A Magvető Könyvkiadó és a Szépirodalmi Könyvkiadó közös vállalkozása a 30 év című sorozat, amely a magyar irodalomnak a felszabadulástól napjainkig született alkotásait adja közre, száz kötetben.
Pilinszky János aszketikusan sovány életműve a második világháború utáni magyar líra egyik világirodalmi jelentőségű értéke. Komor létélményének apokaliptikus háttere a második világháború mérhetetlen emberi szenvedése, a koncentrációs táborok, a pusztulás és pusztítás dermesztő látványa, amelyet a katolikus, humanista szemléletű költő a század jóvátehetetlen botrányának nevezett, amit nem lehet elfeledni, s aminek nem lehet többé hátat fordítani. Költészete ugyanakkor az evangéliumi részvét és irgalom ösztönzésére kimondatlan-szelíd polémia is azzal a divatos, adornói elmélettel, mely szerint: „Auschwitz után már nem lehet többé verset írni.”
Pilinszky János első verseitől, első kötetétől – Trapéz és korlát, 1946 – kezdve a transzcendencia… (tovább)
Pilinszky János válogatott művei 7 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1978
Kedvencnek jelölte 3
Várólistán 1
Népszerű értékelések
A gimnáziumban a magyar tanárnőm behozott az egyik órára két négysorost. Az egyiket Csanáditól, a másikat Pilinszkytől. (Nem ismertem egyik költőt sem.) Elemezzük azt, amelyiket akarjuk. (Később mondta, hogy ő nem tud Pilinszkyvel mit kezdeni, azért hozta be, hogy lássa, mi mit szólunk hozzá.)
Számomra nem volt kérdéses a versválasztás. Így találkoztam először Pilinszky költészetével.
Nekem a József Attila utáni nagy költőtriászból – Weöres, Pilinszky, Nagy László – ő a „Szentlélek”.
még forgatnom kell. mikor utoljára próbálkoztam vele, még nem értem meg rá. remélhetőleg valamikor megértem.
Népszerű idézetek
Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.
Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.
S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.
Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem bírom tovább!
Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.
Tilos csillagon
Milyen felemás
Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.
Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.
Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.
Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.
Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.
Keserüségemre úgy sincs felelet :
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?
Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!
Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!
Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.
Örökkön-örökké
Szabadulás
Először, mi a szekrényben volt.
Másodszor, mi az ágy fölött a polcon.
Benézett még az ágy alá is,
majd falhoz állt az összegöngyölt
utipoggyászt maga elé helyezve.
Volt elég idő számba venni,
mi kimaradt.
Néhány pofon.
Kihűlt ebéd.
Mosókonyha.
Vaskarikára kötözött kéz.
Egy édes, édes ölelésre gondolt, és össze-vissza kaszabolta
az utipoggyász.
És itt megkísérelném valamivel kiszélesíteni a már idáig is sajátos értelemben használt „mozdulatlan elkötelezettség” fogalmát.
Albert Camus a „Sziszifusz mítosza” ("Le mythe de Sisyphe") című könyvében szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy fölismerve a világ abszurditását, mégse írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült. Csakhogy a világ abszurditásának fölismerésén túl – és épp a menekvés irányában – van egy még következetesebb, ha úgy tetszik, még abszurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének a vállalása. Ilyen értelemben igaz, hogy „Dosztojevszkij válasza az alázat” (La réponse de Dostojevski est l'humiliation), csakhogy ez az alázat – magunkra venni a világ képtelenségének súlyát, mintegy beöltözve a lét és tulajdon ellentmondásaink terhébe – minden, csak nem meghátrálás.
154. oldal (Ars poetica helyett)
