalanság érzését olvassák ki a sorok közül. Engem most nem ezek mozgattak meg. Engem a férfiakra vonatkozó gondolatok mozgattak meg. Innen a távolabbi jövőből már látom sajnos sok gondolat valóság lett.
„Nem vagyunk egyformák, mi férfiak. Néhányan remekül meglesznek az eljövendő, új világban. Mások – talán nem leszünk túl sokan – nem. Tudod, jönnek majd a komputerek meg a robotok. Valamikor rég voltak dolgok, amelyekre csak mi voltunk képesek. Erre voltunk teremtve, és senki, semmilyen gép nem volt képes elvégezni helyettünk. Gyorsan futunk, erősek, fürgék, agresszívek és kemények vagyunk. Van bennünk bátorság. Képesek vagyunk messze hajítani a lándzsát, és helytállunk kézitusában. De előbb-utóbb a komputerek és a robotok fognak irányítani mindent. Persze emberek kezelik majd a gépeket, de ehhez nem kell majd sem bátorság, sem erő vagy bármi ehhez hasonló tulajdonság. Gyakorlatilag a férfiak fölött elszállt az idő. Csak spermabankok kellenek, hogy a faj ne haljon ki. Már egyre több van.”