Bradley ​Tamás visszaüt 82% 250 csillagozás

Miután elolvastam a képregényt, erős késztetés támadt bennem, hogy újra lekapjam a polcról a könyvet, mert nem csak az utószó alapján éreztem úgy, hogy a képregény, még a műfajához mérten is egyszerűsít.

Rejtőnek ezt a regényét szerintem utoljára kamasz koromban olvashattam, és kétségtelen, hogy nem ez az életmű csúcsa, sőt, határozottan sok helyen érződik rajta az összecsapottság*, és jónéhány olyan dolog is felborzolta a szemöldököm, ami így öreg fejjel, a XXI. századból nekem már nehezen értelmezhető. Bradley Tamás ugyanis látszólag teljes értelmetlen okból** lesz pária, és halált megvetően bátor idegenlégiós – és most nem csak a konfliktus kiváltó okára, spoiler gondolok, hanem arra, hogy az azt követő felsőbb osztályok packázása sem értelemszerű, hogy ilyen spoilervágyat gerjesszenek.***
A regény légióban játszódó része, hát… olyan tizenkettő egy tucat légiós. Kemény, könyörtelen, ahol néhány átlagember próbál túlélni az embertelen körülmények között. Ebben a részben a péhowardos humornak csak a szikrái jelennek meg – mondjuk később sem lesz belőlük tűzijáték, de a szökést követően azért már több vicces jelenet is becsúszik.
A második rész, már humorosabb, de ebben is a keserűség dominál: a véletlen folytán tálcán kapott bosszú lehetősége Bradley-ből túl sok jót nem hoz ki, és az, hogy életének arisztokrata és nagypolgár tönkre tevői magukból kifordulva, végre őszintén és megjátszás nélkül mutatják ki a foguk fehérjét, sokkal sötétebb és szatirikusabb, mint ahogy azt Rejtőnél megszokhattuk.
S amikor spoiler végképp elszabadulnak az indulatok, tényleg vadállati ösztönök törnek a felszínre.
A megoldás persze megnyugtatóan ponyvás – a szerelmesek egymásra találnak, s az egészen kicsinyes nagypolgárok egyike-másik is valamivel emberségesebb lesz, és a szökött légiósok közül a túlélők nyugalomra találnak…

Ám azért nekem van egy olyan érzésem, hogy ez a regény, akár csak a Csontbrigád eléggé politikus és allegorikus mű, amelyben a spoiler az elkerülhetetlenül közeledő világégés szimbóluma, és Bradley Tamás nem az őt ért – valójában nem olyan nagy – sérelem miatt keserű, hanem mert egy olyan világban kell élnie, ahol hiába tisztességes, mégis teljes kiszolgáltatott, ahol bármikor eltiporhatják, anélkül, hogy esélye lenne az elégtételre.

* Mint mikor az egyik fejezetnyitó zanzában leírtak egy része a következő fejezetben történik meg, vagy a sivatagban a hiéna helyett hiúz kacag gúnyosan.
** Maradjunk annyiban, hogy a becsületen esett folt mint olyan, nekem nem elég indok.
*** Mondjuk kamaszként én ezen nem akadtam ki, sőt simán elfogadtam, mint érthető indokot.

Valamikor itt emlékezetből csillagoztam, most újraolvasás után csak hármat adok. Sajnos ez a gyengébb regények közé tartozik, nem elég jó a stílusa. A közepe táján lehet kicsit nevetgélni, ám hamar nehézkessé válik. Kicsit emlékeztet A fehér folt c. regényre, de az sokkalta jobb!

Nem volt az nagyon hasfogósan, végigröhögős Rejtő, de mégis tetszett annyira, hogy négy és fél csillagot adjak rá. Lehet kis elfogultság is van benne, bár ez nálam hangulatfüggő is. Megint voltak katonák, meleg, hosszú menetelés, hentelés (ami a mai napig meglep Rejtő könyveiben), abszurdum, egészséges mértékű, nem tolakodó szerelmi szál. Nincs más hátra, mint a többi Rejtő magamévá tétele!

Sajnálattal kell megállapítanom, hogy ahogy örexem, úgy csökken bennem a Rejtő-művek élvezhetőségi szintje. Valahogy túl sok és túl kevés egyszerre.
Az alapötlet persze tetszik. És nagyon-nagyon értékelem a műveiben, hogy stílusparódiák, fricskák és beintések, nyelvileg sokszor csiklandósan fogalmaz, szórakoztat.
Mondjuk mire is vágyhatott az ember 1939-ben? Hát elmenekülni a zsidótörvények igazságtalansága, a kilátásban lévő háború és egyéb finomságok elől a sivatagba, ahol Bradley Tamás visszaüthet.
De nekem ma ez már sok és kevés egyszerre.

Valamikor ifjú koromban elég sok Rejtőt olvastam és nagyon tetszett, abszolút kikapcsolt.
Most rá kellett jönnöm, hogy a kor előrehaladtával, mennyire változik az ember ízlése!
Vágyik a tartalmas, mély, elgondolkodtató könyvekre, ami az agyat is megmozgatja kicsit.
Hiába van itt sivatag, őserdő, légiós, nemes, bunyó, szerelem….
Úgy érzem ez már nem az én világom.
Köszönöm, hogy mikor kellett voltál nekem kedves Rejtő Jenő!

Rejtő, egy újabb légiós történetét olvashatjuk ebben a kötetben, ami nem kerül a legjobbak közé, de kellemes darabja az életműnek. Bradley Tamás, a sértett angol kispolgár bosszú története ez, a gazdag, befolyásos, úri rétegen, egy igen nagy kitérővel a légió felé, és az őserdőbe. Ezért (no meg sok más tulajdonsága miatt), Bradly Tamás is fölkerült nálam a legszimpatikusabb karakterek listájára. A történet elején nem kell értetlenül kapkodni a fejünket a cselekményen, mert igen gyorsan és egyértelműen tisztázza a konfliktust. Az első felében a menekülés, az őserdei kaland izgalmasra, de elég komorra sikeredett. Talán ebben a regényében ölte meg a legtöbb karaktert, akik végig kísérik Tamást, akarom mondani Mr. Bradley-t, kalandos utazásán. A humor inkább a második felére jellemező. A vártnál sokkal később zárja le a történetet Rejtő. A vég előtt még egy nagy megpróbáltatás elé állítja szereplőit, ami kicsit szokatlan volt, de a vége így is a jól ismert happy end lesz.

Rejtő Jenő tuti receptje egy jó könyvhöz: végy egy igazán kedvelhető légióst. Igény szerint tegyél még hozzá néhányat, egyiküket-másikukat fűszerezd némi humoros-bohókás, de mindenképpen egyedi jellemvonással. Tedd ki őket a sivatagba, dzsungelbe, vagy más, Isten háta mögötti helyre, ahol bebizonyíthatják, hogy mindannyian belevaló, jó gyerekek. A fentiek közé dobjál egy (vagy több) szépséges leányzót, az sem baj, ha igazán határozott(ak) talpraesett(ek) a hölgy(ek). Ehhez jön némi kaland, esetleg igazságtalanság, egy kis harc, akár vér, néhány elképesztő fordulat, és persze humor. A hozzávalók megfelelő összevegyítését követően természetesen mindig a jó győz, a rossz pedig vagy megbűnhődik, vagy jó útra tér. A fentieket Rejtő Jenő olyan sokféleképp tudta permutálni, hogy egyszerűen képtelen vagyok ráunni a köteteire. Imádom – még mindig.

Igazi ponyvaregény a javából, amiben a legegyenesebb, legtisztább jellemű hős aktuálisan a szép reményű vegyészmérnökből lett lecsúszott ember, szökött légionárius és ad-hoc emberrabló, aki nem mellesleg éppen alaposan visszaüt. Feddhetetlen jelleme okoz némi rácsodálkozást minden irányból itt-ott, de végül is legalább célravezető. A légionáriusok utánozhatatlan karaktere, szövegelése és flegmája most is magával ragadott, kikapcsolt és felüdített. Tűzön-vízen át kitartásuk most is felrázott, hol vannak a hétköznapi gondok ehhez képest, akkor pedig, hajrá! Grátisz – a jók elnyerték jutalmukat, a rosszak pedig jó alaposan és súlyosan megbűnhődtek.

Régen olvastam már Rejtő Jenőtől bármit is, most egy kihívás miatt került kezembe a könyv. Még mindig ülnek a poénok, még mindig tetszenek a karakterek, a megfogalmazott társadalomkritikák, ahogyan a szökött légionárius rabló gazemberről kiderül, hogy ő a legtisztességesebb az egész úri kompániában.
Kevésbé kidolgozott, mint a legjobb Rejtő művek, a vonalvezetés is elég egyenes, és hiányzik a szerzőtől megszokott csavar, de pihentető, könnyen olvasható, kicsit pattogós, rövid mondatokkal.

Küzdelmes volt magamat átvonszolni ezen a könyvön. Nagyon hiányzott belőle a „rejtős” érzés; mire pedig megérkezett, már vége is volt a könyvnek.
Ha valaki ezzel a kötettel kezdené megismerni Rejtő Jenő munkásságát, ne tegye, mert könnyen elmegy tőle a kedve. Vannak ennél százszor jobbak.