Roald Dahl mellett minden édes képzelgés savanyúnak hat. Majdnem szó szerint.
A történet maga amúgy megmarad a tanulságos mese határain belül. Egy szegény körülmények között élő fiú a főszereplő (Charlie), aki imádja a csokit. A világ legnagyobb édességmogulja, Willy Wonka meghirdeti, hogy elrejtett öt arany jegyet a csokicsomagolásokban. Aki ezeket megtalálja, az meglátogathatja Wonka csokigyárát belülről, így meg is indul a hajsza. Mindegyik gyerek más-más személyiség, és Charlie-t leszámítva igazából egyikük sem érdemli meg, hogy ott legyen. Maga a csokigyár felépítése viszont…
Ez a fazon nagyon szépen implementált sci-fi elemeket a mesekönyvébe. Wonka olyan édességeket talál fel, melyek nem csupán finomak, de valahol még az életet is egyszerűbbé teszik. Elég csak abból a rágóból kiindulni, aminek rágcsálására azt fogod érezni, mintha egy teljes ebédet fogyasztanál el. Ez a találmány konkrétan kihatna az élelmiszeriparra, hisz ha van egy ilyen, megfizethető áron terjeszthető rágó, akkor minek járjon az ember étterembe? De ugyanilyen érdekes, és talán nem is annyira abszurd a forró fagyi ötlete, melyet forró jégkockákkal lehetne még jobban felmelegíteni. Ami pedig abszolút sci-fibe illő ötlet, az a tévé, mely szó szerint képes közvetíteni a csokoládét teleportáciióval.
Roald Dahl talán leghíresebb regényét jó volt kézbe venni, hiszen számomra tökéletes mese volt. Egyszerre volt fura, érdekes és tele volt jobbnál jobb ötletekkel, melyek komolyan elgondolkodtathatják a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt. Az umpalumpák pedig nagyon jól kitalált szereplők. Majdnem minden versikéjüket dzsesszesen képzeltem el magamban, és bitangjól hangzottak. =D
Kiegészítés: én nem szerettem Quentin Blake rajzait. Az a fazon nem tud lábat rajzolni, de még kezeket sem mindig.