A ​fehér folt 86% 396 csillagozás

Samuel Bronson mindenképpen rendőr szeretne lenni, de nem felel meg a rendőrségen, így magándetektívként kezd el tevékenykedni. Megalapítja a Bronson & Bronson magánnyomozó intézetet, egyedül, de a dupla név legalább jól cseng. Első megbízását a gazdag Geoffrey Halleytól kapja, hogy figyelje meg az öntörvényű lányát, Liliant, nehogy férjhez menjen. A lány elszökik, a magánnyomozó pedig követi. Lilian összetalálkozik egy barátnőjével, Dorával, akivel autót cserélnek, így a mi magánnyomozónk egy másik hölgyet kezd el követni országokon át és mindig megakadályozza, hogy a Liliannek hitt Dora férjhez menjen. Az igazi Lilian pedig elképesztő kalandokba keveredik, még alkalmi férjet is talál magának, mellette meg Lungaországban egy fegyveres konfliktus kellős közepébe csöppen és mint kiderül, újdonsült ismeretlen férje katonaszökevény…
Rejtő ezen regénye egy két szálon futó morbid történetet mutat be, egyikben egy ügyefogyott nyomozóval, aki mindig pórul jár és egy lánnyal aki elképesztő kalandok közepette találja meg élete szerelmét. A lány története egy igazi kalandregény is lehetne, a szerző nem is kíméli a hölgyet és a katonaszökevény férjet benne, de a másik szálon a Lilian apjának hosszú levelekben beszámoló Bronson detektívet sem. Ugyan a vicces párbeszédeket kicsit kispórolta belőle a szerző, a vége felé azért találunk benne pár poént. Ugyanakkor ez egy igazi Rejtő-regény, benne a megszokott esetlen főhősökkel és az abszurd cselekménnyel, amelyből egy képzeletbeli ország hadserege sem hiányozhat. Nem a legjobb könyve a szerzőnek, de garantált szórakozást nyújt ez a kötet is, ajánlható minden kedves Rejtő-rajongónak és azoknak is akik egy könnyed történetre vágynak!

A fehér folt olyan, mintha Rejtő egyik westernjét Afrikába raknánk egy didaktikusabb pöttyös könyv tolmácsolásában. Az író humor terén egyértelműen zseniális, de számomra kevésbé erős, amikor félreteszi a szellemességet a téma komolysága miatt. Ebben az amúgy vitathatatlanul olvasmányos sztoriban minden figura kissé túlzásba hajlik, és a folytonosan hangoztatott csontrecsegés, sikoly, halálos veszély, bombasztikus erő számomra erőltetettnek hatott, mint mikor már nem tudjuk hogyan sötétebbé és durvábbá alakítani a miliőt, tehát aláhúzzuk a szavakat kétszer. Férfi főhősünk kapásból olyan, mint valami szörny, tessék borzadozni. Elő is adja típusának kötelező projektjét, miszerint ő most éppen kegyetlen bosszúállást rendez irtózatos hadjáratában, ám sejthető, hogy a mániákusan veszett figura valójában gyönyörű grál lovag, csak jelenleg csúfosan minőségromlott a rázúdult csapások miatt. Szerencsére itt van főhősnőnk, aki természetesen sikerrel szelidítgeti ezt a dühös fenevadat, és tökéletesebb jellemfejlődést valósít meg, mint egy hatvanas évekbeli lányregény korrekt szereplője. Kalandjuk Lungaországban izgalmas, de némileg egy tanulságos tanmesét idéz a műfaj összes kötelező kliséjével.
Nekem a mesterdetektív levelei a mellékszálon a történet fénypontjait jelentették, nem csak a rejtői poénok miatt, hanem jólesett annyi durvulás után végre hátradőlve szórakozni. Az impulzív Samuel Bronson megbízhatóan forgatja fel a fél világot, hogy megakadályozzon egy házasságot, és rafinált találékonysága közben csupán arra az egyre nem jön rá, hogy nem is a megfelelő személyt követi.
(És hogy a sajtóhibának vélt Saltsjöbaden tényleg létezik.)
Azért jó ez a könyv, na. Csak a többi Rejtő sokkal-sokkal jobban tetszett. :)

„Ah, Párizs! Az Eiffel! A Bastille! A Szajna partja és a züllött éjszakai lokálok a Montmartre-on, valamint a Pigalle-on. Ezeket az erkölcstelen helyeket természetesen nem kerestem fel, mert megvetem a léhaságot, és különben is az én büdzsémhez mérten drágák. Az egyik helyen tizenöt frankot kértek egy feketéért. A Pigalle-on pedig pezsgőkényszer van, de nem jó a pezsgő, amit adnak. Túl édes, és én a fanyar pezsgőt szeretem.”

Nem, nem a legjobb műve Rejtőnek, de valószínűleg nagyon jó hangulatomban talált, mert teljesen magával ragadott. Nem annyira jellemzi a humor, mint az író későbbi műveit és érződik rajta, hogy a Jó üzlet a halál továbbfejlesztett változata, de számomra igazán kellemes kikapcsolódást nyújtott. Nézegettem, mit írtak róla mások és láttam, hogy Lilian szálát vélték helyenként unalmasnak, nekem pont a másik vonal volt néha kicsit „gyerünk, haladjunk már”. Ez azonban szerencsére elég ritka volt, úgyhogy összességében azt tudom mondani rá, hogy határozottan tetszett.

Nem Rejtő legjobb könyve, de azért Bronson a legkétbalkezesebb detektív a világon! :)

Őszinte leszek. Kicsit tartottam ettől a Rejtő könyvtől, hogy nem annyira fog tetszeni. Végül igazam is lett, meg nem is.
Benne volt ebben is a Rejtő-féle poén, de sokkal kisebb nyomokban. A magánnyomozós szálon nagyon jókat derültem, a másik szál viszont elég kemény volt, és néhol sajna vontatott is. Talán az eddigi legkegyetlenebb Rejtő könyv volt, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem, mert igencsak szöges ellentétben állt egy csetlő-botló önjelölt magándetektív levélsorozata, egy-egy levágott és karóba húzott misszionárius fejével. Pedig már tudom, hogy Rejtőnél a móka és kacagás mellett sokszor meglepő őszinteséggel megjelenik az erőszak, de ez most számomra fokozottan így volt.
Nem volt annyira rossz, és még egy lépéssel közelebb vitt a nagyon vágyott Rejtő-kitüntetéshez! :)

Nem a legjobban sikerült műve, de szórakoztatott. A nyilvánvaló és kiszámítható szerelmi szál a szokásos, a Bronson levelek igen viccesek, de igazából az tetszett, hogy szépen bemutatta a nyomort és a gyarmatosítók aljasságát. A szokásos poénos sztori mögé odacsempészte a kolonizáció rémségeit, és az ott élő emberek iránti közönyt. A humor mögött mindig ott rejtőzik a nagy büdös valóság. ezért is szeretem.

Semmiképpen sem egy rossz könyv, de bár Rejtő felvonultatja hagyományos témáit, stílusjegyeit, jópár könyve felülmúlja ezt (és mondom ezt úgy, hogy annyira sokat még nem olvastam tőle). Ezért önmagához képest ez a könyve szerintem nem érdemel több csillagot.
A történet egyik része ismét a gyarmati Afrikába visz, mint sok más könyve. A másik szállal pedig ismét bejárjuk fél Európát, még ha ezúttal csak tömörnek minden (feltételezhető?) szándék és minden ezzel ellenkező állítás ellenére sem nevezhető levelekből értesülünk. A könyv azért nem nélkülözi a humort, szórakoztató a történet is, van benne minden, amit Rejtőtől várunk: félreértések, fordulatok, kaland, szerelem, gazemberek és feddhetetlen jellemek, civilek és katonák, férfiak és nők, ölbe hulló szerencse, és a sor bővíthető. Gondoljatok valamire, ami Rejtőre jellemző! Valószínűleg az is van benne.
Felállítottam egy hipotézist: Rejtő könyvének minősége viszonylag nagy megbízhatósággal megállapítható az első (néhány) sorból. Az esetek, amelyek alátámasztják ezt a feltételezésemet: Piszkos Fred, a kapitány, A szőke ciklon, A tizennégy karátos autó, Az előretolt helyőrség, Vesztegzár a Grand Hotelben, és most A fehér folt. Ami ellentmond: Menni vagy meghalni. Tesztelés még folyamatban.

Kétségtelen, hogy ez a két párhuzamos cselekményvonalon futó történet nem Rejtő legjobb könyve, sőt, határozottan vannak jelek, amelyek alapján igencsak összecsapottnak kell tekinteni*, de szégyenkezni valója azért nincs Mr. Howardnak.
A két szál közül a hagyományos, ponyva ízű, bejáratott fordulatokkal teli anti-imperialista afrikai szál meglehetősen naiv, a pesti kávéházakban szerezhető dzsungeljártasság minden egyes elemétől áthatott történet, amelyből tizenkettő egy tucat – ehhez hasonló történetből már maga Rejtő is írt sokkal jobbat.
Ennek a történetrésznek a fő erénye a sztori eleje: Marokkó városának nyomornegyede és a razzia hangulata hiteles. Talán nem vagyok egyedül, akinek beugrott a pesti gettó, ahol Rejtő a saját bőrén is megélhetett hasonlóan embertelen bánásmódot.
A másik történetszálban Mr. Bronson, a botcsinálta magánnyomozó Európa nagyvárosainak megszokott rendjét egyre nagyobb lendülettel feldúló házasság-gátló ámokfutást folytat. Ennek következtében igazi burleszkbe illő komikus jelentek sorával borzolja a stockholmi és párizsi bennszülöttek békés életét, s bár sikerrel jár, ám szinte mindig komoly, de azért 8 napon belüli kilábalással kecsegtető kórházi kezelésre szorul.
Mindezen katasztrófába hajló ténykedéséről a jó detektív csöppet sem tudálékos és lényegre szorítkozó levelekben** tudósítja a megbízóját, amelyek olvastán azért gyakran kellett hangosan röhögnöm, és ezeknél a részeknél szinte láttam magam előtt a soha meg nem született, Korcsmáros által rajzolt képregény verziót is.

* Ez abból is látszik, hogy az egyik fejezetnél a fejezet elején lévő rövid summázat és a fejezet tényleges tartalma igencsak eltért egymástól.
**Amelyekben önmagát szerényen a „tárgyilagos” és „veleszületett” jelzőkkel illeti.

Imádom Rejtő karaktereiben, hogy egyszerre karikatúrák és szerethetőek, akikért izgul az olvasó, és reménykedik a boldogságukban. Ez a könyve meglepően véres és brutális volt a többihez képest, a levágott misszionáriusfejek és a darabokra robbantott bennszülöttek kissé kizökkentettek a megszokott könnyű rejtői szórakozásomból, de maga a történet nagyon élvezhető volt, ahogy a szereplők leveleit írja még mindig kiváló, és csak csodálni tudom a humorát. Emellett még mindig imádom a slow burn romantikát, amit minden könyvébe belecsempész. Oh, a lelkem húrjain penget <3

Először húztam a számat, mert érdekesen indult a könyv. De aztán egyre jobban tetszett, és most, a végére érve, már úgy gondolom, hogy jó volt.
A két fő szála van a cselekménynek: Lilian Halley szökése a házasság elől, majd kalandja és hirtelen kötött házassága Fred Marshallal, valamint Samuel Bronson magándetektív jelentései, aki úgy tudja, hogy Lilian nyomában van.
Az utóbbi nagyon szellemes, humoros hangvételű, de azért időnként fárasztó és hosszú (főleg a regény teljes hosszát figyelembe véve).
Lilianék utazása pedig nem szokványos, egy darabig nem tudtam Fredet sem hová tenni, de természetesen kiderült, hogy ez a könyv is csak egy újabb bizonyítéka a hősies, talpig becsületes katonatisztek és az igaz szerelem létezésének. :)
Még annyit tennék hozzá, hogy Galamb felolvasása sokat nyom a latba, szerintem nagyon színvonalas a hangoskönyv, és simán lehet, hogy kevésbé pozitív véleményem lenne a történetről, ha csak olvastam volna.