Rejtő Jenő (P. Howard): Vesztegzár a Grand Hotelben 4.54 / 431

Amikor Maud visszatért a szobába, egy úr lépett ki a szekrényből, pizsamában, fején egy ízléses zöld selyem lámpaernyővel, és barátságosan mosolygott.
– Bocsánat – mondta, és udvariasan megemelte a lámpaernyőt –, nevem Van der Gullen Félix.
A leány csak most lett úrrá elzsibbadt idegein. Az ajtóhoz hátrált. Az ismeretlen bizonyára őrült.
– Mit akar itt? Hogyan került a szekrényembe…?
– Kérem önt – mondta az őrült idegen –, ne kiáltson, mert ezzel vesztét okozná egy jólelkű, vidám embernek, aki amúgy is nyomban távozik.
– Hogy került a szekrénybe?
– A… szobából…
– Eh! Nem így értem!
– Az ablakon keresztül jöttem. Hajnalban. Menekültem… és a szálló elhagyott kertjében megpillantottam a nyitott ablakot. Felhúzódzkodtam a párkányra, és benéztem… Láttam, hogy az ágy üres… Nosza, beugrottam, a szekrénybe rejtőztem, és izgalmamban mélyen elaludtam. Csak most ébredtem fel. Közben egy sportkabát akasztójánál fogva leszakadt, ezért elnézését kérem…
Mivel a nő nem felelt, az idegen letette a fejére hullott lámpaernyőt, meghajolt és elindult az ajtó felé.
– Megálljon! – kiáltotta Maud.
– Parancsoljon! – felelte a rejtélyes ifjú, összecsapva papucsa sarkát.
– Csak nem akar… egy szál pizsamában kilépni tőlem, a folyosóra?!!
Az idegen szolgálatkészen elindult az ablak felé.

(első mondat)

Gyorsan belépett. Talán itt szerezhet valami ruhát.
– Hát miről van szó?
Az óriás, vállas, durva arcú ember rikító eleganciával volt öltözve. De siralmasan szenvedő arccal nézett a fehér köpenyes látogatóra.
– Markheit tanácsos úr azt mondta… hogy ön segíthet rajtam, doktor úr… ön a nagy Raleigh professzor fia…
– Így van. Nevem John Raleigh… Mit kíván?
– Nem… Charlesnek hívják?
– Dehogynem. John Charles Raleigh a nevem… Nagyapám után vagyok John, és ezt használom… Hát mi a panasza, kérem?
– Hát nem mondta el Markheit úr?
– Na… úgy nagyjából… épp hogy… De jobb, ha a beteg maga meséli… Mióta érez fájdalmakat?…
– Én? Nem fáj semmim…
– Már úgy értem, hogy a hurut, illetve a láz… amikor hát kezdődött… Meleg van itt…
Megtörölte a homlokát.
– Nem volt lázam, se hurutom… nem értem… – csodálkozott a beteg.
– Na, úgy értem, hogy számítottam ilyen tünetekre, mert ha fejfájása szokott lenni…
– Nem szokott.
Mi baja van ennek?!
– Sohasem fáj a fejem – ismételte.
– Úgy… ez elég aggasztó… és reumánál…
– Nincs reumám!
Hát ez reménytelen!
– Mije fáj tulajdonképpen?
– Semmim!
– Igen?… Ezen majd segítünk. Szedett már porokat?
– Nem… – sóhajtott Bruns. Elgyötört, beesett arcán a halálfélelem verítéke fénylett… – Azt hiszem… rajtam… csak Li Shing segíthet.
– Kínai… belgyógyász?
– Nem… Ő a betegség… Li Shing! Markheit azt mondta hogy tanácskozott rólam önnel.
– No igen… tanácskozott… De jobb, ha elmondja… az ilyesmit a betegtől kell hallani…

A parkett mélysötét ibolyafényében lépegettek.
– Maga nagyon jól táncol – suttogta a direktrisz.
– Szeretem a muzsikát, ezért van. És elsősorban talán az járul hozzá, hogy egy könnyű, finom, mesebelien csodás táncosnőt vezetek… Milyen kölni ez… a haján? Lantheric, nem, nem! Ez Chalimar!
– Az. Maga igazán ért a…
Egy tized másodperc sötét, csend, és máris vakító fény ömlik el a kis, intim helyiségben. Az űzött vad, egy szokott könnyed gesztusával karjába teszi Odette kezét, és megy a pezsgőhöz. Megfogja a karcsú poharat…
Érdekes, hogy itt nem tapsolnak szám után. Sőt, mintha megnémultak volna. Kezében a pohárral körülnéz.
Mi van?!
Az emberek dermedten ülnek, és minden szem rámered. Odette kis, piros szája nyitva, és rémülten bámul Félixre.
A fiatalember zsibbadtan áll, kezében a pohárral. Érzi, hogy valami katasztrófa történt… Végre a szemközti tükörben meglátja magát, és sarkáig végigfut rajta a hideg.
Ott áll a bárpultnál, kezében egy pohár pezsgő, és a legszigorúbb hittérítő rend bársonygalléros, papi formaruhája van rajta.

– Ide hallgass, király. A szomszéd Bali-szigetről regényeket írtak, és azóta a bennszülöttek gazdagok. Miért ne utánozhatnád ezt a példát?
– Nem tudok regényeket írni, és a népemnél sem vettem észre ilyesmit.
– A regényt más írná, és te meggazdagodnál… Tudod te, mi az a reklám?
– Még nem ettem.
– Nem ennivaló. Elmagyarázom neked, hogy mi a reklám. Az emberek szeretnek örülni. Én festő vagyok.
– Értem. Ez a reklám.
– Nem. A reklám az, ha bebeszéljük előre az embereknek hogy valaminek örülni fognak. Én festek a szigetről, az újságok írnak, és a vállalkozók bedőlnek. Ezt úgy mondják, hogy fürdőhely. A turisták vad fehér törzse, amely a Baedeker nevű istent imád, ellátogat ide. Ezt hívják konjunktúrának. Kis-Lagonda fürdőhely lesz.
Őfelsége gondolkozásba mélyedt.
– A tipp nem rossz – mondta azután, fűtői múltjából hazajáró kifejezéseinek egyikével.

Az igazat mondom, mert én igen ritkán hazudok. Éjszaka felkeltett valaki álmomból. Sötét volt, nem láttam. Az öreg újságos, akinek dobozában halott csecsemők lelke sír, amikor forgatja, tanú erre.