Khton (Aton 1.) 75% 42 csillagozás

A könyv, amiről először azt hiszed, hogy értetted, pedig nem. Egyedi stílusa valahol a görög tragédia és a new wave sci-fi között helyezkedik el félúton. Súlyos témák, durva jelenetek, és egy összetett főhős, aki a történet nagy részében egy erkölcsi roncs. Akár előre halad a cselekmény, akár éppen visszafelé (ez is gyakran megesik), egyre mélyebbre látszik süllyedni, és ezért aligha a „pokolbolygó” viszonyai voltak a felelősek. Szimpátiát így nemigen tud ébreszteni, kíváncsiságot annál inkább, mert egyre jobban érdekelt, mi a fene is forgatja a fogaskerekeket a fickó fejében…
Bár a szerző humoros fantasy sorozatával e regény nem sok hasonlóságot mutat, érdemes lehet rámutatni, hogy mindkettő főhőse erőteljesen nőgyűlölő. Akár azért, mert Anthony túlságosan is azonosul fiatal olvasóival*, akár más okból, de visszatérő témája, hogy a női nem egy idegen létforma, amelyet nem lehet megérteni. A Khton főhőse esetében ezt szó szerint kell vennünk. Mivel a gyerekkorában egy génmódosított nő volt rá a legnagyobb hatással, aki számára a szeretet volt a fájdalom, a fájdalom pedig a szeretet, Aton képtelenné vált arra, hogy normális kapcsolatba kerüljön a másik nemmel.

A regény szokatlan felépítése szó szerint a Khton börtönét állítja a középpontba. A történet itt kezdődik és itt ér véget, miközben egyes szálai a múltba vagy a jövőbe ágaznak. Ezzel is azt sugallva, hogy a főhős életének itt a középpontja. Ez a szerkezet egyébként nagyon profi megoldás – pláne egy elsőkönyves szerzőtől. Bár eleinte idegesítő tud lenni, hogy mindig egy kulcsfontosságú jelenetnél ugrik meg a lemez, de az utolsó részekben meglepően sok minden kerül a helyére.
A mitológiai áthallásokról eleinte úgy éreztem, hogy nem többek puszta érdekességeknél, intellektuális játszadozásoknál. De ha nem egyesével nézzük őket (szirén, kiméra, stb), hanem az egész történetet, mint egységet próbáljuk értelmezni, akkor ez is kezd értelmet nyerni. A Khton ugyanis nem nagyon működik úgy, mint modern realista regény. Még akkor sem, ha korának sci-fi elemeit is felhasználja. Túlságosan bizarr és valószerűtlen. De ha elfogadjuk, hogy valójában egy görög tragédia átiratát olvassuk, akkor számos apróságot kell átértékelnünk benne.
Mint sci-fi, kellemes meglepetés, hogy alig érződik a regényen a kora. Ötletek bőséggel vannak benne, akár kettő könyvre is elegendő mennyiségben. A történet azonban sokáig rendkívül frusztráló, illetve erkölcsileg is eléggé vállalhatatlan. Így csak fenntartásokkal tudom ajánlani azoknak, akiket érdekel egy retró weird alkotás.

* Az 1960-as években a sci-fi olvasótábora elsöprő többségben fiatal fiúkból állt, így talán nem merész feltevés, hogy egy erősen felnőtt témákat boncolgató regény is egyes aspektusaiban hozzájuk próbált alkalmazkodni. Nem feltétlenül szerencsés eredménnyel.

Ez meg mi a fül volt? :D Piers Anthony elolvasta a Freud összest, majd beszedett valamiféle hallucinogén drogot, erre mondanám, hogy igazi bad trip, felturbózta űrhajókkal, pár idegen létformával, és megírta ezt a könyvet:
Egy csodás bolygó, egy gyönyörű nő és egy fantasztikus szerelem kezdete, ami jobb lenne, ha nem is lenne spoiler, és egy kegyetlen börtönbolygó, ami nem is olyan kegyetlen, amíg… A főszereplőnk félig Tarzan, félig Conan, talán John Carter is, csak épp egész kifacsart módon, mert elméjét eluralja a spoiler szerelem, spoiler. Vagy mi. Minden nagyon gonosz és kifordított, de a végén győzedelmeskedik… valami. :)
Nem tetszett igazán, de az eredetiségét mindenképpen díjazom a négy ponttal.

Amíg olvastam végig kettős érzetem volt, egyensúlyoztam azon, hogy tetszik-e vagy sem. Borzasztó negatív és lehangoló történet, olyan mint egy lázálom. Viszont szerintem nagyon jó a szerkezete, az idősíkok keveredése, kibontása az egyértelműen tragikus végkifejletig. Mi ez mégis? Sci-fi mitológiába ágyazva? Ez egy igazi modern kori ókori tragédia. Szenvedéstörténet, pokoljárás különös lényekkel, életre kelt élettelen anyag, mulandó „kellékszereplők”, és egy emberfeletti hős, akinek halott, gyilkos, meg nem élhető szerelem kíséri útját. Szeretem a sötét negatív történeteket… szóval akkor hogy is van ez? Egyelőre nem tudom.

Ez a könyv igazi klasszikus sci-finek van álcázva, de igazából mélyebb annál, amolyan mitológiai történet nagyon érdekes szerkezettel, megjósolhatatlan fordulatokkal. Aton életét követhetjük nyomon, előre-vissza ugrálva az idősíkon, egy kissé negatív, borongós történetben, ami lehetne akár egy romantikus mese is, de igazából nem az lett, nagyon nem.
Az érdekes szerkezet miatt viszont kicsit elvész a mondanivaló és néha nagyon megdolgoztatja az agyat, hogy akkor mit is tudunk most és minek kell még kiderülnie a múltból a következő fejezetekben. A világ, amiben játszódik egy kicsit elnagyoltnak hat, sok érdekes elem csak rövid időre kerül elő, majd teljesen elfelejtődik, szívesen olvastam volna hosszabban.

Bevallom, Piers Anthony-ról az idei nyárig semmit nem hallottam, azonban ahogy hirtelen két regény is megjelent az egyébként meglepően termékeny szerzőtől, rögtön felkeltette az érdeklődésemet a munkássága, hiszen nemcsak, hogy a fantasy sorozata immár a harminc köteten is túl jár, első sci-fi művét jelölték Hugo- és Nebula-díjra is.
Ettől persze még furcsa könyv a Khton. Egyszerre izgalmas kaland, érzelmekkel teli fejlődésregény és egyedi hangulatú mítoszparafrázis, tele meglepő ötletekkel a sajátos időkezeléstől kezdődően az egzotikusan nyomasztó háttérig, de valahogy mégsem tökéletes a szórakozás. Ha már hiányzik a „komoly” tudományos környezet, a mélyebb rétegekből vártam volna némi kárpótlást, mondjuk elgondolkodtató kérdésfeltevés formájában, de mindez nem következett be, jóllehet ettől még nagyon élveztem a történetet.
A klasszikus űropera sablonjait kiegészítik a durvább pillanatok, ráadásul az érzelmek mellett a főszereplő személyiségének változásai kerülnek előtérbe a közel szimbolikus cselekményben. A vallási-mitológiai áthallásokban gazdag történet leginkább egy alvilágjáráshoz hasonlít, bár ettől még bővelkedik izgalmas pillanatokban, arról nem is szólva, hogy az időszerkezet különcsége rendkívül hangulatosnak bizonyult.
Nem szabad várakozásokkal nekikezdeni, mert olyat nyújt, amire ritkán számít az ember. Hogy ez tetszik-e, avagy sem, már egyéni kérdés, én sem tudom egyértelműen eldönteni – de az biztos, hogy nem bántam meg az olvasását.
Bővebben az ekultúrán.

Piers Anthony stílusa nagyszerű. Sikeresen hozta össze egy rövidke regény erejéig a klasszikus angolszász romantikus vagy épp szimbolista költők verseit – Dan Simmons Hyperion-jához hasonlóan –, a mítoszok szörnyűséges teremtményeit, arcpír nélkül vette kölcsön a görög tragédiák fordulatait, karaktertípusait és izzadságszag nélkül, könnyedén ötvözte őket a ponyvásabb science-fiction és fantasy regények alapvető írói kellékeivel, a sok akcióval, a néha bizony túlzás nélkül horrorba illően brutális kalandokkal, az űrutazás jóvoltából csodálatosan változatos helyszínekkel, a szexualitás szabados használatával és néha persze, ahogy azt a szerzőtől a Varázslat Kaméleonnak olvasása óta el is vártam, humorral. Ez a némiképp váratlan egyveleg megspékelve pár ragyogóan kidolgozott karakterrel, élükön természetesen a szinte „jelenetről-jelenetre” fejlődő Atonnal, akinek egyszerűen muszáj végig szurkolni a könyv olvasása közben, hiába egy bal..sz a nőkkel és több megmozdulása is minimum megkérdőjelezhető etikusságú. Itt valóban profin van megoldva a karakterfejlődés kérdése – vagy talán pontosabb úgy fogalmaznom, hogy a karakter változása az események hatására.
A romantikus szál, ami végigfut a könyvön és az események legfontosabb hajtóerejét adja, nem olyan, mint a rózsaszín lányregények viszolyogtató nyálassága – már elnézést a stílus rajongóitól, de… –, hanem a lehető legkiforgatottabb, legsötétebb, ösztönös vágyakozás, ami elől nem lehet kitérni. Ilyesmiről pedig pironkodás nélkül olvashat akár a férfiember is! :)

Bővebben:
http://profunduslibrum.blogspot.hu/2012/12/piers-anthon…

Nagyon örültem, hogy végre elkezdtek idén megjelenni a Mesterművek sorozat kötetei. Ez a kötet egyébként is különleges, mert egy igazán termékeny író nagyon jó regénye jelent meg először magyar nyelven.
Számomra kifejezetten élvezet volt olvasni ezt a regényt. Szerettem, mert egyedi, szépen megfogalmazott és az idősík váltások kifejezetten jót tettek a történetnek. Apropó idősík váltások: kapunk egy történetrészt a jelenből, majd egyet a múltból. Néhol megcsavar egy-két dolgot az író, elárul valamit, tudatja az olvasóval a végkifejletet, majd feltölti az ismert tények közötti időszakot érdekes eseményekkel. Egyszerűen imádtam. Hihetetlen, ahogy a mozaikok összeállnak és a végére kialakul a teljes kép. A vége is elég érdekes.
Az olvasó megkap mindent, amit a műfajtól elvár: bolygók, kultúrák, lények, űrutazás. Mindezek mellett izgalmas, érdekes, rejtélyes, érzelmes és olvasmányos. Egyszóval engem elvarázsolt ez a regény, nagyon eltalálta a hangulatomat. Egyszerre feszeget szépirodalmi határokat, mutatja meg a kegyetlen valóságot és szórakoztat. Ajánlom a műfaj kedvelőinek.
Ha valakit még érdekel, akkor bővebben: http://shanarablog.blogspot.hu/2012/09/piers-anthony-kh…

„Azonban bármennyire is érdekes és jól elgondolt a világ, a cselekmény, mindez ma, bő ötven évvel később nem ráz meg. A történet kanyargása miatt a lényeg veszik el, nem érteni, mi a fő mondanivaló, mit ad többet a regény egy mitológiai átiratnál. Bármennyire is igyekszik a sci-fi ponyva kliséit, az erőszakot és a szexualitást használni, a könyv inkább unalmas, mintsem sodró. A sok ötlet között elvész a regény központja, ahogy haladunk előre, egyre kevésbé értjük, mi a cél.”

Bővebben:
http://sfmag.hu/2012/08/13/piers-anthony-khton/

Görög dráma, sci-fi környezetben. A borító mindenképp a sci-fi vonalat sugallja, pedig pont ez annyira nem hangsúlyos a könyvben, itt nem az űrutazás a lényeg. Kissé nehéz olvasni a széttagolt idősíkok miatt, de annyira nem vészes, megszokható. A kiadás, a fordítás és az előszó is igényes, látszik, hogy mindenki komolyan vette a munkáját.

Nekem leginkább a szereplők jellemfejlődésével volt gondom, leginkább a főszereplő Aton esetében, aki a vele megtörténő eseményekre legtöbbször egy vasbeton-villanyoszlop érzékenységével reagál. Néha ugyan meglepődik és elborzad, de valahogy nem hiszem el neki. Itt persze az író hibájáról van szó, akinek a nagy erőlködés ellenére, nem sikerült a drámai hatást fenntartani a művében. A mellékszereplők pedig olyan szürkére sikerültek (sajnos még azok is, akiknek fontos szerepe lenne), hogy szóra sem érdemesek.

Sokkal izgalmasabb viszont a Khton bolygó maga, amiről elég kevés információt kapunk, de talán majd a folytatásban többet megtudhatunk róla.

Nem rossz, de annyira nem is kiemelkedő.

Őszintén megmondom: még emésztem. Kornya Zsolt sorozatszerkesztői előszava olyan lendületet ad az első két fejezetnek, hogy csuda, de aztán a könyv magától is elragadja az embert. Piers Anthony érzékletesen ábrázol, ügyesen szerkeszt (a váltakozó idősíkok során újra- meg újraértelmezendő események – a gyengém), és pont a kellő helyeken löki mélyebbre a hőst (és az olvasót) a legmélyebb pokolba. Teljesen igaz, amit Zsolt ír az elején, hogy végig ügyesen egyensúlyoz a szórakoztató fantasztikum és a kereszténység előtti tragédiák modern felelevenítésének határán – és a fél pont levonás csak azért jár, mert én még egy kicsivel többet is elviseltem volna.