Asszony a fronton 94% 191 csillagozás

Ez egy olyan könyv amit el kell olvasni, hogy az ember különbséget tudjon tenni asszonysors és asszonysors között. Első sorban a rendezett körülmények között élő, jódolgában-hisztis, félidőben dolgozó divatfeleségeknek ajánlanám figyelmébe, talán megtanulják értékelni azt az életet ami nekik jutott. Vajon meddig lehet tűrni, vajon meddig kell tűrni, hol a határ, mennyire lehet megtörni valakit… nem igazán jönnek a szavak. ehh, kész… durva könyv nagyon. Ez az első könyvem tőle, de lesz még, ez már biztos. Példa értékű. Nekem ez a könyv kapaszkodó lett egy életre.

Elmesélte nekem a saját hangján, és közben el-elcsuklott a hangja, máskor meg nevetett, amikor eszébe jutott valami tréfás részlet, és én is elsírtam magam, meg elmosolyodtam. Ilyet csak az élet tud írni. Polcz Alaine hihetetlenül tiszteletreméltó asszony volt.

Ennyi szenvedés után ilyen tisztának és nyitottnak maradni, emberi nagyság. Polcz Alaine egy csoda, nem találom a szavakat a méltatására. A bátorság, teremtőerő, elfogadás, tehetség olyan kis szavaknak tűnnek a könyv olvasása után, hogy jellemzésekor eltekintenék tőlük. Vele sírtam, néha helyette is, mert míg ő kitartott és remélt, én a kényelmes kis kuckómban nem bírtam, becsuktam, pihentettem.
A történtek ellenére (vagy miatt?) árad belőle a szeretet, a nőiség, az elfogadás. Bizonyíték arra, hogy a borzalomra lehet bocsánattal felelni. Remélem a lábnyomán fogunk járni minél többen.

Félve kezdtem bele a könyvbe, hiszen többen itt a Molyon azt mondták, hogy nagyon súlyos írás, ami aztán hosszú ideig nyomja az olvasó lelkét. Nos, valóban megrázó, a háború, az orosz katonák, az éhezés, szenvedés, mégsem hagyott súlyt a lelkemen, sőt, könnyebb lettem tőle. A háború annyira borzasztó és beteg dolog, hogy mérhetetlenül szerencsésnek érzem magam, amiért békébe születtem, és talán sosem kell megtapasztalnom, milyen az, ha kifordul magából minden létező. Azt hittem, hogy a férfiakat utálni fogom ezek után, amiért ha alkalmuk nyílik rá, kihasználják a nők kiszolgáltatottságát, ehelyett többre becsülöm most őket, mert azok, akik engem körülvesznek, jobbak a romboló katonáknál.
És ha egyszer háború kell legyen, szeretnék olyan lenni, mint Polz Alaine: irigylésre méltó őszinteséggel és teljességgel mond el mindent az olvasóknak, amiről sokan a sírig nem beszéltek, így ő képes meggyógyulni, továbblépni, újra élni. Ez a könyv az ő gyógyszere és az olvasó használati utasítása tragédiák idejére.
Megtanít többre értékelni azt, amim van, ha kevés is.

Hogyan fogjak hozzá ehhez az értékeléshez? Hogyan is lehet értékelni az önéletrajzi töredékeket, vallomásokat? Mit értékelünk: az embert vagy az írást? Azt, hogy valaki mit mer, akar elmondani, feltárni magáról, életéről, gondolatairól vagy azt, hogy hogyan teszi azt? Mert a tényeket, amiket elmesél, nem lehet, nem szabad pontozni és százalékolni – legalábbis szerintem. Polcz Alaine elsőként szól olyan dolgokról, mely asszonyok ezreivel megtörtént a háborúk során, de senkinek nem volt bátorsága, ereje, alkalma, lehetősége beszámolni róla. Persze vannak más emlékezők, akik először, vagy az elsők közt szólnak másféle megaláztatásokról és kiszolgáltatottságról, szenvedésekről. Vannak mások is, akiknek sikerült nemcsak fizikailag, hanem lelkileg, erkölcsileg túlélni nem kisebb borzalmakat, sokaknak sikerült is beszámolni róla – és mégis kevés hallgatóra, olvasóra találnak. Nem azért, mert irodalmi szempontból kevesebbet nyújtottak, mint Polcz Alaine, sem azért, mert kevésbé borzalmas dolgokról szólnak, még csak azért sem, mert emberileg, lelkileg, erkölcsileg gyengébbek voltak. Egyszerűen nem olyan körülmények közt jelentették meg vallomásaikat, mint Polcz Alaine.
Annyira sokat vártam ettől az írástól, és annyira csalódtam. Mert nem azt kaptam, amit vártam, nem színvonalas, az átélteket új hangon megszólaltató szépirodalmat, mert annak eléggé gyengécske ez a könyv. Vallomás, mély emberség, mértéktartás, megértés, élni akarás, küzdeni tudás és sok minden más. Fejet hajtok ereje és embersége előtt.
De most mégis értetlenül állok itt. Nem annyira a könyv nagy sikere, hanem inkább a többi, hasonló vallomás visszhangnélkülisége miatt. Úgy érzem, Rózsa Ágnes lágernaplója vagy Simon Magda “riportja a halálról” semmivel nem marad el ettől az írástól, sőt. Őket miért nem ismerjük, olvassuk? És a több tízet, százat – nemcsak asszonyok, férfiak történetét is. Mert férfi is volt a fronton…

Milyen jó most élni! – komfortosan, jól lakottan, jóllakottan, egészben,… – nem így érzed? olvasd ezt a könyvet és meglátod: egy jó darabig nem fognak kínozni a leírtakhoz mérten szinte „piszlicsáré” mondható problémáid.

Ótvar dolog a háború. (Sokat kibír az ember, de tudnotok kell a felét sem bírtam volna ki annak az elviselhetetlenségnek, amin ez a fiatal tizenkilenc éves páratlan! asszonyka átment.)
(A régiek mások voltak. Sanyarú helyzetükben erősek… (nem tudom) Vagy bátrak?… Inkább lelkiekben edzettek, ahogy az írónő ki is mondja: ”csak azért viseltem bátrabban magamat, mert belső szorultságomban nem volt mód félnem.” – micsoda tréning!!!)
Valahol azt hallottam, hogy az élet eldobásához hasonlatosan a túlélés is lelkiállapot kérdése.

A front nem nőnek való, nem embernek való.
„Szörnyű és érthetetlen lesz a háborúban az ember.” – „Szörnyű, ha sokan félnek…”, és lehetetlen és tehetetlen, az akit anya szült.

És mégis, milyen nagyszerű, hogy nincs a könyvben egy fia gyűlöletkeltés senki és semmi iránt, sem az emberek, sem az oroszok, sem a tetvek iránt. Sem János iránt. Nincs ordenáré hang vagy sarat dobáló mozzanat, így is lehet írni a borzalmakról: egyszerű mondatokkal, tiszta stílusban, a kiállt szenvedések ellenére is megértő hozzáállással. (Itt te vagy az, aki ítél.) Minden hiba a létrehívott körülményekben keresendő. És végső soron Isten magas tűrésküszöbében.

A végső sor pedig ez: „…úgy látom háborús házasságomat, mint a világtörténelem falára festett magánfreskót.” – és ez a falfestmény iszonyatos.

Ütött.
Fájt.
Élni.
Újrakezdés.
Egészség.
Béke.

Nem szerettem ezt a könyvet. Tele van borzalommal és fájdalommal (rossz házasság, világháború, meghurcoltatás, hogy a többit ne is említsem) és nincs benne egy csepp öröm sem. Az egészből valahogy hiányzik a remény.
Félreértés ne essék, a könyv rendben van. Az nincs rendben, hogy egy ember ennyi terhet, keservet, kínt kap a nyakába. És hogy túléli, és hogy meg kell tanulnia ezekkel együtt élni. Senkinek sem kellene ilyeneket megélnie!
Erős nő. Olyan lelki ereje van, ami nekem nincs és nem is lesz. Én ebbe az egészbe bele akartam volna halni. És egy kicsit bele is haltam olvasás közben…

Nem lehet nem belehalni ebbe a könyvbe. Bár vékonyka, nagyon lassan ment az olvasás, tíz oldalnál többet egyszerre sosem tudtam elolvasni, mert fájt. Meg kellett állni, lenyugodni, és aztán folytatni.
Megtanított hálát adni azért, hogy én most nyugodtan sétálhatok Kolozsvár utcáin (mert még megvannak, nem bombázták szét őket), nem lőnek, nincs háború, van mit enni, mintha az a sok szörnyűség sosem lett volna, és remélhetőleg ilyen borzalmak itt többet nem fognak megtörténni.
Minden tiszteletem Polcz Alaine-nek, hogy ezek után az élmények után meg tudott maradni embernek, méghozzá csodálatos, a leginkább rászorulókon segíteni tudó embernek.

Hallgatás közben többször is le kellett állítanom, nem bírtam. Nem bírtam, mert ezt a fajta kegyetlenséget nem veszi be a gyomrom. De még ennél is megrendítőbb volt számomra az az erő, ami az írónőben lakozott. Élni kell.
(Túl)érzékenyeknek garantált sírás.

Ökölbe szorított kézzel olvastam végig. Egy asszony vallomása a társas magányról, a háború borzalmairól, félelemről, élniakarásról, hitről és hitehagyottságról, erőről és erőszakról, betegségről, kínról, hazáról, halálról – embertelen körülmények között is emberként megmaradva. Fáj a tudat, hogy az elsőtől az utolsó betűig valóság. Ha ilyesmivel szembesülök, jobban tudom értékelni a szaros kis életemet.