Elsodort ​világok 77% 68 csillagozás

Így jár az, aki igyekszik sok mindent elolvasni, csak azért mert finn. Az olvasásélmény az unalom lett. Még a szokásos finnirodalom-rajongásom sem engedi, hogy ezért a regényért lelkesedjem.
Nekem ez nem volt elég érdekfeszítő. Regénynek álcázott ismeretterjesztés unalmasan megírva, sablonos jellemrajzokkal, holt párbeszédekkel. Az izgalmas téma ellenére sem találtam a regényt érdekesnek, élőnek.
Ez volt az első „ökothriller”, amit olvastam. Én inkább katasztrófaregénynek nevezném a katasztrófafilm mintájára. Mindenesetre azt sem kedvelem. Abban, hogy nem igazán érintett meg engem ez a könyv – amelynek eredeti címe (Szaraszvati homokja) találóbb –, lehet, hogy Jane Austen is hibás. Közvetlenül az ő kiváló regénye után a kontraszt túlzottan nagynak bizonyult.

Mit csinál a lüke moly, miután sikerült egy jól megírt, objektív és tényfeltáró ismeretterjesztő könyvet olvasnia klímakatasztrófa témában? Keres magának egy öko-thrillert, hogy megint legyen min paráznia.
A finn szerző regénye, mint a borítón is fel lett tüntetve, ebbe a borzongató műfajba tartozik. De thriller ide, vagy oda, nem karmoltam szét magam a feszültségtől. A könyv nagyon lassan, kényelmesen építkezik, a cselekményt is három szálon indítja el. Először egy nagy totált kapunk a bolygó különböző megkapó szépségű pontjairól, majd egyre szűkíti a képet a konfliktus köré. Ördögien elegyít misztikumot és történelmet, fikciót és valóságot, hogy Atlantisz példájával és emlékével építsen föl egy nagyon is hihető jövőképet. Szóval érdekes és jól összerakott történet, még ha a csillagok száma nem is épp ezt tükrözi. Ennek egyik okát pedig már említettem. Feszültségteremtésben a szerző pont olyan tehetséges, mint az iskolai töri, vagy földrajzkönyvek szerzői. A dialógusok meg sokszor iskolás szinten mozognak, szó szerint és átvitt értelemben is. Egy-egy alkalommal az oktatóvideók hangulatát idézte meg. A „tanár” mond valami nagyon érdekeset, perceken keresztül részletezi a megfigyelések tudományos hátterét és összefüggéseit, amire a hallgatóság csak valami bárgyú, csodálkozó visszajelzést tud magából kipréselni, esetleg a tanár által sugallt kérdést, igényelve a további magyarázatot.
Ezek ellenére mégis egy élvezetes, érdekes könyv volt, amire nem bánom, hogy időt szántam, mert ezek a fejezetnyi kiselőadások, a minden irányba kitekintő, a Da Vinci-kód stílusát idéző szövevények igazán szórakoztatóak. Az oktatóvideós stílus is átlép néha egy Albert Barillé-fél Egyszer volt… az ember a kihalás szintű „mesébe”, amiben Szurtos és Pöttöm (ők az emberi rossz megtestesítői) is főszerephez jut, ráadásul a jó oldalon. Ki ne imádná ezt a fajta gazdasági és politikai érdekeket mellőző optimizmust, még akkor is, ha csak egy eszköz a végjáték fokozásához? Biztos, hogy maradandó élmény marad a könyv, de az is, hogy ebből nem fog hollywoodi produkció készülni.

Ez a könyv régóta várt a polcomon, hogy elolvassam, de mindig csak halasztódott. Aztán nemrég azért kezdtem el olvasni, mert összekevertem egy másikkal, aminek még a címe se hasonlított rá. Az elejét kicsit untam, mert nehezen állt fel, merre felé is tartunk, plusz a szereplők közötti interakció egy gyengébb kategóriás katasztrófafilm epizódszerű jeleneteire emlékeztetett. Így a helyszínek guglizásával és térképezésével szórakoztattam magamat, mert végülis tök jó dolog valós helyszínekről és jelenségekről olvasni. De aztán kb. a felétől felgyorsultak az események. Jól felépített, logikus, tudományos fejtegetésekkel alátámasztott levezetés, az elkerülhetetlen katasztrófáig. Az író alaposan utánajárt a témának, meggyőző volt, jól keverte a fikciót a valósággal, sikerült elérnie, hogy izgalommal faljam be a maradék lapokat, a leírások olyan hatásosak és képszerűek, részletesek voltak, hogy szinte ott éreztem magam a jéghegyek tövében csonttá fagyva.
Aki többet akar megtudni a jégkorszak, özönvíz, felmelegedés, cunami témákról, és hogy egyáltalán milyen természeti jelenségek és folyamatok munkálkodnak a háttérben, ami a sokszor emlegetett ökológiai katasztrófához vezethet, annak mindenképp érdemes elolvasni.

Könnyű olvasmány, ha mások krimit olvasnak kikapcsolódásként, én öko-thrillert. Ne várjunk művészi mélységeket, alig vannak benne felesleges helykitöltő bonyodalmak, szépen tartunk alfától az ómegáig. Sajnos a történet csak azért fikció, mert még nem tartunk az ómegánál, viszont már valahol az ábécé közepénél járhatunk. Amennyiben a valóságban is eljutunk a katasztrófákig, Magyarország felé nem tíz meg százezrek fognak elindulni, hanem milliók. Igen, baromi jó helyen vagyunk, talán idáig még a megacunamik se fognak elérni. És ha akkor is így fogunk viselkedni, mint most, akkor nem lesz kegyelem, és nem is fogunk érdemelni kegyelmet.
Addig is szeretetben gazdag, gyűlölettől és megacunamiktól mentes, békés napokat kívánok! Élvezzük, ameddig lehet!

Ha valaki éppen engem kérdezne meg, vajon melyek a legijesztőbb könyvek, biztos nem a horror kategóriát választanám, hanem a globális katasztrófákról és az emberi faj kihalásáról szóló történeteket. Mert valljuk be, elenyészően kicsi az esélye, hogy egy mániákus sorozatgyilkos, bosszúálló szellem vagy vérengző szörnyeteg pont minket szemeljen ki áldozatul, viszont összehasonlíthatatlanul nagyobb sanszunk van arra, hogy a nyakunkba pottyanjon egy nukleáris katasztrófa, gigahurrikán, gyilkos napsugárzás, vagy mint jelen mű esetében, egy rekord méretű szökőár. Végülis csak idő kérdése, azt mondják.

Az egész sztori egy régészeti felfedezéssel indul. Gyanús romok az Indiai-óceánban. És ami a legjobb, ezek léteznek a valóságban is. Egyből utánanéztem, naná! Aztán ennek a furcsa Atlantisznak a kutatása szép lassan átmegy az egész modern civilizációt fenyegető veszély elleni, rohamléptű mentőakcióba.

Jó könyv. Inkább ismeretterjesztő, mint regény. Nem árulom el, sikerrel járnak-e végül. Hasonlóan jó kérdés, hogy mi magunk sikerrel járunk-e. Addig is maradok vegán, járok a kis üvegeimmel meg vászonzsákjaimmal a csomagolásmentes boltba, és a megfelelő kukába dobom a papírszemetet :)

borító: 5
tartalom: 4
stílus: 4
szereplők: 5
élmény: 4
mondanivaló: 5

Érdekesnek tartottam a témafelvetést, és már többször kerestem a polcaimon, hogy belekezdjek, amikor kiderült, miért nem találom sehol: becsomagolt könyv volt Apa által. Most azonban rögtön neki is álltam. Alapvetően tetszett. Egy bajom volt vele: ami a legjobban érdekelt volna, az Atlantisz- szál, egy idő után elhalt benne, nem foglalkozott vele többet az író. Persze egy szegmense a végén visszatért, de az édeskevés volt. Tudom-tudom: a klímakérdés is fontos – egyre fontosabb – és érdekes cli-fi keveredett belőle, de akkor is maradt bennem egy kis hiányérzet. Nagyon sok elgondolkodtató témafelvetés van a regényben. A szereplők is tetszettek, végre nem tipikus amerikai alakokról olvashattam! Nem bántam meg az olvasását, sőt!

Az az igazság, hogy én óriási sucker vagyok, ami a katasztrófatörténeteket illeti, legyen az egy múltbeli esemény rekonstrukciója vagy jövőbeli rémségekkel való ijesztgetés, és ilyenkor az sem zavar, ha a könyv nagy része gyakorlatilag (népszerű) tudományos-technológiai értekezés. Na, ezt teljes mértékben megkaptam ebben a könyvben, ami miatt meg tudtam bocsátani a regénytechnikai hibákat (lásd kétdimenziós regényalakok, rettenetesen gyermeteg szerelmi szál, béndzsa párbeszédek, időkezelési problémák stb.). Ne is csúfoljuk ezt regénynek inkább, mondjuk, hogy kalandos formában tálalt ismeretterjesztő ökológiai kiáltvány, annak meg eléggé olvasmányos, közérthető és izgalmas :)

Nem rossz könyv, nekem eléggé tetszett, de talán kisregénynek mondanám, alig 3 óra alatt elolvasható és a cselekmény se sok, ami engem nem zavar, de tudom, hogy másokat igen :)
Ez a könyv egy figyelemfelkeltés, az író érezhetően olyan témákról ír, amiket ismer, hihetőek az adatok és a katasztrófa lefolyása. Mindig érdekes olyasmiről olvasni, ami még a mi életünkben is megeshet, főleg, ha ennyire részletesen és „valósághűen” van tálalva.
A könyv első fele kicsit túl is van írva, nem történik szinte semmi és információkkal se lát el bennünket, inkább a szereplőkre fókuszál, egyfajta hátteret épít. A második fele viszont pörgősebb, akciódúsabb, sokkal jobban olvasható.
Érdekesség, hogy nem az amerikaiak, hanem az oroszok játszák a „jófiúkat” :)
Jó kis öko-thriller annak ellenére, hogy több, mint 10 éves.

Volt szerencsém élőben is látni/hallani az írót. Nagyjából le is lőtte az egész könyvet, egy év viszont – ilyen szempontból szerencsére – jótékonyan ki tudja hipózni a memóriámat, úgyhogy mire belekezdtem a könyvbe, már csak homályos emlékképeim voltak arról, miről is fog szólni. Érződik, hogy elsősorban gondolatébresztőnek szánt regényről van szó, elég sok benne az ismeretterjesztő rész, ami az olvasó szempontjából indokolt lehet, a párbeszédeket viszont helyenként teljesen életszagútlanná tudja tenni. Különösen az elején tűnt sutának a szereplők közötti interakció, a téma maga viszont elég érdekes ahhoz, hogy viszonylag könnyű legyen az ilyesmiken felülemelkedni. Ijesztő, mert hihető.

Inkább ismeretterjesztő, mint regényes történet. Ettől függetlenül nem mondanám unalmasnak vagy száraznak.

A felvezetés kissé döcögős volt, de a jégbarlangos jelenettől jobban felpörögtek az események és onnantól már megszakítás nélkül végig is olvastam. Nekem a 2012 című film hangulatát idézte.

Ami zavaró volt, hogy a fejezetek között több hónapos ugrások is voltak, ami elsőre nem derült ki egyértelműen számomra, csak egy-egy elejtett félmondatból jöttem rá hogy pl spoiler
Az is hihetetlen volt, hogy a spoiler
Illetve egy nagynagy fekete pontot adnék a fordítónak elsősorban az atomerőműves mondatokért… meghibásodás esetén az atomreaktorok nem MEGoldvadnak, meg ELolvadnak, hanem LEolvadnak….grrr

Gondolatkísérletnek mindenesetre érdekes volt.