Rejtő Jenő (P. Howard): A tizennégy karátos autó 4.54 / 474

– Boisson vagyok – felelte Gorcsevnek a hentes. – Önt hogy hívják?
Gorcsev nem szerette az ilyen kérdéseket.
– Nevem Tintoretto – felelte szokás szerint nyomban és ostobán.
– Hm… mintha már hallottam volna magáról.
– Festő vagyok.
– Igen, emlékszem! Honnan is való ön?
– Cinquecentóból.
– Az valahol Savoiában van?
– Kis község. Avignon és Toulon között.
– Tudom… tudom… egy rokonom lakott ott… illetve a közelben… Van ott egy hasonló helység, nem?
– De igen. Quattrocento.
– Igen, olyasmi. Rendezőpályaudvara van. Itt élt egy rokonom, sovány ember, írnok volt.
– Aha! Ismerem!! A Petrarca?
– B-vel kezdődik a neve…
– Botticelli.
– Azt hiszem…
– Persze! Sandro Botticelli! Mit csinál most az öreg?
– Tajtékpipákat…

Nyolcadik fejezet

Itt jó lesz, kedves Tintoretto úr… közel vagyunk az ablakhoz. Mi a tisztelt keresztneve?
– Kázmér.
– Szép név. Tintoretto Kázmér. És miféle mestersége is van?
– Szimbolista vagyok.
– Igazán? Zenél is? Én sajnos nem játszom semmiféle hangszeren.
– Sajnálhatja. A szimbolizmus igen finom muzsika.
– Magával hozta az izét… a szimbolát?
– Itt van a kis dobozban… Hosszú hangszer. Három darabból rakom össze.
– Miért áll ezen a dobozon, hogy Gorcsev?
– Ez az álnevem… Az ön unokaöccse sem volt született Botticelli.
– Nem. Úgy hiszem, Brazsiknak hívták. Elzászból ment délre.
– Tudom. Erről sokat mesélt. Említette azt is, hogy önök valamikor gyermekek voltak.
– Igen? Érdekes, csakugyan így volt.

Nyolcadik fejezet

– Eszem ágában sincs a leányomat valami elszánt tacskóhoz adni.
– Az én koromban ön sem lehetett öregebb nálam.

Harmadik fejezet

– Halló! Jöjjön az ötös bazenhez, ládákat kell felrakni.
– Nehezek azok a ládák?
A munkavezető szeme megállt, mintha kővé válna. Ilyet még nem kérdezett kikötőmunkás!
– No jó – magyarázta kissé idegesen és türelmetlenül a barna zakós úr –, azt nekem tudni kell, kérem, mert öt év előtt sérvem volt.
A patron azt mondta, hogy "marha", és továbbment.
– Finom ember, mondhatom… – dünnyögte utána mély megvetéssel Gorcsev, aki közelről hallgatta a társalgást, nyomban megérezte, hogy ez az ő embere, és odalépett:
– Mondja! Maga dolgozni akar?
– Nem is vagyok naplopó!
– Ez baj, de mindegy. Ha tetszik, dolgozzon. Mi szeretne maga lenni a legszívesebben?
A kérdezett végignézett magán, cingár lábain, komikus úszónadrágján és kerek szélű, barna zakóján, azután vállat vont:
– Hogy lehet ilyet kérdezni? Titkár szeretnék lenni.
– Kész szerencséje, hogy erre jöttem. Alkalmazom! Ön nálam titkár. Fizetése havi kétezer frank. Hogy hívják?
– Vanek.
– Jó név. Tessék, itt van egyhavi fizetése, háromezer frank.
– Azt mondta, kettő.
– Javítást adtam, mert rövid idő alatt meglepő előmenetelt tanúsított. Tessék…
– Természetesen – mondta Vanek úr, miközben kissé idegesen, mint akit ostobaságokkal terhelnek, szivarzsebébe gyűrte a pénzt – tudnom kell, hogy mi a dolgom.
– Igen sok dolga lesz. Hogy micsoda, azt nem tudom még. De nem is fontos. Ne féljen semmit, megcsinálta a szerencséjét, öregem…
– Mint említettem, a nevem Vanek – felelte hűvös nyomatékkal, visszautasítva minden konfidenciát.
– Bocsánat, tehát: Vanek úr. Maga kitűnő akvizíció – tette hozzá elégedetten, mert szerette az önérzetes embereket, akik pillanatnyi előnyök kedvéért sem feledkeznek meg arról, hogy mivel tartoznak önmaguknak.
– Ha érdekli, elmondhatom hogy süllyedtem ide…
– Nem érdekel, de elmondhatja. Ha ezt mégsem tenné, lekötelezne.
– Kérem… Nem tolakszom. Most mi a teendőm?
– Még nem tudom, majd kitalálunk valamit. Most körülnézek Nizzában, és ha szükségem lesz önre, értesítem, kedves barátom…
– Nevem Vanek.
– Vanek úr… Bocsánat. Tetszik nekem az, hogy érzékeny lelkű. Különben sem szeretem a normális embereket. Hát akkor itt találkozunk rövidesen!
– Itt álljak?
– Ha akar, menjen el!
– De akkor nem talál meg!
– Nem baj. Jó napot! – És vidáman elsietett.

Első fejezet

Gorcsev teljes sebességgel négy óra negyvenötkor nekivágott Toulonnak. Négy óra negyvenhatkor karambol következtében leállt.

Hatodik fejezet, 1.

…Tíz perc múlva ismét visszatért Gorcsev, karján az alélt Laboux-val, aki közben elhagyta valahol a fél kiskabátját.
– Mi az? – kérdezte az őrvezető.
– Ez az illető hirtelen hanyatt esett.
– Hol ütötte meg magát?
– A fülem mögött. De én pontosan állcsúcson találtam.

8. fejezet

VANEK B. EDUARD Kelt, 193…………
magántitkár
Idegenlégió (Afrika)
Csekkszámla: BANQUE DE FRANCE 1701
Sürgönycím: VANEKLÉGIÓ
Vezérképviselet: Oran FORT-ST.-THÉRÈSE
Fiókok: Algír, Marokkó, Fez stb.

T. Petrovics Leo igazgató úrnak ORAN Poste restante

F. hó 18-i levelére válaszolva, van szerencsém értesíteni t. Igazgató urat, hogy b. könyveim átvizsgálása alkalmával k. számláján az alábbi esedékességek elmulasztott összegei fungálnak:
Felemelt fizetésemre f. hó 1-től 1000 fr
Helyettesítési illetmény f. hó 2-től 8000 fr.
Összesen: 9000 fr.
Fennálló hátraléka bizonyára elkerülte sz. figyelmét, tehát tisztelettel kérem, hogy azt nb. cégemnél mielőbb rendezni szíveskedjék.
Egyben felhívom t. figyelmét, hogy a francia véderővel szembeni függő viszonyom rendezése nem tűr halasztást, és azonnali jelentkezését századomnál annál is inkább elvárom, mert ellenkező esetben legnagyobb sajnálatomra kénytelen lennék továbbszolgálni, ami igen szomorú következményekkel járna a fenti hadseregre nézve, és engem arra kényszerítene, hogy az ügyben haladéktalanul megtegyem a dísz- és futólépéseket. Késedelmétől megrendülten, de szíves megbízásait a jövőben is mindenkor készséggel várom.
Kiváló tisztelettel:
VANEK B. EDUARD
közlegény és magántitkár

Tizenötödik fejezet

Amikor visszatértek a csapathoz, és néhány alapgyakorlatot tanultak, az őrmester ismét azzal a jóízű, tempós mozdulattal simította kétfelé a bajuszát, mint az említett ínyencek, akik elhúzzák az időt, mielőtt hozzáfognának egy igazi jó falathoz.
– Közlegény! – szólt ismét a titkárhoz. – Most mondja meg, hogy ki vagyok én?
– Izé… Oroszlán!
– Ez már jobb, mint a kabóca. Hogy nevezne engem más szóval?
– Ön az állatok királya!
– Barom! Az állatok királya maga! Érti?!
– Igenis. Én Petrovics vagyok, az Oroszlán.

Tizenkettedik fejezet

– És Tintoretto?
– Mit kér?
– Mondom, Tintoretto.
Vanek úr egy ideig tanácstalanul pislogott.
– Ön olasz?
– Svájci vagyok.
– Sajnos nem tudok svájciul… – Levette a szivardobozt. – Érdekes ez a kis poggyász – mondta.
Würfli úr elnézően mosolygott.
– Ne feszegessük…
– Nem is kell. Csak elvágom a kötelet, az elég, így… hm. Mondja kérem, ez egy komplett légionáriusfelszerelés?
És elővette a doboz tartalmát: két használt kapca, egy darab spárga, néhány álkulcs, valamint egy dugóhúzó és igen sok szivarvég.
– Lehet – mondta Würfli. – Még nem kaptam meg a felszerelést.
– Minek fontos a sivatagban a dugóhúzó? – tűnődött Vanek úr. – És miért látják el a katonákat álkulccsal meg szivarvéggel?
– Talán a dohány levelét gyógyszerül használják. Ugyanis az afrikai katonák mind skorbutot kapnak.
Vanek úr idegesen kirázta a dobozt.
– Én nem kaptam. Vagy ha igen, akkor ellopták a skorbutomat innét.
Würfli úr kíváncsian nyújtogatta a nyakát.
– A szimbola benne van?
– Mit csináljak? – kérdezte Vanek úr hökkenten.
– Állítsa össze a három darabot.
– Miféle darabot…
– Hát, amit a dobozban tart.
– A szivarvégeket?
– Ne tréfálkozzon, kérem. Csavarja össze a hármat, és fújjon valamit.
– Jó – biztatta egy nyájas idegorvos megnyugtató mosolyával Vanek úr – majd összecsavarom a spárgát a kapcával és fújom… Miért nincs itt önborotva? Halló! Felettes!
Gent káplár jött be, annak kiáltott, és az altisztben felforrt a méreg:
– Ide figyeljen, maga ló… Holnap olyan csodát lát!
– Miért? Mi lesz holnap?
– Holnap esketik! – kiabálta a káplár
– De kérem, én már nős vagyok!
Ekkor felharsant a trombita.
– Sorakozó! – kiáltotta Gent, és kisietett az udvarra. Vanek úr velük, a fadobozzal. Nyugtalanul nézett szét. Gorcsev nincs sehol!
– Érdekes – mondta Würfli. – Minden művész bogaras.
– Lehetséges.
– A zenészek és a festők is.
– A balett-táncosok és a kőfaragók is. Mondja, nincs más gondja?
Idegesen nézelődött mindenfelé… Nincs itt.

Tizedik fejezet

Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerű teljesítmény, még akkor is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól, akinek ezt a kitüntetést Stockholmban, néhány nappal előbb, a svéd király nyújtotta át, de végre is a kákán csomót keresők nem számítanak; a lényeg a fő: hogy Gorcsev Iván igenis huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat.

Első és második mondat