A tejesember 83% 20 csillagozás

Hihetetlenül erős, fogva tartó, nagyon jól felépített könyv. Vallásokról, antiszemitizmusról, és a holokausztról, illetve az azóta eltelt évekről Németországban, de egészen másként, mint eddig valaha is olvastam vagy láttam. Rafael Seligmann elég rendesen tiszta vizet önt a pohárba, végre kiöntötte azt a poshadt levet, amit a Hollywood-i filmesek itattak meg velünk már ezerszer. A szerző leás a főszereplők lelke mélyére, és jól megkavarja ott a leülepedett keserűséget, majd felszínre hozza mindenkiből a valódi énjét. Kíméletlenül, őszintén, tükörbenézősen. A regényben épp az a kiváló, hogy mindenki számára tükröt tart, nem akar elkendőzni semmilyen emberi tulajdonságot.
És ha már film: ez tipikusan olyan történet, amiből kasszasikert lehetne csinálni. De bármennyi jó rendező is van a világon, félek, ezt a sztorit csak elcseszni tudnák. Ez így jó, „bötűről bötűre”.

Ez a történet olyannyira át van itatva gyűlölettel, undorral, előítélettel, hogy mikor olvastam egy elfertőződött seb jelent meg a lelki szemeim előtt, ami arra vár, hogy felszakadjon, és kitóduljon belőle a genny. Bocsi az érzékenyebb gyomrúaktól, de régen olvastam már ennyire szókimondó, ilyen jól szemléltető regényt a holokauszt hatásairól, és nagyon sok dolgot most értettem meg. S hiába szól zsidókról, azon felül még úgy általában az emberről is, aki sosem változik: marad hitehagyott vagy mélyen hívő, becstelen vagy a légynek sem ártó, hiú vagy szerény. Néhol kiesik az író a ritmusból, ezért levonok egy felet, de az ilyen típusú regényekkel szemben nagyobbak az elvárásaim, úgyhogy a tartalmát tekintve meg akár több pontot is érhetne.

Másképpen kell szólnia a mesének…
Isten aggastyánná vénült. – írja a könyv az első oldalon.

Jakob akit az élet kétszer is halálra ítél, de mind a kétszer túlélővé válik.
Ő az, akit Hitler leszoktatott Istenről…
Ő az, aki dacol az Istennel… a végsőkig, miközben tudja, hogy nem győzhet ellene.
Micsoda küzdőtér az ember lelke! És lelkünk ismerete, milyen messze áll tőlünk.
Magaddal vívod harcodat és megadod magad a sorsodnak.
Jakob Weinberg nem gondolta, hogy a lágerből való szabadulás a pokolba vezethet. Hogy a megmentett életét a saját szögesdrótjával keríti be.
Nincs rosszabb a lélek halálánál.
Jakob W. „csak” élni akart, úgy mint a Bibliai társa, de bármi áron akarta ezt.
Dacolni, tusakodni, másokon taposni…de élni.
Keserves utat jár be, míg eljut önmagához és valóban túlélővé válik.
Saját magát éli túl és a keserűséget amely eddig gyötörte,talán végleg maga mögött hagyhatja…

„És ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik; hanem attól féljetek inkább, aki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gyehennában.” ( Mát. 10:28.)

Másképp is szól és Isten valóban aggastyánná vénül míg az ember szívéhez elér.

Olvastam már pár holokausztos regényt, ilyennel azonban még nem találkoztam. Zsidók nácizzák egymást veszekedés közben, majd zsidóznak is; mindezt egy német-izraeli író könyvében.
A főhős egy nem zsidó nővel él együtt. Ez jó neki így. Gyereket azonban nem szeretne, mert akkor az náci lenne. A fia szintén egy sikszével él együtt, ez bántja. Lánya Izraelben él zsidó férjével, apját és bátyját egyaránt megveti sikszéjük miatt. Nagy szerelme, Peter goj…
Fantasztikusan jó könyv, teli ellentmondásokkal és konfliktusokkal, higgadt érvelésekkel és véget nem érő vitákkal.

Valami eltörött. Nagyon.
A könyv arra tanít, hogy a történelem még annál is súlyosabb, mint ahogyan azt a könyvek tanítják nekünk.
Valami eltörött. Nagyon.
Törést szenvedett ember és ember, ember és Isten kapcsolata.
Valami eltörött. Nagyon. Ki tudja, össze lehet-e még illeszteni a dolgokat…

A háborúk nem érnek véget! Nem érnek véget az utolsó puskalövéssel. Nem érek véget azzal a papírfecnivel, amit békeszerződésnek neveznek. A háborúk kísértenek!
Nem fogom tudni megérteni…és nem akarom elfogadni… Nincs más út, mint megtanulni: megbocsájtás nélkül nincs jövő! Azért, mert valamikor valakik megmérgezték az emberek lelkét, nem lenne szabad ezt a mérget újra és újra szétfröcsögni. Ne tegyétek a világot a múlt tükrévé, ne tegyétek a sérelmeiteket folyton a napvilágra!
Számomra nincsenek zsidók, nácik, arabok, négerek, cigányok! Emberek vannak! De lehet, hogy csak kiváltságos helyzetben vagyok? Mert nem vagyok se zsidó, se arab, se néger, se cigány!
Olvastam már ezt-azt a zsidók történelméről. Néha úgy éreztem, értek valamit. Egy frászt! Most úgy érzem, ők maguk sem értenek mindent! A többség meg pláne nem! Nem tudom, tényleg nem…! Mi volt az író szándéka? Talán segíteni szembenézni önmagukkal. Talán…Remélem.

Nem volt még olyan, hogy egy fikció megerősített bennem bármilyen gondolatot, de ez a rengeteg konfliktus és rágalmazás és egymásnak hátat fordítás szinte kézzel foghatóvá tette, hogy a vallásoknak több a káruk, mint a hasznuk.

SIKSZE tanultam egy új szót, amit eddig a környezetemben senki nem ismert:))))

Már az elején kiderült számomra, hogy ez nem egy „szokványos” holokauszt regény lesz.
Nehezen tudtam befogadni és beleképzelni magam abba a helyzetbe, amikor a bigott vallásosság gátat szab az igaz szerelemnek, és nem engedi, hogy azt tegyük, amit a szívünk diktál. Helyette egy életre megnyomorít lelkileg.
Megdöbbentett az a brutalitás, ami a lágerben a foglyokkal (és a foglyok között) történt. Ahogy Seligmann írja is:
„Senki sem vészelte át a lágert anélkül, hogy ne követett el volna valamilyen bűnt.”
A legnehezebb feladat pedig a megbocsájtás.