A ​tao hallgat 80% 31 csillagozás

„Az út, mely szóba-fogható,
nem az öröktől-való;
a szó, mely rája-mondható,
nem az örök szó.”
— Lao-ce: Az Út és Erény könyve (Weöres Sándor fordításában)

Raymond Smullyan megkísérelte szóba-fogni. Számba vette a jellemezhetőségének értéktartományát, logikus összefüggésekre mutatott rá irracionális zen példákkal, kínai és japán költők versrészleteivel, imaginárius keresztény Isten–ember párbeszéddel, valós erkölcsfilozófiai párhuzamokkal, racionális pszichológiai, asztrológiai és sok egyéb -lógiai kitekintőkkel szemléltetve. Érdekes gondolatfolyamot jegyzett papírra. Bölcseleti csemege.
Vajon jobb lett volna, ha hallgat?

Némiképp paradoxonnak érzem, hogy egy nyugati matematikus-logikus a saját eszköztárával próbálja megvilágítani a tao természetét.
Bár gyanítom, ha valóban megértettem volna a tao természetét, nem érezném ezt paradoxonnak.
Persze, ha érteném a tao természetét, nem olvasnám ezt a könyvet.
Ami nagy kár lenne, mert ebből a könyvből szerintem csak az érti meg a tao természetét, aki már eleve ismeri.
Azért kellemes olvasmány volt. Még kitalálom, átképezzem-e magam vén taoista bölcsnek. Bár persze lehet, hogy már az vagyok.

Nem lettem bölcsebb és érettebb. Ám kiemelnék kettő dolgot:

1. Miért segítesz embertársaidon? fejezet
„ Ha egy hitvány ember tesz valami jót, előbb-utóbb az is hitvánnyá válik.”- kínai mondás, de nem én nem így látom.

Miként lehetne egy bűnős elítélt, pozítiv munkáját így kezelni. Példa az elítélt ültett egy fát és ez a fa évek múltán árnyékot ad a pihenni vágyóknak, miként válik így hitvánnyá a munkája. Ám vizsgáljuk tovább, a már megnőtt fa kidől egy viharban és kárt okoz. Akkor már hitvánnyá vált a fa?
Erről a TAO hallgat.

2. Taoista -e Isten?
A fejezet olyan szépen tárgyalja, a „szabadakarat”-ot. Amennyiben lehetséges lenne, én kérném a teológus hallgatókat, ezen fejezet elolvasására.

A taóval még épp csak ismerkedő ember számára (mint jómagam) az egyik legfőbb problémát az jelentheti, hogy hogyan is fogjon hozzá az egészhez. A klasszikus szövegek többsége a mai ember számára nehezen olvasható, vagy akár teljesen élvezhetetlen.
Smullyan könyve rendkívül szellemesen indítja el az olvasót a nyugati gondolkodástól a keleti miszticizmusig vezető úton, stílusa élvezetes, közvetlen, példái, gondolatkísérletei szemléletesek. Az egyetlen hibája a kötetnek hogy túl rövid (de remek bibliográfiát is tartalmaz). A taó iránt érdeklődőknek csak ajánlani tudom.

Elolvastam, tetszett, nem lettem taoista! Érdekes és izgalmas olvasmány volt egy matematikus logikai érvelését olvasni a misztikumról. Kimondottan tetszettek a fiktív dialógusok egyes vallások képviselői között. Élvezettel olvastam a logikai levezetéseket az egyes vallások által lefektetett dogmákról (ne erről szó a könyv, csak érintőlegesen foglalkozik vele). Egy valamiben megerősített: a vallás mellett vagy ellen nem lehet érvelni. Az ember vagy elfogadja, befogadja, vagy még nem érett meg rá! :)

Érdekes szemszögű elemezgetés. Egy teljesen ösztönös, kifejezetten nem az elmének szánt filozófiai irány szétcincálása és sok oldalú körbenézegetése a még a nyugati racionális agynak is olykor nehezen követhető logikai oldal felől.
A szerző maga is egyfajta kettősségben létezik, alapelveiben és valamelyest megközelítésben a keleti oldalt vallja, és próbálja összepárosítani a betonkemény logikával, ütközteti a többféle felfogással, pl. metafizikával, freudizmussal, moralizmussal.
Csak akkor javaslom, ha az olvasó mindkét oldalban otthon van valamelyest. Abban biztos vagyok, ha innen hallottam volna először a taoizmusról, nem lett volna különösebben vonzó, mert az érzetét, lényegét annyira nem ebből az irányból lehet megsejteni, hanem sokkal inkább a test, az érzetek felől, de legalábbis az elemzés legalább részleges mellőzésével. Mert a tao inkább életérzés, mint szabálygyűjtemény, és semmiképpen sem szinte matematikaian steril filozófia.
Jópár fejezetben voltak igen jó megvillanások, de amikor nekiállt vitát konstruálni többféle ágazat között, sokszor a taoizmus oldalát fellengzősnek, lehengerlőnek, szinte dogmatikusnak éreztem. Ez nem volt szimpatikus.

Innen kellett megtudnom, hogy van valami érzékem a tao iránt, már feltéve, hogy sikerült felfognom ebből a könyvből, hogy mi is az a tao.

Akármi legyen is, Smullyannek nagyon kedves, okos stílusa van, és egész idő alatt – márpedig elég hosszú ideig olvastam – az az érzésem volt, mintha ülne velem a buszon, és magyarázna nekem, úgy négyszemközt, személyesen. De azért az Emlékek, történetek, paradoxonokat azt gondolom, hogy mindig jobban fogom szeretni tőle.

Hogy mi a tao, vagy hogy miről szól ez a könyv? Fogalmam sincs. De a tao nem kérdez, mint megtudtam, és még kevésbé válaszol.

Van benne némi eredetiség, de fenntartásokkal olvasandó. A szerző jó néhány helyütt egyszerűsít, olyan helyeken is, ahol nem feltétlenül kéne… és hát igen, elég arrogáns stílusa van Smullyan úrnak. Nem aggresszív, de el kell nézni a stílus mögött lévő egot és azt a tényt, hogy azt hiszi magáról, hogy mester. Nos, ám legyen. De én azért óvatosan bánnék vele.

Ez egy filozófikus elmélkedés a tao természetéről. De mivel lefordíthatatlan, felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, lényegében olyan, mint az Isten. Ezek után széles a skála amiről beszélni lehet.

Nekem nem jött be. Túlzottan filozófikus volt. Erről-arról beszélt, csapongott, sokszor a végén semmi következtetest nem vont le vagy értelmet adott volna annak amibe bele kezdett. Mikor végül az alábbi részhez értem, megértettem ennek okát. De ettől még nem lett szimpatikus ez az írása.
“Az őrült filozófiák jellemzői: bolondság, spontaneitás, humorér­ zék, amoralitás, szépség, istenesség, természetesség, költői- ség, abszolút őszinteség, ellentmondásosság, paradoxonok, ugyanakkor hiányzik belőlük a fegyelem, az általános handa- banda, és mentesek a konvencionális gondolatoktól és a gát­lásoktól.”

Szenvedtem vele helyenként, viszont ami mindig újabb lendületet adott a folytatáshoz, azok az irodalmi, filmes és közéleti példák, amelyekkel igazolta az állításait.