Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei 81% 198 vélemény

– Mi a francért ugrottál be a szederbokorba?
– Akkor éppen jó ötletnek tűnt…

Valahogy így lehetett ez a Ransom gyerek is a fényképes regényével. Akkor éppen jó ötletnek tűnt egy halom fénykép köré írni egy regényt, de szerintem nem volt jó ötlet. Többnyire eléggé erőltetetten kapcsolódik össze a szöveg képekkel. Pedig nem lenne rossz történet – semmivel sem rosszabb azoknál a Gaimaneknél, amiket olvastam – főleg ha szabadabban mozoghatna. Úgy érzem, csak fölöslegesen megkötötte a kezét a fotókkal. Én inkább két külön könyvet csináltam volna belőle, egy regényt, meg egy fotóalbumot, kétszer, háromszor ennyi képpel és képaláírásokkal.
Egyébként meg van benne minden, ami divatos: különleges gyerekek, boszorkányok, alakváltók, kis népszerű etnográfia, kis kelta homály, stb. (Mellesleg értem én, hogy ez a trend, de azért már kissé unalmas, hogy az összes valaha élt dilinyós vénasszonyban és meghibbant fasziban valamiféle különleges kiválasztottat kellene látnom, de tudom, az én szkeptikus édesanyámat.)
És még valami. Én ugyan nem vagyok az időhurkok szakértője, de azért szerintem van itt némi gubanc. Először is nem értem, hogy (SPOILER) miért épp a bombázás napját választják időhuroknak. Aztán, ha a hurokban a falusiak mindig ugyanazt a napot élik – ahogy erre a láthatatlan fiú feljegyzései utalnak, aki aprólékosan leírja a falu minden egyes lakójának aznapi tevékenységét, beszélgetéseiket – akkor hogy lehet, hogy az egyik huroknapon üldözőbe veszik a Jakabot? Ha meg nem mindig ugyanazt a napot élik, akkor hogy lehet, hogy a következő huroknapon nem emlékeznek az üldözésre? Na?

Különlegesség. Mindannyian különlegesek vagyunk. Néha nem akarjuk tudomásul venni, néha nem is tudunk róla. Mindegyiknek van előnye és hátránya is. De a lényeg, hogy akár különlegesnek tartanak minket mások, vagy mi magunk tartjuk magunkat annak, vagy éppen nem, a ténye attól még meglesz. Mindenkinek más és más különlegessége van, de persze vannak közösek is, és ez így van jól. Persze, sokan hajlamosak irigykedni a másikra, csak azért, mert szerintük a másik különlegesebb. Holott a mérce nem az, amit gondolnak, amit a legtöbben gondolunk. Tudsz lebegni? Láthatatlan vagy? Igen, ez valóban különleges képesség. De az is, hogy kiálljunk magunkért, másokért, a barátainkért, kerüljön bármibe is. Különleges az által is valaki, hogy képes szeretni, hinni, bízni, mer, bátor, nem fél. Ugye, nem is kell „nagy dolgok”-ra gondolni?
Ugyanígy különlegesség a megértés tudománya is. Az, hogy megértsük magunkat, másokat. És ennek egyik legfontosabb színtere, élettere a család. Kell, hogy bízzunk egymásban, higgyünk, és megértsük egymást. A bizalmatlanságért sokszor nagy árat fizetünk, sokszor megbánjuk döntéseinket, de ilyen az élet, viszont sosem késő helyrehozni a dolgokat, még ha úgy is tűnik.

És egy kicsit a könyvről is (bár az előzőeket is az ihlette).:)
Igazán különleges könyv, a hangulata nagyon egyedi, amihez a régi fényképek rengeteget adnak hozzá. Mindig hiányolom az illusztrált, fényképes könyveket, regényeket, szerintem kevés van. Nemcsak a „mesék”-et illetik meg a képek.
Némelyik kép nagyon zavarbaejtő volt, másik látszólag hétköznapi, de a leírással együtt ugyanúgy jött egy szorító érzés. Borzongás.
Bár, megvallom, én kicsit többre számítottam, bár igaz, hogy voltak parás részek, sejtelmes, kissé borzongatós hangulat, de emellett érzelmek, tulajdonságok is voltak, mint a különlegesség, a barátság, kitaszítottság, hűség kérdése. Ezeket egyébként is szívesen elemezgetem. Különben simán el tudnék képzelni egy pöpec, vérbeli pszichohorrort ilyen képes megoldással.
No, de vissza a könyvhöz. A történet érdekes, újszerű, tetszett, ahogyan a megvalósítás is, bár a végét kicsit sutának éreztem, de mégis élvezetes volt egészében. A karakterek is tetszettek, nem mindenkit sikerült maradéktalanul megszeretni, és nem is igen ismertük meg őket, de ez lehet, csak nekem mániám (nem is tudom, ki szoktatott erre rá, te sem Stephen?).
Üde színfolt ez a könyves, irodalmi palettán, és várom a folytatást.
Valahol félúton az ifjúsági és felnőtt irodalom között érzem ezt a művet, de annyiban jó, hogy minden korosztály élvezni tudja.
Különben is, ki ne szeretett volna valamikor (vagy most is) „olyan” különleges képességeket? De azt ne felejtsük, hogy az igazi különlegesség legtöbbször belül van, bennünk.
Ajánlom, ajánlom.:)

Van a világnak egy látható, tapasztalható arca, sémák, klisék, járt utak, megszokások, tradíciók. Vagy beleillesz, beleilleszkedsz, avagy nem. De ha csak nyúlfarknyit is eltérsz attól, ha a környezeted nem a te világod, mert éppenséggel nem tehetsz arról, hogy ott vagy, odacsöppentél? Nem kell levitálni, nem kell szuper erővel rendelkezni, tüzet gyújtani kézben, vagy agyagfigurákat életre kelteni. Ami vagy, belül van. Vagy elrejted, elásod, eltemeted, vagy keresel magadnak valakiket, valakit, aki ért, mert ő is más. Lehet, hogy üldözni fognak, nem rád lőve persze, csak a meg nem értő tekintetüket rád lövellve. És? Az az egy ember, vagy az a néhány, aki ért, megért, elfogad, egyet gondol veled majd segít.

Jobbra számítottam. A könyv tényleg nagyon tetszetős küllemmel van megáldva, és a képek is érdekesek (némelyik rendesen ijesztő), viszont a történet gyenge. Erőltetett, ahogy folyton beleszövi a fényképeket a sztoriba, és zavaró is, hogy a történet az illusztrációja a képeknek és nem fordítva.
Az író stílusa sem tetszett: a könyv nagyon lassú (kb. a felénél kezd el csak történni valami), tele van terjengős leírásokkal (pl. mikor 3 oldalon át nyitja ki a srác a ládikát), ezek megakasztják a cselekményt… sőt, ezek miatt nagyjából fele ennyi oldalszámban is össze lehetett volna hozni a könyvet (mintha plusz fizetést kapott volna az író minden egyes belegyömöszölt karakterért). Külön kedvencem még a kötelező szerelmi szál is, ami szintén túl direkt módon volt belepréselve. Szerintem volt benne némi logikai bukkanó is (itt egy ORDAS NAGY SPOILER következik: mikor a gyerekek kijutnak a hurokból, akkor miért nem aggódik egyik sem azért, hogy most úgy össze fognak aszalódni pár órán belül, mint egy shar pei? Vígan elkenuznak a naplementébe, pedig korábban ezt úgy adták elő, hogy „Jajj, micsoda csúfság lesz itt, ha valaki sokat tartózkodik kívül…” Vagy én vagyok láma? Itt most jól VÉGE IS A SPOILERNEK -már amennyire ennél a sete-suta történetnél ezt annak lehet nevezni). Ráadásul egyik karakter sem kedvelhető…
Pedig 'istenazatyám', én szeretem az egy-kiválasztott-fiatal-majd-jól-megmenti-a-világot jellegű meséket, de sajnos ez most nem működik jól. Ebből sem lesz új Harry Potter, pedig a stílusban szerintem látszik némi törekvés ebbe az irányba.
A belengetett elemekért amúgy odáig vagyok: nevezetesen az időhurkok és az időutazás… viszont itt semmi értelme nem volt. Nem használta ki az író ezeknek a lehetőségeit. Jó is lehetett volna, volt benne potenciál, de vártam már, hogy vége legyen.
Ha ez nem egy sorozat első darabja, akkor a nyitott befejezésért plusz pont. Ha viszont ebből több könyv is lesz, akkor fusson, ki merre lát! :D (na jó, kicsit túloztam, de én szerintem passzolom a folytatást)
Fiatalabb korosztályoknak ajánlom talán, akiket nem zavarnak még a fentiek, esetleg olyan felnőtteknek, akiknek sikerült annyi L'Oréal Anti-Age krémet magukra kenni, hogy visszafiatalodtak tizenéves kiskamaszokká.

Tündérmesék és rémmesék közt oly vékony a palló… akár a szerelem és a bírvágy, a bölcsesség és az őrület közt.

Riggs pogány mitológiákból gyúrt össze egy sajátot, de nem teremtett semmi újat, és azzal, hogy az emberiség rejtélyként számon tartott titkait – az érthetetlen viselkedésű kannibál sorozatgyilkosoktól a tunguz meteoritig – beleszuszakolja ebbe a mesterséges világba, amelyben mind oly egyértelmű magyarázatot kap, letudja a kötelező kűröket, melyek ebben a műfajban rég sztenderdnek számítanak, megadva az olvasónak a borzongás mellé a rácsodálkozás melengető élményét is.

folyt. http://pavelolvas.blog.hu/2011/12/08/riggs_vandorsolyom_kisasszony

Jópárszor a szemem elé került ez a kötet a molyok karcaiból, értékeléseiből, de úgy véltem talán mégsem érdekelne ez engem. Azonban a barátnőm kinézte nekem (és magának :) ) ezt a könyvet, és karácsonyra meglepett vele.
Ahogy kézbe vettem, belelapoztam, rájöttem, egészen elképesztően szép könyvet adtak ki. És amit korábban nem figyeltem, hogy van némi misztikum a történetben.
Így aztán, ahogy hazahoztam, aznap éjjel neki is láttam olvasni. Meg aztán meg is ígértem Natinak, hogy nem rakosgatom, hogy ő is mihamarabb olvashassa.
Lehet nem éjfélkor, félálomban kellett volna nekifutni. Az elején ugyanis kellemesen izgalmas, kissé borzongató, és leheletnyit morbid képek kerülnek elő. Abból a fajtából, amire annak idején is vevők voltak az emberek, ha rémüldözni akartak, kicsit torz, kicsit furcsa emberek, valami különleges képességgel, amik anno a régi cirkuszok plakátjairól kerültek elő, mint az elefántember, a bajuszos nő és a többiek. Amik egész köznapiak, de mégis dermesztőek, ideges izgalmat váltanak ki.
A beválogatott képek pedig nagyon jól megalapozzák ezt a hangulatot.
A történet is köznapian indul, de aztán észrevétlen csúszik át misztikusba és mesébe, mert a végére megkönnyebbülsz, hogy igen, ez mese. Mert olyan a hangulata.
Viszont nagyon eteti magát, és egész jól egyensúlyoz a valóságos furcsaságok, rémálmok és a megnyugtatóan kívülről szemlélhető kitalálmány között.
Közben elolvastam a többi kritikát is. Ha nincs előre elgondolt képed, hanem üresen (hihi) mész bele az olvasásba, határozottan jó, mert erős az atmoszférája. A történet valóban kissé gyermeteggé válik a végére (átmegy mesébe). Ha valahogy tartani sikerült volna az elejének a stílusát, egészen ütős sci-fi lehetett volna. De nem az lett, és nem is baj.

Nekem tetszett. Megfogtak a képek, a belőlük és a történetből áradó hangulat.
Ki ne játszott kicsi korában a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha kiderülne róla, hogy van benne valami különleges, valami amitől majd más lesz mint egy átlagos ember. Nos, ezekben a gyermekekben meg van ez a plusz. És kiderül, hogy ez nem feltétlenül olyan nagy öröm. Pláne, ha nem is tudsz erről a képességedről, csak belecsöppensz a sűrűjébe a dolgoknak…
Mondjuk annyira nem volt félelmetes, mint gondoltam, bár azért volt olyan rész, ahol fél füllel a furcsa neszeket figyeltem :D.
Kifejezetten sajnáltam, hogy félbe szakad a történet, szívem szerint még olvastam volna tovább. Remélem hamar megjelenik a következő része, mert jó lenne tudni, mi lesz a gyerekek, na és persze a világ sorsa.

Háát… számomra nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A kiadás maga egyedi, igényes, de maga a történet nagyon középszerű, mintha a szerző fogta volna a rakás fényképet, és kanyarított mellé egy sztorit.
Amit a leginkább vártam tőle, az a gótikus hangulat, sajnos RR ezt nem tudta nekem átadni, némi ködnél és egy romos háznál, úgy látszik, több kell hozzá (pláne, hogy a ház eme állapotában vajmi kevés szerepet kap). Reggel, teafőzés közben az jutott eszembe, hogy ez még három csillagos se lesz nekem, aztán a könyv második felében végre beindultak a történet rozsdás fogaskerekei – de a „hűb*meg!” élménytől nagyon, nagyon messze van. Nekem.
És van egy olyan érezésem, hogy ez bizony sorozat lesz [nem néztem utána, úgyhogy aki tájékozottabb, megerősíthet vagy megcáfolhat]. Ojjé.

Végig az az érzésem volt, hogy valahol, valamikor én ezzel a történettel már találkoztam.Viszont tetszett a hangulata, Jake bizonytalansága, szkepticizmusa és kalandvágya, ami a nagyapja megismerésére sarkalta. Aztán jött egy pont, amikor ennek a különleges történetnek a szálai foszladozni kezdtek és kezdtem úgy érezni, hogy az írója képtelen befejezni a meséjét. Újabb és újabb fényképek kerültek elő, lazán kapcsolódva az eddigiekhez, kicsit tárlatvezető jelleggel, amitől az addigi misztikus borzongató érzés megszűnt és idegesítő haknivá vált. A befejezése előtt egy kicsivel eszembe jutott az El orfanato, vagyis magyar címén az Árvaház. És nagyjából helyére kerültek bennem a dolgok a könyvvel kapcsolatban.
Ez egy különlegesen kivitelezett fantasy-mese. Kicsit Neil Gaimanes, kicsit Guillermo del Toro-s, kicsit X-men-es misztikusan szövevényes történet szerelemmel, gonoszokkal, időutazással.
(Külön köszönet @FruzsinaRacz-nak, hogy elolvashattam az ajándékkönyvét, örök hála.)

Nem több egy jól megírt ifjúsági kalandtörténetnél minőségi kiadásban, némi fantasy-val és még kevesebb horrorral megspékelve. Jó a történetvezetés, izgalmas volt, vártam mi lesz, de aztán a végére már tényleg nagyon átment csipet-csapat üzemmódba az egész, akkor már nagyon öregnek éreztem magam, hogy én ezt miért olvasom, de mégis megérte, mert a régi fényképek értek a legtöbbet az elsőtől az utolsóig, azok tényleg nagyon tetszettek.