Neverwinter (Neverwinter 2.) (Drizzt legendája 21.) 80% 51 csillagozás

Számomra ez volt idáig Drizzt legendájának leggyengébb része. Az eddigi jól összerakott karaktergárdát az előző rész végére teljesen ledaráltuk. Ezzel nem is lenne baj. Az pedig egyenesen szuper, hogy másabb személyiségekkel töltjük fel a helyet. Ezek a szereplők azonban szörnyen érdektelenre sikerültek, s evégett a cselekmény sem sokkal izgalmasabb. Kapunk néhány ZS kategóriás pornószínésznőt, akik se nem túl okosak, se nem túl ravaszak, de legalább kettő kopasz, és ezekből egy legalább alulöltözötten is tud rudakon ugrálni, tornázni és kivételes módon csapkodni velük.
Dahlia titokzatosnak titulált személyisége számomra inkább volt labilis, a köpködésével és az agresszív, értelmetlen beszólásaival off, inkább tűnt közönségesnek, mint csábítónak. Ez még hónaljig felvágott szoknyában sem szexi. A számos idióta cselekedetéről már nem is beszélve. Az összes férfi karakter mindeközben úgy viselkedett off, mint egy csapat kisfiú, akik először nyitják ki az elcsent erotikus magazint. Volt még némi gyenge próbálkozás Lovecraft-elemekkel, a helyzetet azonban nálam nem ez, hanem inkább spoiler mentette meg. Erre is lehetett számítani már az elején, de legalább jól működött. Bízom benne, hogy a következő kötet már nem lesz ilyen mélyrepülés.

Eset a színvonal, valahogy a történet se volt az igazi. Két birodalom hatalmi harca, amibe titkon egy harmadik is bele-bele szól. Drizzten kívül a fontosabb karakterek engem idegesítettek, nem dobják fel a regényt annyira mint az előző kalandozó csapat A Csarnok vándorai (Artemis Entreri azért a régi). Valahogy nem az igazi ami felé halad a regény sorozat, a cselekmény, történet lapos, inkább harcokkal és felesleges elmélkedésekkel van teleírva a könyv. Végig olyan érzésem volt, mintha némelyik mondatot már többször olvasnám, túl sok az ismétlés, olyan mintha az oldalszámot növelnénk csak.
Érdekes, hogy a „tápos” karaktereket milyen egyszerű, mondjuk semmilyen ötletetekkel lehet legyőzni.
Nem ez a legjobb Drizzt regény, jobban indult a ciklus, jobbat vártam.

Eleinte úgy éreztem, hogy kissé el fog maradni színvonalban a Neverwinter a Gauntlgrymtől, mert a regény első fele hagyott némi kívánnivalót maga után, de a második egység már bőven erősebbre sikeredett. Így összességében azt mondanám, hogy egyforma erős a Saga első két kötete, bár jelentősen el is térnek egymástól több szempontból. Itt már nincsenek ott a legkilátástalanabb helyzetek drámaiságát is oldó, örökké rímeket faragó és viccelődő törpék, és hát nincsenek már ott a társak sem. Drizzt Dahliával szeli útját, egy olyan világban, melyben a Netheri Birodalom és a Thayi varázslók dominálnak, és a Rettegés Köre, a Hatalom Köre, valamint az Aboleth Uralom a legkeményebb harcosokat is kegyetlen próbák elé állítja. Bár már a Gauntlgrymben is látható volt, hogy ez a Faerűn már nem az, ami régen volt, de itt még kegyetlenebbnek, reményvesztettebbnek és zordabbnak tűnik az egész világ. Olyan erők munkálkodnak, melyek miatt a hőseink életükért küzdő, részsikereket elérő harcosoknak, de nem világmegváltóknak tűnnek. Drizzt célja korábban sokkal nagyobb volt, most úgy érzem, ő is láthatja, hogy ez a világ gyökeresen megváltozott, és sokkal nehezebb is jó változást hozni.

Annak örültem, hogy a Szürke Barrabust övező rejtélyt legalább részben elmesélte Salvatore. Ezt szerintem nem kellett volna ilyen sokáig húzni, mert már az előző kötetben is egyértelmű volt, hogy ki ő. A regény végén a sors és a véletlen érdekes, alkalmi szövetségbe kovácsolt olyan harcosokat, akikről nem gondoltam volna, hogy valaha is együtt küzdenének, így a végjátszma nagyon tetszett. A sorozatról is elmondható ez, eddig beváltja a hozzáfűzött reményeket.

Nagyon vártam már a Neverwintert, mivel tudom, hogy már a következő könyv is megjelent közben.
Az első megjegyezni valóm a borító: zseniális alkotás, nekem ez tetszik a legjobban az Ezer ork óta.
A történet viszonylag egyszerű, hiszen azon kívül, hogy mennek és harcolnak más nem is nagyon történik, de nem is hiányoltam és nem is bántam. Jó volt olvasni egy kicsit a káoszba fulladt Luskanról majd visszatérni Neverwinterbe. Miközben Drizzt fejezeteit és visszaemlékezéseit olvastam, nekem is megjelentek a történetek a fejembe, amiket a Csarnok Vándoraival élt át. Egyfajta nosztalgia volt bennem, mikor olvastam a könyvet, amellett, hogy nagyon élveztem a harcokat és az egyszerű cselekményt is.
Az különösen tetszett, hogy a könyv végén a két „ősellenség”, egymás mellett harcolt. Remélem a harmadik könyv végén, nem ugrasztja egymásnak Őket újra.
Entreri alakja így is sokkal nagyobb változáson ment át, mint Drizzté, igaz Ő is sokkal komolyabb lett. Hozzá kell tenni azt is, hogy maga világ is egy komor és káoszba fulladt helyszín. Azt hiszem, jót tettek nagyon a sorozatnak ezek a változások. Igaz, a szívemhez nőttek a régi szereplők is, de ebbe a világba már nagyon nem illenek bele. Nem tudom elképzelni egy ilyen környezetbe Őket éppen ezért nem is hiányoztak.

Nem tudom, hogy meddig lehet még húzni Drizzt történeteit, de abban biztos vagyok, hogy a lelkesedésem és a „rajongásom” nem lankad és szívesen olvasom majd az újabb és újabb történeteket a sötételfről.

Drizzt és Dahlia halálos páros bárki aki az útjukba áll az meg hal .jól ki egészítik egymást.
szokásos harc,harc után nem pihenek egy kicsit sem .faerűn egyre kegyetlenebb ,van itt minden ,rettegés kőre ,hatalom köre .árnyak,hamu zombik ,halál,asmodeus hívők ,halálúr ,és úrnő ,szóval mindenki itt van aki csak számít.
Szürke Barrabus igen gyorsan rájöttem ki is ő valójából jó volt olvasni róla .

Drizzt 21. kalandja csalódás volt, az előző 20. részhez képest. Amolyan töltelék könyvnek éreztem, ahol Drizzt 436 oldalon keresztül, próbálja meg megismerni új kedvesét, Dahliát, aki néha idegesítően és bosszantóan önfejű és sokkal vadabb mint maga a sötételf főhős. Viszont, javára legyen mondva, hogy ő meg nem annyira naiv mint Drizzt, emiatt sokszor józanabbul látja a megváltozott és kissé sötétebb megváltozott világot. De hogy a világ miért lett ennyire zord és borongós?? Sajnos ezen könyvből sem tudjuk meg. Mi történt, ami miatt az Elfeledett Birodalmak világa ilyen zord helyé vált? Csak azt látjuk, hogy ez már nem ugyanaz a hely, mint amit korábban megszokhattunk. Nagyon hiányozna egy kis összefoglaló, amit a főszereplők által elmesélhetne az író, hogy mi történt. Csak legalább nagyvonalakban. De nem, inkább megkapjuk a 186.-ik nevenincs kultuszhívő, vagy netheri árnykatona, vagy akárki lemészárlásának pontos leírását, amit Dhalia, vagy Drizzt, vagy Szürke Barrabus Luskanban, vagy a Neverwinter-i erdőben vagy annak környékén valahol végrehajt.
Sajnos az egymást eszeveszetten elpusztítani akaró Netheri frakcióról és az asmodeus hívőket gond nélkül feláldozó thay-i frakcióról sem tudunk meg sokkal többet, mint amit már a könyv legelején is nagyjából tudtunk. Maximum annyit derül még ki, hogy mindkét frakciót egy-egy arrogáns, önfejű, és bárgyúan ostoba vezető irányítja, akik sajnos csalódást keltően egysíkú. Hú de gonoszak és hataloméhesek, de e mellett csalódást keltően ostobák is.
Főhőseink meg, megint erővel oldalnak meg mindent. Belesétálnak egy tökéletes csapdába, amit nem lehetne túlélniük, de ők túlélik. :) Az antagonisták, meg jószerével ostobán tétlenkednek, nem használják ki az adottságaikat. Hatalmukat a főhősök ellen meg véletlenül sem vetik be ténylegesen, csak asszisztálnak a végjátékhoz, ami így erőteljesen csalódást keltő befejezéshez vezet. De talán a következő könyvbe, hátha egy kicsit több spiritusz szorul.
Szürke Barrabus titka miatt kapott még egy plusz csillagot a könyv. De egyébként egy erőteljesen felejthető alkotás. R.A. Salvatore sokkal jobb regényeket is írt már ennél.
Ami talán az író mellett szól még, az a profi jelenet ábrázolás és hangulat megteremtés, ami mellett nem lehet elmenni, ami miatt az ember mégiscsak belesüpped 21. alkalommal is Drizzt Do'Urden kalandjába.

Drizzt és újdonsült partnere, a halálos és nem kevésbé lenyűgöző Dahlia küldetése Neverwinter erdejébe szólítja a két harcost, hol a csodaszép elf a korábbi zsarnoki elnyomójával szemben készül bosszúra.
A könyv elolvasása után felemás gondolatok kavarognak bennem, csakúgy, mint mostanában minden Salvatore könyv után. Kénytelen vagyok belátni, hogy az író stílusa ténylegesen megújult, és ez, ahogy az már lenni szokott, jó és rossz dolgokat is magával hozott.
A pozitívumokról szólva a szerző újonnan nyílt érdeklődést mutat a társadalmi különbözőségek, és a szegényebb néprétegek sorsa iránt. Az ilyen jellegű szociális problémák érzékeltetése korábban nem képezte részét az író munkáinak. És itt persze nem Menzoberranzan társadalmi berendezkedésének leírására gondolok, ebben a kötetben a Luskan városában történtek érzékeltetésére egészen új szempontot alkalmaz. Szinte már társadalomkritikaként is felfogható, szociális érzékenység. Bár nem az erőssége, így sokáig nem is foglalkozik vele.
A történet nagyon jó, kellemes ritmusban pereg előre, szinte minden fejezetben harci jelenetek színesítik a cselekményt, emellett Drizzt és Dahlia párbeszédeiben a regény mélyebb értelmet is kap. Szürke Barrabus belépésével ez tovább mélyül, ami nagyon jót tesz az élvezeti értéknek.
Továbbra is nagyon tetszik Drizzt új személyisége, remélem a jövőben is ezen az úton halad majd az író. Felejtsük el a múlt miatt kesergő, magasztos erkölcsi eszmények által vezetett sötételfet, és üdvözöljük újra a vadászt!

Ami a negatívumokat illeti, a szövegszerkesztés egyszerűen borzalmas. A kijelentő, leíró stílusú mondatok állandó jelleggel megszakítják felkiáltó mondatrészekkel. Lehet én vagyok az egyetlen, akit ez zavar, de egyszerűen kiüti a szememet a kohézió elleni ilyen szembeötlő támadás. Eddig ez sem volt jellemző, és örülnék, ha elhagynák.
A cselekmény kicsit túlságosan is pörgött, néha egyik jelenetről a másikra nem volt meg a kellő átvezetés. A főszereplőkön kívül a többi karakter kissé súlytalan volt, az ellenfeleket nem éreztem kellően felépítettnek. Példának okáért, Szass Tam céljairól továbbra sem tudunk semmit. Igazából a netheriek és a thayiek szembenállása is rejtély. Elmondható, hogy a tetralógia felénél igen kevés információt kaptunk meg a teljes történetről. No persze, ez még bőséggel pótolható.
Olvasás közben többször is olyan érzésem volt, mintha Salvatore a könyvével már sokkal inkább a tizenéves sötételf rajongókhoz szólna, semmint a felnőttekhez. A stílusa legalábbis kissé dagályossá vált, néhol túl egyszerű, máskor nem kellően részletes. Persze, a rajongókat ki kell szolgálni.
Összességében a négy könyv közül a második nem okozott csalódást, bár a régi Salvatore-tól még mindig messze áll. De van lehetősége feljavulni.

Sok harc, izgalom, de valahogy kezd elfáradni a sorozat.

A konyv jo, de sajnos nem eri el nemely regebbi Drizzt tortenet szinvonalat. Mig mindg jo kedvenc sotetelfunkrol olvasni, a tortenet elegge egyszeru, mennek es harcolnak (bar legyunk oszintek Salvatore eleg jo harci jelenetek leirasaban), a fohos uj tarsan nem erzem, hogy valaha is olyan kultikussa emelkedne, mint Bruenor vagy Wulfgar es ugyanez igaz az ellenfelekre. A magyar forditas nehany kifejezesen is felhuztam a szemoldokom.
Volt mar jobb.