Örvény (Pörgés-trilógia 3.) 79% 99 csillagozás

A nagyszerű ötletek ellenére időnként unalmasnak találtam, de csak a szereplők miatt. Jó volt a jövőben felépített Vox sziget-hajó elképzelése, eszembe jutottak róla a mostani kolonizáció tervek. De legjobban most is az tetszett, amikor végre a Feltételezettekről olvashattam többet, idegenszerűségük, az embertől, emberi léttől teljesen eltérő formájuk, megjelenésük, időkezelésük mindig lenyűgöző volt. Sajnos mégis úgy érzem, kevés infót kaptam róluk, hiszen mennyivel több misztikumot (vagyis tápot az agynak) lehetett volna még belecsöpögtetni a sztoriba. Viszont az, hogy egyáltalán nem volt semmilyen gondolat az ő szemszögükből, nem volt bizonyosság, az tényleg igazán Feltételezettekké tette őket. Az utolsó oldalak nagyon tetszettek, az univerzum végtelenségéről, és mindezt a halandó szemszögéből nézve.. Mindhárom résznek van egy sajátságos hangulata, mintha egy filmsorozat epizódjai peregnének le a szemem előtt, szóval érdemes elolvasni.

Ahogy látom az általános vélekedés a trilógiáról az, hogy az első két rész után felesleges volt megírni a folytatásokat, mert csak elnyújtotta és elmaszatolta az első rész mondanivalóját. Nos, én nem így gondolom – azt elismerem, hogy valóban van minőségi különbség a részek között, de azért nem érzem olyan hatalmasnak azt.

Szerintem egy kerek egész és szép lezárás lett az Örvény, ahol megint kaptunk valami újat a különleges szerkesztésnek köszönhetően, de visszatért pár régi ismerős is. spoiler. A Voxról megtudhattunk volna kicsit többet is, lett volna még benne potenciál. Összességében azt tudom mondani, hogy nekem ezzel a befejezéssel ért megnyugtató véget Jason és a Feltételezettek története, melyet az Örvényben megismerhettünk.

Nekem ugyanolyan jó volt, mint az első rész, persze más, de akkor is nagyon könnyen olvasható, beleépítve tudományos és környezetvédelmi részekkel, így ismét sokkal komolyabb hangvételű. Sajnáltam, hogy Isaacnak nem volt olyan nagy szerepe, Allison kettős személyisége érdekes volt. A kettős idősíkon játszódó történet izgalmassá tette, nem is tudom, melyiket vártam jobban, hogy megtudjam a végét, de voltaképpen össze is kötődnek. Nem hosszú a kötet, nagyon gyorsan lehet vele haladni is, olvasatja magát, bár a lezárása tényleg hirtelen jön és „nyitva marad” kissé, főleg az időben történt változások (Orrin és Török életének megváltozása és ennek a jövőre való hatása). Többet elbírtam volna a Vox leírásáról is, érdekes világ volt, több oldalt elbírt volna.

„Nem azt akarom mondani, hogy az Örvény rossz könyv. Nem. Az Örvény unalmas könyv, ami hiába rövid, nem képes bevonni az olvasót. Hiányzik hozzá valami. Egyetlen egy dolog van, ami képes megmenteni Orrint, a rendőrt, a már-már giccses emléket Török múltjából és az egész értelmetlen voxi utat. És ez a befejezés. Amikor a fő kérdésre választ kapunk. Nem, itt sem tudunk meg sokkal többet a Feltételezettekről. Ellenben Wilson megcsillant egy olyan jövőképet, ami miatt kissé sajnáljuk, hogy egy úszó szigettel kellett a radioaktív Földre látogatnunk az elmúlt kétszázhetven oldalon, és nem ezt kaptuk meg inkább.”

Bővebben:
http://acelpatkany.blogspot.hu/2012/11/orveny.html

Mindig külön kihívást jelent egy trilógia harmadik darabja. Valahogy több elvárással indulok neki. Ez talán abból az előítéletből származik, miszerint kételkedem benne, hogy eleve trilógiának szánták-e a művet. Nem mintha feltétlen baj lenne, ha nem; és csak „úgy alakult”. Ugyan már! Mért akarna bármelyik író még egy bőrt lehúzni a bestseller-éből?! Hi-hi. De mégis; akkor mért vékonyodnak egyre a kötetek? Ááá, ennek sincs jelentősége!

Szinte fölösleges bevezetőmet követően kijelentem: nagyon jó az Örvény. De – olcsón fogalmazván: nem ránt olyan mélyre, mint a Pörgés. Az pofán vágott rendesen – meghatározó élmény.

Az első kötetben – általam – dicsért életszerű szerelmi szálnak itt nem találom párját; itt fáradtan kötelezővé válik az író ez irányú ténykedése.

Van, ami jobban érdekelt a szerelmi ügyködéseknél, és Feltételezetteknél is; mégpedig RCW szociológiai érzékenységének kibontakozása. A társadalom reakciója a Pörgésre, több árnyalatot kap ebben a kötetben. Nagyon is hihetően emberi, amit a létrejött intézményről, az Állami Gondozóról megtudhatunk. Azért nem bánom mégsem, hogy a Feltételezettek nyomába eredünk, mert így megismerhetünk egy másik izgalmas társadalmat. Egy high-tech szektát tulajdonképpen. Kár, hogy az őket ellenségnek tekintő egyéb szerveződések sokkal kevesebb lehetőséget kapnak a bemutatkozásra! Lehet, hogy épp ezzel lehetett volna az amúgy meglehetősen összetett könyvet kicsit árnyaltabbá, és színvonalasabbá tenni. Így olyan érzésem maradt, hogy keresztülszáguldott rajtam 10 évezred, ami mint egy marha nagy pot tornyosul RCW pókerasztalán, és aztán gondolkodhatok, hogy vajon blöfföl-e a végén…

Most úgy érzem az ujjam úgy lebeg a 4.0-es és az 5.0-ös között, mintha a véletlen (Feltételezettek?) irányítaná.
Orrin Mather már-már PKD-s hősként tűnik fel, de valami olyan entitásként, ami megmagyarázhatatlan. Az emberiség világvége-képe uralja a regényt, a végkifejlet felé pillangók formájában haladunk, megtanuljuk megbecsülni a távolságot és azt a tényt, amit már a Terminátorban is hallhatunk: „Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed". Hiszen alakulhat bárhogy Földünk, a Tejútrendszer és az eljövő nemzedék sorsa, mindig van 1 ember, akinek kezében ott a kulcs a vidámabb végkifejlet felé.
Bár nem éri el a Pörgés színvonalát, de a Tengelyre így is köröket ver.

Egy harmadik kötet egy imádott sorozatból. Egy kedvenc és egy jó után, egy záró kötet, ami meglehetősen tetszetős. Újraolvasás és bár így már nem volt akkora hatása a regénynek, de a véleményem nem változott. Imádom a könyvet. Igaz értékelni kicsit nehézkesen álltam neki, mert nem egyszerű úgy beszélnem róla, hogy értelmes mondatok legyenek, de túl sokat ne mondajak vele.

Egy rövidke kis sztori az egész, nincs 300 oldal, ami (nekem legalábbis) hozza az első rész élményét. Jön egy újabb szelete a Feltételezettek történetének, ahol lesznek csavaros fordulatok is, de persze nem akarom lelőni a poént.

A regény in medias res a cselekmények sűrűjébe veti az olvasókat és egy őrült utazás veszi kezdetét. Jó pár évtizeddel a Pörgés történései után járunk, ahol az elkövetkező katasztrófára készülünk. Dübörög a gazdaság, fogy az olaj, jön a globális felmelegedés és ebben az újfent káosz fele sodródó világban a texasi Gondozóba szállítanak egy fiatal férfit…

Orrin Mather nem őrült, csak enyhén fogyatékos és kissé furcsa. Egy jegyzetfüzettel csámborog, ami lényegében egy mesterien megírt regény kézirata. Dr Sandra Cole lesz a pszichiátere és pikkpakk egy összeesküvés közepén találja magát a fiú felvételét követően. Aztán amikor üldözőbe veszik rájön, hogy valami mégis csak lehet a háttérben és talán a jegyzetek sem csak vad látomások. Nyomozásba kezd és különböző elméletekkel áll elő. Igazából az a vicces az egészbe, hogy közben az olvasó meg egy csomó mindennel már tisztában van, így aztán foghatjuk közbe a fejünket…

Két idősíkra váltunk. Jön a Vox és Török Findley (jelezném 2. könyv), na meg a jövő. Ahol a Föld halott és az emberiség a naprendszer több bolygóját kolonizálta már. Orrin írásában Findleyt egy fanatikus vallási szekta fogadja be, melynek egyetlen célja, hogy visszajusson a haldokló Földre, mert hitük szerint csak ott léphetnek kapcsolatba isteneikkel, a Feltételezettekkel. A cselekmény 2 szálon fut. Jön dr. Cole és Bose őrmester illetve Török és Allison.

Kapunk egy csomó rejtélyt, nagy kérdéseket, egy nyomozást, egy regényt és bár válaszok is vannak, de sajnos nem mindent tud maradéktalanul lezárni az író. Az Elfeledettek maradtak, amik voltak, rejtély, de én nem is bánom. Ettől függetlenül nagyon szerettem ezt a krimi sci-fit és bátran ajánlom a teljes sorozatot a sci-fi zsánerét szerető olvasók figyelmébe.

Nem kell ezt túl ragozni. Az emberünk írt két folytatást egy olyan regényhez, ami nem igényelte. Viszont nem kell finnyáskodni sem hiszen ezt úgy tette, hogy végül is jól sült el. Bár egy kicsit elmarad mind a két folytatás a Pörgés színvonalától, azért szerethető, élvezhető és jó mind a kettő! Szerintem ez nem is három rész csak kettő. Külön venném a Pörgést és külön a Tengely-Örvény párost. A Tengely azért sikerült gyengébre szerintem, mert fel kellett építeni egy új koncepciót, új szereplőket kellett bevezetni és mindezt úgy, hogy az olvasó tényleg úgy érezze hogy a Pörgésnek a folytatását olvassa. (azért ez nem 100%-ig sikerült). Nekem is kicsit döcögős volt a Tengely, a vége is lehetett volna valahogy színesebb hihetőbb. A „feltételezett növényeket” amelyek ellepik a sivatagot pedig jobban leírhatta volna. (de lehet, hogy nekem nem volt hozzá elég fantáziám, hogy elképzeljem őket)
Az Örvény viszont majdnem annyira jó mint a Pörgés. Zseniális és grandiózus végkifejlettel. Itt aztán a tudománnyal karöltve szárnyra kap a fantázia…
Tehát a két folytatás külön-külön nem, egyben viszont méltó folytatása a Pörgésnek.

A csodálatos első rész és a jó második rész után újra van okom önfeledten lelkesedni. A trilógiát lezáró résznek megint sikerült meglepnie és az emberiség és a Feltételezettek kapcsolatának históriájába új fordulatot/fordulatokat belecsempésznie.

Bővebben:

A trilógia langyos második része után nehezen fogtam bele még egy Török Findley sztoriba, de ez határozottan jobban sikerült, és ezen nagyot lendített a Pörgéskori és a 10000 évvel későbbi idősíkok és azon belül is a szereplők szemszögének váltakozása.
A történetszálak lassan bomlanak ki. Mondhatnám diplomatikusan, hogy kevésbé pörgős. Sőt, arra vetemednék, hogy bevalljam, néhol unalmas, de szerencsére egy éjszaka alatt ledaráltam, így nem rágódtam meg hümmögtem rajta sokat a fejezetek végén.
Miközben egyik szálon Allison és Török elbeszéléséből megismerjük a Vox társadalmának működését, hitüket, a Korifeus szerepét, a Föld szomorú sorsát, és azt, hogyan próbálják kideríteni a Feltételezettek mibenlétét, közben 10000 évvel korábban Sandra és Bose próbálják kibogozni az Orrint övező rejtélyt. Igazán onnantól kezdve lesz érdekesebb a regény, amikor a szálak tényleg összeérnek, és az író az utolsó pár fejezetbe odatol az olvasónak egy hard scifi-poszthumán-intergalaktikus oltást. És ezért az ütős befejezésért meg is bocsátottam a szerzőnek.