A ​hullócsillag éve 81% 71 csillagozás

„Ha átlépünk egy határvonalat, mindenestül átlépjük. Ha csak térdét nyúzza is le, attól fél, meg fog halni, mert már nem tökéletes – átlépte azt a határvonalat, amely a jót a rossztól, az épet a tönkrementtől elválasztja. Mert nemcsak a dolgok – ő maga sincsen biztonságban, Ővele is bármikor történhet valami visszafordíthatatlan. A teste az, ami kiszolgáltatja a véletlennek, az elromlásnak és a halálnak – a lelke szabadon járkál ide-oda a részekre szabdalt világban, egyszerre lehet minden, minden történet minden szereplője."

„Lelkének egyik fele, mint a szódavíz buborékja, nyílegyenesen fölszáll ebbe a makulátlan kékségbe, és egy pillanatig ott lebeg a zajos és piszkos nyüzsgés fölött: másik fele továbbra is ott ül a macskaszőrös kanapén, a testéhez láncolva, és a fabábus könyvet lapozgatja."

„Fényfoltok ugrálnak az anyja kardigános karján, az ő fűzős cipős lábán és lerágott körmű kezén: mintha a napsütést odafönn egészben gyömöszölnék bele az ágak darálójába, és idelenn foltokra szakadozva esne ki belőle."

„(Ha mégis ott maradnának, el kellene mondania őket az anyjának, mert ő mindent elmond neki – néha megpróbál eltitkolni valamit, de nem bírja sokáig: a titkos tudás falat húz kettejük közé, és neki egyedül kell szorongania a fal innenső oldalán.)"

A kígyó árnyéka és A hullócsillag éve című könyveket egy könyvtári selejtezés során mentettem meg. próbálok törekedni arra, hogy olvassak magyar szerzőktől is minden évben a rengeteg külföldi szerző mellett. Rakovszky Zsuzsáról azon kívül, hogy soproni születésű és vannak versei, semmit sem tudtam. sokáig vacilláltam, hogy melyik könyvével kezdjem, aztán úgy voltam vele, hogy hallgatok a megérzéseimre, így esett a választásom erre a regényre.

a regény története mozaikdarabkákból, töredékekből áll össze; sok apró fejezet, olykor átvezetések nélkül, ugrálva térben és időben, szereplőről-szereplőre átállítva az objektívet. egyoldalú levéltöredékek szakítják meg – az amúgy sem egymásra épülő – fejezeteket, melyekből más családok életébe, drámájába láthatunk bele, így még jobban körvonalazódik, hogy milyen lehetett akkoriban az élet. pár oldal után rögtön érezhetővé vált a sorok mögött Rakovszky Zsuzsa költői mivolta. nagyon szépen bánik a szavakkal, és nagyon ért a hangulatteremtéshez is. a szöveg szépirodalmi, sokszor „simogató", komoly és feszes (amelyet enyhít az apró mozaikokból felépülő, ezért szétesettnek érzett szerkezet). a zárójelben közölt gondolatokat is éppen olyan fontosnak éreztem legtöbbször, mint a nem zárójelben közölteket – a zárójeles gondolatok nem is zárójelesek, érdekes, gyakran csinálom én is ezt.

egy kislány szemszögéből látjuk a történetet, a világot és szereplőket, pont ezért hamar kialakul a kapcsolat és a kötődés a regény és az olvasó között. Piroska (aki 5 éves, amikor megismerjük és még „saját maga nélkül is könnyebben el tudja képzelni a világot, mint az anyja nélkül") nagyon szeret a felnőttek (és leginkább az anyukája) körül sündörögni, belehallgatni a felnőttek beszélgetéseibe. ebből kifolyólag összekeveredik benne az ártatlan gyermekkor a felnőttség nehézségeivel, egyetlen biztos pontja és vigasza az anyukája, aki háborgó gondolatait, érzéseit összerendezi és elsimítja. vendégségbe jár az anyukájával és amíg tart a beszélgetés (olykor pletykálás) Piroska oda-odafigyel és közben megfigyeli a lakást, mások otthonait, ahol épp vannak: a festményeket és képeket a falon, a tárgyakat a szobákban (pont mint én, amikor a nagymamámmal szomszédoltam gyermekként). ahogy Piroska jellemzi az anyukáját, ahogy kötődik hozzá, az nagyon megható, szívfacsaró. erről Rakovszky nagyon szépen tud írni, és arról is, hogy mi történik két ember között szavak nélkül, kimondatlanul, csak a test és a lélek játéka.

folyton azt vettem észre magamon, hogy a regényt olvasva nagyon kedves, de egyszerre fájdalmas nosztalgia kerít hatalmába (ami már csak azért is érdekes, mert nem éltem az 50-es években és vajmi keveset tudok róla). olyan volt a könyvet olvasni, mint egy nyarat eltölteni a nagymamámmal – ami így leírva fura. nyilván ehhez sokat hozzátettek a soproni helyszínek (bár nem vagyok soproni, gyakran megfordulok ott).

összességében a regény tetszett, de sokszor éreztem azt, hogy ledob magáról – én kicsit a szerkezetét okolom, ha lineálisabb lett volna a történetmesélés, valószínűleg jobban be tudott volna szippantani.

„Odalenn zöld hullám hullám hátán, a legtávolabbi hullám, az, amelyik felett ott áll a késő délutáni nap (már majdnem bele lehet nézni anélkül, hogy könnyezni kezdene a szeme), az már egy másik ország."

„A rohanvást sötétülő ég, a lenyírt körömszilánk formájú hold, a fekete fák és a lángokkal teliszórt sötétség fenyegető szépsége úgy rázza, mint az áram."

„Ha hozzáérne, megszűnne az a hideg és üres érzés a mellcsontja alatt, ez az éhséghez hasonló, facsaró érzés, amely olyan, mintha egy lyuk támadt volna a lelkén, valami üresség, amely örökké arra vár, hogy megtöltsék, de soha nem képes megtelni."

„Kinn szél van és sötétség, a köd homályos szivárványudvarral veszi körül az utcai lámpák fényét, mintha a könnyein keresztül látná őket valaki."

A történet nagy részét egy kislány szemszögéből látjuk. Mégis úgy érzem, hogy nem ő a főszereplő. Sokkal inkább a környezetében élők. Ő csak látatja a dolgokat. Nem ítél, nem mond véleményt. Ahhoz, hogy kerek legyen a történet a felnőtt főszereplők leveleit olvashatjuk. Ezeknek a felnőtteknek dönteniük kell. Vágyaik vannak, de nem igazán merik ezeket megvalósítani. Be kell vallanom nem tudtam azonosulni az anya döntésével. Még akkor sem, amikor eleinte én is így szerettem volna.
Mindeközben az 50-es évek világába kalauzol minket a szerző. Ez a világ nekem nem igazán tetszett. Ettől függetlenül a könyv tetszett.

Egy beadandóhoz olvastam, de igazából nem kötött le. Lassan is haladtam vele, sokszor abbahagytam volna, bár önmagában nem rossz könyv. Nagyon érdekesnek találtam, és sok dolognál felkeltette az érdeklődésemet, elgondolkodtatott, és érdekes kérdések merültek fel bennem. Ami zavart egy picit, és ami hiányzott, hogy nem derül ki, miért is az a címe, ami. Erre vártam végig, hogy az írónő valahogy megmagyarázza, de vagy az én figyelmemet kerülte el, vagy nem lett megmagyarázva, vagy úgy lett elrejtve a jelentése, hogy nekem nem szúrt szemet. Nem tudom, mindenesetre ezt én hiányosnak érzem.
Egyébként önmagában elég érdekes könyv.

Rakovszky Zsuzsa a kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja, mélységes tisztelettel vettem kezembe ezt a regényét is. Sajnos engem nem talált meg, ennek a műnek nem én vagyok az olvasója.

Lenyűgöző nyelvezet, érzékletes leírások akár tájakról, akár helyzetekről, akár jellemekről. Kiválóan teszi átélhetővé az ötvenes évek első felének átalános szorongásait, a kisszerű találékonységok által megoldott életek szomorúságát és helyenként mulatságosságát. Hitelesen oldja meg a főhős ovis lányka gyermeki tapasztalatainak, éjszakai és nappali álmainak keveredését.

Mégsem tudom igazán nagyra értékelni a regényt, persze szubjektív vagyok. A regény fűzése szaggatott, nem csak az időrend bomlik fel, hanem a betétszövegek, a zárójelbe tett fantáziálások, a szereplők nem mindig egyértelmű beazonosíthatósága, ezek mind olyan elemek, amelyek megtörik a regény ívét. Ha szándékos, akkor számomra nem derült ki, miért.

Lehet, hogy a szakszerű elemzők találnak erre az újabban egyáltalán nem ritka stílusra valami műfaji megjelölést, mozaik-regény, posztmodern regény, ilyeneket képzelek el. Ez azonban nem menti fel az írót attól, hogy ilyen csodás képességekkel, szókészlettel, mondatfűzéssel, lírai emelkedettséggel és beleérzőképességgel megáldva követhető regényt írjon.

Remek olvasmány volt, ami sok posztmodern regényhez hasonlóan feszegeti a regény műfaji határait. A történetet egy 5-6 éves kislány szemszögéből követhetjük nyomon és ez indokolja azt a meglehetősen töredezett szerkezetet, ami a szövegre jellemző. Az egyes, sokszor igen rövid fejezetek között sok a kihagyás, egy adott fejezet legtöbbször nem ott veszi fel a történet fonalát, ahol az előző fejezet végződött. Emiatt az olvasása számomra inkább hasonlított egy hosszú novellafüzér olvasásához. Ugyanakkor ez a töredezett szerkezet kiválóan leképezi az emberi emlékezés, főleg a gyermekkor részletei felidézésének korlátait, hiszen az ember nem egy összefüggő történetként, hanem jelentős epizódok sorozataként tud visszatekinteni életére. Számomra azonban ehhez az alapálláshoz jobban illett volna egy egyes szám első személyű visszaemlékező elbeszélés. Az egyes szám harmadik személyű elbeszélő ettől függetlenül is korlátozza magát Piroska nézőpontjára.

Régóta sorbaállt már nálam, ahogy A kígyó árnyéka is (ami még mindig várólistás). De nem tetszett maradéktalanul. Hullámzó volt, hol nagyon jó, hol kevésbé. Azért a VS-nél sokkal jobb!
Sajnáltam persze szegény kislányt. Nem volt elég neki, hogy az ötvenes években kellett gyereknek lennie, még ennyi családi zűrzavarral is meg kellett küzdenie.
Az óvodai jelenetek fájóan ismerősek voltak: „Addig innen fel nem kelsz, míg mind meg nem eszed!” –, a meghagyott levesbe belecsapott második fogás, a kényszerítések, a nevelési célú megszégyenítések… Méghogy boldog ötvenes/hatvanas évek…
És sajnáltam persze szegény felnőtteket…..

Rakovszky Zsuzsa munkásságát egyáltalán nem ismertem, így nem voltak bennem sem előítéletek, sem elvárások. Kíváncsian vettem kézbe az írónő regényét, melyben egy kislány szemszögén keresztül látjuk életét egyedülálló anyjával.
A regény nem kötött le igazán (vagy inkább nem kötött le végig egyenletesen). Ez azért is lehet, mert nálam nincs meg az az élmény (az anya elvesztésétől való görcsös félelem), ami szerintem az egyik meghatározó élménye a könyvnek. Így nem is éreztem igazán át: az első alkalommal még érdekesnek találtam (jé, milyen furcsa, hogy a kicsik így tudnak kötődni valakihez, ennyire aggódnak, hogy mi lesz, ha…), de mikor már sokadszor került elő ez a probléma, már zavart, hogy nem tudok kötődni (mármint a szöveghez vagy a szereplőhöz). A lírai látásmód és a gyermeki szemlélet különleges, szinte mágikus hangulatot kölcsönöz a műnek, ez az atmoszféra tetszett. Valószínűleg más gyermekkori élményekkel vagy más személyiséggel ez a könyv többet adhatott volna nekem.

2009.05.12-i értékelésem máshonnan:

50-es évek, Sopron, határsáv, özvegy édesanya, szűkös mindennapok. (pl. valakinek epeműtétje volt és ezért utána SZTK-ra kapott 1 kg borjúhús-kiutalást… számomra érdekes)

6 év körüli kislány szemével – első szám harmadik személyben mesélve – látjuk a korszakot. Nagyon szép nyelvezet, érződik,hogy az írónő költő, olyan szép képeket, hasonlatokat, megfogalmazásokat használ. (Bár én a költői munkásságát nem ismerem.)

Szép(en)író.

Szép könyv volt. Nem több.