Csodaidők 1. – Az ogfák vöröse 92% 272 vélemény

Jól megírt, izgalmas kalandregény. Érdekes és árnyalt karakterekkel dolgozó családregény. Az emberiség űrkorszakában játszódó utópia, melyben korunk sok ideológiai-szellemi konfliktusára láthatunk rá a szerzőnő jóvoltából. Ez mind együtt: lebilincselő és értékes olvasmány, amelyet tíz éves kortól 100 éves korig bárkinek bátran tudok ajánlani.
Ami a legmeglepőbb volt számomra: egy elsőkötetes szerző, minden előzmény nélkül, mint Pallasz Athéné Zeusz fejéből, teljes fegyverzetben pattant elénk.
Ez egy nagyon profi munka, amely egyrészt az olvasó elvárásainak tökéletesen megfelelő stílusban, a műfaji követelményekhez alkalmazkodó cselekményvezetéssel és ritmussal leköti a figyelmünket, másrészt eredeti mondanivalóval rendelkezik, amelyet lendületesen felvázolt körvonalakkal, és ugyanakkor aprólékos precizitással kidolgozott részletekkel ábrázolt világba helyez, és így hitelesít.
Kerestem, mikor fog kilógni a szerzői lóláb, a teológus didaktikája, de – kellemesen – csalódnom kellett, és mire észbe kaptam, már a könyv végén is voltam. Tökéletesen megértem, hogy a történet függőséget alakít ki, és aki az első kötet végére jut, az azonnal olvasni akarja a folytatást.
A legújabb sci-fi sagákat nem ismerem, de Raana Raas regényfolyamának első része a legjobb klasszikusokat: az Alapítványt és a Dűnét idézi. Amiben azok talán jobbak voltak az az, hogy a korszellemmel tökéletesen szinkronban, az űrkorszak kezdeti, sikeres időszakában, a tudományos optimizmus háttere előtt rajzolhatták fel víziójukat a távoli jövőről, a társadalomfejlődés lehetséges útjairól, a technikai- és pszichokultúra jövőjéről.
Ami a múlt század közepén a robotok és a kábítószerek voltak a világnak – feltáratlan lehetőségek az emberiség számára, amely képes lehet átalakítani a civilizáció alapstruktúráját is –, az manapság a géntechnológia és a virtuális világ. Ha valami oka lehet annak, hogy a Csodaidők még nem nemzetközi bestseller, akkor talán ez lehet a legfontosabb: e két téma nem szerepel a könyvben, legalábbis az első kötetben.
A hazai és nemzetközi átütő sikerhez – a hatalmas promóciós költségeken túl –, gondolom egy profi marketing szakember is kéne, aki többek között javaslatot tehetne a cím megváltoztatására is, amely véleményem szerint nincs igazán jól kitalálva.
A kifogásaim itt véget is érnek, és így visszatérhetek a könyv értékeihez. Ezek közül egyet szeretnék még mindenképpen kiemelni: a nyitottságát, toleráns szellemét. Ez párhuzamosan érezhető a könyv narratívájában – három eltérő helyzetű karakter szemszögéből láthatjuk ugyanazokat az eseményeket, és így a szereplők igazságai relativizálódnak – , és a vallási és világi fanatizmusok elutasításában. Számomra a könyv legszórakoztatóbb jelenetei azok voltak, ahol az álszent és pöffeszkedő szentfazékok lelepleződtek és megszégyenültek. „Ateista lelkem” repesett, és így minden ellenérzés nélkül nyitottá váltam a valódi hívő közösség-család értékeinek elismerésére és befogadására is.
Izgalmas, érdekes, szórakoztató és értékes könyv, olvassátok!

A címe örökre ofgák vöröse lesz. Köszi betűkeverő tulajdonságom. Nagyon szkeptikus voltam. Az első majd száz oldal után is hőbörögtem @Hirundo kartársnak, de aztán úgy döntöttem, h pofán vágom magam és túlteszem a dolgon az agyamat és onnantól kezdve semmi nem állított meg a könyv végéig. Nem érdekel minek nevezzük, sci-fi, családregény, mert nem érdekes, ez a könyv szépen átkarol és mesél neked. Olyan módon mesél, ami megnyitja felé az ember lelkét. Olyan történet ez, ami mindenkor játszódik, mindegy az időelhelyezése. És az sem zavart, hogy pár pillanatra meglibbent Asimov Alapítványának a függönye, mert ez is csak arról győzi meg az embert, hogy a történet egyetemes.

Azt hiszem, az elég beszédes, hogy az utolsó 360 oldalt egyfolytában nyomtam végig, úgy hogy rám világosodott és amikor 6.20-kor befejeztem, a maradék másfél órámra, amíg még maradt az óracsörgésig, nem álomra hajtottam a fejem, hanem a második kötetet kezdtem el.
(Rendes értékelést majd egyben eszközölök. Viszont azt még nem tudom kiderül-e, hogy ki Judy anyja, de lenne rá egy tippem.:)

Mekkora a távolság a „beleolvasok, hátha” és az „ezt muszáj azonnal végigolvasnom” között? Nem sok, jelen esetben két oldal, az első kettő. Pedig a cím és a borító, sőt még a fülszöveg sem ígért túl sok jót. Mondjuk így utólag meg is értem. Mert hát mit lehet elmondani erről a könyvről? Hogy fantasztikus családregény? Hogy a világa tökéletesen kidolgozott, gyönyörű, a története pedig magával ragadó? Persze, mindez igen, de még ennél sokkal több is. Az, hogy az író a legbelsőbb, legszemélyesebb világunkat szólítja meg, egyéni, szavakkal ki nem fejezhető élmény. Ez a regény érez, és éreztet, hiszen maga is hatalmas érzelmek csatája (gyűlölet, harag, szeretet), és mint ilyen, már akkor hat az érzelmeinkre, mielőtt agyunk észbe kapna… Menekvés nincs, megyek is a következő kötetekért.

Személyes értékelés következik. :)
Kedves @Eta! Családi háborút okoztál… Az úgy volt, hogy elkezdtem olvasni a könyvet, aztán vittem magammal mindenhova. Egy szép szombati napon Márk bealudt az autóban, így az Apukájával együtt a kocsiban hagytam, amíg bementem vásárolni. Férjem előtte felháborodva kérdezte, hogy ő addig mit csináljon. A kezébe adtam a könyvedet, majd aznap és a következőn egyszerűen nem sikerült visszaszereznem. :D

Egy világ, ami éppen annyira hasonlít a miénkhez, hogy otthon érezzük magunkat benne, de épp annyira különbözik, hogy felkeltse az érdeklődésünket.

Három szereplő, akiket (többek között) ehhez a világhoz – pontosabban a Kavenhez – való viszonyuk tesz érdekessé. Három teljesen különböző élethelyzet, három teljesen különböző viszonyulás. Egyik sem egyszerűen leírható, mindegyik összetett, ami mutatja, hogy ebben a világban (sem) fekete-fehér semmi, nincsenek egyértelműen jó és rossz oldalak és emberek. Nem mese tehát, amit kapunk, nincs könnyű dolgunk, amikor ebbe a világba bele kell helyezkedünk, állást kell foglalnunk. Persze talán épp ez a titok, épp ettől érint meg ennyire mélyen ez a történet sokunkat. Itt nem tudsz kívülálló maradni, nem élvezheted a készen kapott, előre lejátszott harcokat, drukkolva a fő_hős_nek. Nem, itt rögtön bevonódsz, küszködsz te is, mint olvasó, ellenállsz, majd megértesz, utálsz, majd elfogadsz – persze itt is lehetnek olyanokat, akiket soha nem tudsz elfogadni –, próbálod megérteni ezt a világot, kialakítani azt, hogy te hol állnál benne. Ez a valódi világban nehéz, egy könyvben azért egyszerűbb, a tétje sem akkora, így hamar és szívesen merül bele az olvasó a Csodaidők világába, hamar és szívesen adja át magát a különböző személyiségek, vélemények, utak sodrásának.

Néhány megjegyzés még:

A főszereplők kapcsolatának alakulása zseniálisan van megírva, a fokozatosság, az apró fordulópontok jó arányérzékkel vannak adagolva.
A három szál jól elkülönül olyan szempontból is, hogy sok a félreértés, az egymás mellett elmenés, és látszik, hogy mindenkinek megvan a saját maga valósága, ami sokszor különbözik a többiekétől, úgy, hogy a felekben fel sem merül, hogy nem a sajátja az egyetlen és megkérdőjelezhetetlen valóság.
Tetszik az időkezelés, amikor egy-egy fejezet elején bemutat egy helyzetet, majd a fejezet tulajdonképpen annak a helyzetnek az előzményeit írja le.
Ezt a könyvet nagyon jó újraolvasni, egyrészt a sűrű és sok szinten zajló cselekmény miatt, néhány részlet tisztul, másrészt azért, mert már tudom, melyik mellékszereplők lesznek fontosak a további részekben, és az első megjelenésüktől kezdve tudok rájuk figyelni.
Ami egy kicsit hiányzik belőle: a humor. Persze a nagy sagákban ez sokszor háttérbe szorul, és az is igaz, hogy a másodszori olvasás alkalmával jobban feltűntek azok az apró viccesebb kikacsintások, amik talán elsőre nem.

(És, amit nem tudok kihagyni: Giin!)

Annyira látszik egy könyvön, ha egy művelt, nyelvekben-tudományokban-irodalomban-teológiában jártas szerző műve. Mindig Csíkszentmihályi gondolata jut eszembe a kreativitásról: akkor tud bárki bármi egyedit és addig ismeretlent felmutatni bármelyik tudományág vagy művészet területén, ha előtte minimum 10 évig tanulta az adott ág ismeretanyagát. Bosszantó teória, de igaz: nem születhetett volna meg ez a regény, ha írója nem az, aki. Nem tudott volna központi kérdéssé alakítani olyan dilemmákat, mint az ortodox, hagyományokhoz mindenáron való ragaszkodás versus az egyén „szabadságra” való törekvése és annak következményei, nem tudott volna létrehozni egy önálló nyelvet, sem pedig egy átgondoltan felépített, strukturált univerzumot, ahol története életre kel. Köszönjük.

Bajban vagyok, mert csak 5 csillag van:S Köszönöm @ppayter -nak hogy beírta egyszer régen ebbe a molyba:) Már most félek, hogy hogy fogom kibírni a 4 részig, ami tavasszal jön ki:) Szerintem inkább családregény, mint sci-fi. ugyanezekkel a szereplőkkel akár az őskorban is meg lehetett volna írni, mert nem a technika, hanem a szereplők jelleme, karaktere viszi, repíti a történet fonalát. Nagyon tetszik, ahogy a 3 szereplő szemén át láthatjuk a történteket, és ahogy mindegyik más információt szűr le azonos történésből:) Ódákat tudnék még zengeni róla, de asszem ezt megtették már előttem, és az utánam következők is meg fogják tenni:))) És szeretném ha nagyobb marketingje lenne, és lenyomná a 'csába Meyer Stefániát;)

Tetszett.

Bevallom, egy kicsit nehezen indult. Pedig imádom a minden részletében átgondolt könyveket, de itt néha bizony könnyű belekavarodni a részletekbe. A párbeszédeket megpróbáltam úgy olvasni, mint egy távoli idő és más életfelfogás beszédstílusát, ami olykor működött, máskor nem, de végül is, minek játszom ilyenekkel.
Az áttörés valahol Giin és Judy kapcsolatánál következett be, onnantól majdnem egyhuzamban olvastam végig (és csak a grammatika házi tudott közbeszólni). A végén az oly' nagyon várt visszacsatolást is megkaptam az elejéhez, aminek külön örültem.