Gazdátlanok 79% 28 csillagozás

Richard Adamsnek aztán nincsenek illúziói az emberi természettel kapcsolatban, még ha sikerült is találnia egy-két szereplőt, akiben még volt némi szikrája az emberségnek. De a téma, a nagyon jól megrajzolt, mentálisan sérült és súlyos PTSD-ben szenvedő kutyajellemek és a kíméletlenség mellett is hagyott bennem hiányérzeteket, mintha a sok, külön-külön remek rész – ide értem a csodás leírásokat, de az emberek politikai manőverezését és a sajtó manipulációját is – mégis csak úgy lenne, kidolgozatlanul egymás mellé fércelve, mint Frankenstein szörnyének dirib-darabjai.
Talán nem épp a Gesztenye, a honalapító után kellett volna olvasnom, mert míg az állatos részek azt idézték fel bennem, az emberi világra váltó jelenetek minduntalan kizökkentettek (miközben azok is egységet képeztek). Snitter, Hraff és a róka mindenesetre sokáig velem maradnak, mint ahogy a tudat is, hogy a leírt borzalmak messze nem a múlt részei, s ha Anglia nemzeti parkjainak területén nem is folynak ilyen kutatások, máshol, más fajokkal nagyon is.
De milyen zseniális volt a majom szála – a majomé, akit nem láttunk jóformán egy pillanatra sem, mégis áthatotta a szenvedése spoiler az egész könyvet.

Mialatt olvastam, sokszor idegesítettek a terjengős-elkalandozós magyarázatok. A sűrű tájleírás azoknak lehet érdekes, akik ismerik a környéket, így engem nem fogtak meg, bár elővehettem volna a térképet. De ott dobolt a fejemben, hogy megnézném.
Egy-egy szereplőnek egészen a gyerekkoráig mentünk vissza az életében, viszont másokról csak a legvégén tudunk meg valamit. Ez nem egy cuki-muki állatkönyv, és az állatkísérletek is elég részletesen és szenvtelenül vannak leírva.
Aztán a vége felé rájöttem, ha nem ilyen stílusú lenne, akkor rossz lenne. Valahogy ez adja a sajátságos ízét a regénynek. Ez a bő lére eresztett elkalandozás. Eközben folyik a kutyák szenvedéstörténete. Sajnáltam őket, az állandó éhezés és magány, a gazda utáni sóvárgás átszövi a lapokat. Adams jól ábrázolta a kutyák szemszögéből az embereket. Hiába happy end a vége, hosszú az út odáig. Nem fogom többet elolvasni.

Szerettem volna, ha jobbnak bizonyul ez a könyv. Nem mintha egészséges dolog lenne ilyesmit gondolni, de a tökéletesen kitalált, szerkesztett, hangulatos és egységes Gesztenye után nekem ez tákolmánynak tűnt. Holott minden bizonnyal átgondolt, nagy munka, kellőképpen megtámogatva a szerző földrajzi és botanikai ismereteivel, (sajnos) direkt média- és társadalomkritikával, (szerencsére) fanyar humorral és karikatúrába hajló elemekkel. És mégis. Illetve mégse. Viszont a Richard Adams: Gesztenye, a honalapító örök újraolvasós kedvenc :)

Nem egyszerű olvasmány, kutyásoknak különösen. Hraff és Snitter nehéz utat járnak be, sokszor tényleg torokszorító, ami velük történik, és ahogy mindezt átélik. Az állatkísérletek leírása külön megér egy misét, pedig az még nem is volt annyira részletezve… De így is borzalom belegondolni.

A cselekmény izgalmas, végig lehet a kutyákért izgulni. Az író kicsit borzolja az idegeket a terjengős tájleírásokkal és a sajátos agymenéseivel gondolattársításaival, de azt sikerült elérnie, hogy megnézném a tájat… A stílusa amúgy klassz, a róka karakterét és a tolvajnyelvi mondatait különösen imádtam. Az emberek tájszólását talán kicsit nehezebb volt visszaadni… A karakterábrázolás is jól sikerült. Felvonultat egy rakás tipikusnak mondható szereplőt: a szívtelen-szenvtelen állatkísérletes orvost, a helyi gazdákat és aggodalmaikat, a szenzációhajhász újságírót… A politika és a bürokrácia berkeibe is bepillantást nyerhetünk. Igazi karikatúra, görbe tükör, társadalomkritika.

Kutatóként megerősítem, hogy a téma sajnos nagyon aktuális, számomra még mindig hihetetlen, hogy 2017-ben az emberiség társállatként domesztikált fajokat (kutya, macska) használ kísérletek során. Az író kifejezetten pontosan írja le ezeket a dolgokat, bár emiatt még szomorúbban olvastam ezeket a részeket..
Ettől függetlenül soknak éreztem a bolyongás leírását, és kevésnek a kutyák gondolatait. Tetszett, ahogy belevonta a sajtót és a politikát, de valahogy így is az az érzés maradt bennem, hogy ezt a témát jobban is át lehetett volna adni.
Az állatok a könyv 99%-ában szenvednek, én ezt elég nehezen viseltem, hasonló lelkű olvasóknak nem ajnálom.

Hát…nagyon szenvedtem sokszor olvasás közben. Voltak kifejezetten unalmas részek…tájleírás, elkalandozás, érdektelen háttértörténetek szereplőkről. Sokszor bele is aludtam a vonaton…az utolsó 100 oldalt meg csak átlapozva olvasgattam. A két kutyát nagyon sajnáltam benne, az emberek meg hát, ahogy érzelemmentesen beszéltek a kutatásokról, meg a „kínzásokról”, hát attól felfordult a gyomrom. No mindegy…örülök, hogy vége! :D

Féltem, hogy „happy end” lesz a vége és még jobban féltem, hogy nem!

Régebb óta várt a sorára hogy végre elolvassam, sajnos hiba volt beleolvasni mások kommentjeibe, mert így nem volt kétségem a kezdeti csalódottság után hogy végig felesleges, szükségtelen, céltalan, elhanyagolható, érdektelen százszor elismételt tájleírás fog még jönni…szerintem a kb 400 oldal 150 oldalba bőven jó lett volna, vagy ami még jobb ha több lényegeset „mutat be” vagy ír le a táj helyett…
Szomorú történet és bár meglepett de örültem a félig jó végnek. A félig azért csak félig, mert nekem a Róka volt a kedvencem és a szívem megszakadt abban a percben ahogy az ő története véget ért.
Igazából többet vártam és volt is benne lehetőség de nem használta ki az író.

A cselekmény izgalmas volt és megrázó, számos kiakasztó állatkísérletes résszel. A kísérletes részekben nem csupán az állatok fájdalma és szenvedése volt a szörnyű, de főleg az, hogy csomó kísérletnek semmi értelme nem volt (pl. meddig bírja egy majom tök egyedül egy sötét tartályban, mi történik, ha tengerimalacok fülére és lábára maró hatású anyagot kenünk stb.)
A Gesztenye, a honalapítóval ellentétben itt nagyon fontos szerepet kaptak az emberek is, a történetet nagyobbrészt ők alakították, a kutyák meg nem értettek sok mindent. Pl. városi ebekről lévén szó, azt gondolták, a világ természetes állapota a város, és az erdőket ijesztő, mesterséges környezetnek hitték. A rókának iszonyú jó volt a beszédstílusa, nem tudom, eredetiben milyen lehetett, mindenesetre gratulálok a fordítónak :)

A könyvnek egy (vagyis kettő) nagy hibája volt. Először is, sok helyen borzasztóan túl lett írva… Tájleírások, elkalandozások, emberek jellemzése… sok volt, na.
A második az talán csak a magyar kiadás hibája, hogy a sok irodalmi lábjegyzet nem a lapok alján, hanem külön függelékben helyezkedett el, hátul. A franc fog állandóan hátralapozgatni! ^^'

Ezeket leszámítva jó könyv, csak ajánlani tudom. Megrázó, sok helyen elég durva, izgalmas és – főleg a vége – kimondottan megható.

Sokszor az volt az érzésem, az író egyszerűen beleszeretett a tájba, azt a rengeteg tájleírást pedig (ami engem teljességgel hidegen hagyott) bele kellett csomagolni valami történetbe – akkor meg már miért ne állatok, hisz egyszer már bejött neki.
Nehezen tolerálom és az utolsó 150 oldalig alig-alig tudtam elviselni ezt a témától elütő, hihetetlenül modoros angol stílust, amivel Adams ír. Nem is tudom mi idegesített jobban; a tájszólások, a róka idétlen tolvajnyelve, vagy a kutyák szájába adott esetlen mondatok és gondolatok – ugye, van amiről kutyaként fogalmuk sincsen, ezért a saját szintjükön megmagyarázzák a dolgot, egy másik ugyanilyen jelenséget viszont tökéletesen átlátnak, metaforákat és egyebeket használnak; hát, nem túl következetesen.
Ahogy az a hosszú könyveknél lenni szokott, a végére viszont csak úgy kanyarog a sztori, hogy valamiféle megkönnyebbüléses katarzis-szerű dolgot kicsikar a regény. Én többször, hosszabb ideig abba is hagytam, nehezen haladtam vele, de végül nem bánom hogy befejeztem. Remélem, a Gesztenye ettől azért jobb.