Mit tegyen, aki szereti a könyveket, de éppen, mert érdeklődik irántuk, felméri, hogy minden könyvet nem lehet elolvasni, mivel az irodalom, akár a világ, végtelen? S hová forduljon az, aki megrögzött könyvmoly létére rémülten fedezi fel, hogy semmire sem emlékszik azonkívül, hogy olvasta ezt vagy azt a művet? És hogyan győzzük le a könyvundort vizsgára készülve, a sok ezer oldalas, megemészthetetlen kötelező olvasmány-listák láttán? Pierre Bayard, aki maga is nagy felejtő és buzgó nem- olvasó, megnyugtató válaszokat és okos tanácsokat ad ezekre a kínos dilemmákra, amelyekkel minden könyvbarátnak, köztük Montaigne-nek, Umberto Ecónak és David Lodge-nak is szembe kellett néznie. Valóságos olvasási stratégiákat dolgoz ki a gyakori és különösen kényes helyzetekre, amelyeket minden könyvről társalgó jól ismer, hiszen csak az kerülheti el őket, aki egyáltalán nem szokott olvasni és nincs mit elfelejtenie, vagy aki nem szeret könyvekről… (tovább)
Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? 29 csillagozás
Várólistán 53
Kívánságlistán 11
Kölcsönkérné 1
Elcserélné vagy eladná
Népszerű értékelések
Tabudöntögető, szellemes és pimasz. Nekem bejött. Sőt tulajdonképpen, arra gondoltam, ezzel a könyvvel kellett volna indítaniuk a bölcsészkart. Mert – ha! – mi kis naivak azt hittük: mi majd mindent jól el fogunk olvasni. Ehhez képest nagyjából így vészeltük mindannyian át. Ugyanis lehetetlen volt. Még a legnagyobb jóindulattal is.
Csakhogy. Ez a könyv, jópár évvel azután íródott. És még nagyobb baj, hogy az én tanáraim szemenszedett hipokriták voltak, akik megsértődtek, hogy nem olvastuk a kilóméterhosszú olvasmánylista minden egyes elemét. Mire mi – legalábbis én – végig kis béna sz@rcsimbóknak éreztem magam, mintha mindez az én hibám lenne csakis. Mennyivel felszabadítóbb lett volna, ha mindezekről valami hasonló formában már akkor értesülhettem volna!
No nem baj, úgyis elfelejtem. Még azt is, hogy egyáltalán olvastam. :))
PS. Egy könyvet, amely együtt említi Umberto Ecót, David Lodge-t és az Bill Murrayt, én csak imádni tudok!
PPS. A fordítótól az alábbiak fájtak: 1. Jane Austin [sic!] 2x is 2. A Groundhog Day c. film magyar címe nem „Egy végtelen nap” [sic!], hanem „Idétlen időkig”. A Wikipédia és az IMDB korában ez utóbbi baki finoman szólva is ciki.
Nagyon sok jó, szellemes és szemtelen felvetés van benne. De alapjában véve nem értek vele egyet – még akkor sem, ha egyre több általam olvasott, tényleg olvasott könyvről derül ki, hogy menthetetlenül elfelejtettem őket.
Belső könyve, könyvtára csak annak van, aki először felépítette azt, sok-sok olvasással. A virtuális könyvtárban elhelyezni könyveket csak akkor tudsz, ha előtte tüzetesen megismertél egy csomó könyvet, írót. Ha egy sokat olvasó ember hall egy íróról, könyvcímről, lát egy borítót, lapoz bele egy könyvbe, nagyobb eséllyel tudja elhelyezni azt a „nagy egészben”. De csak nagyobb eséllyel, biztosan nem. Azt, amit nem olvastam, csak találgatni tudom.
Naná, hogy egy analfabétának is lehet véleménye egy könyvről. De az számomra nem a könyvről szól, hanem arról, aki beszél róla. És ez korántsem ugyanaz. Én inkább olyan emberekkel beszélgetnék, akik tudják, miről beszélnek, nem mennék bele süketek párbeszédébe.
Egyébként az író is csalt. azután buzdít nemolvasásra, miután kiolvasott egy könyvtárnyi könyvet… Ja, úgy könnyű akár nem olvasott könyvekről is beszélgetni.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Haladok fejezetről fejezetre, egyre jobban belemelegszek, és közben fejben jegyzetelek (utólag). Félek túl sokat. (Lehetne mondjuk szószám vagy leütés limit az értékeléseknél, mert félek, ez most tényleg túl hosszú lett. Na mindegy.)
– Jól indít. Meghozza a kedvemet, hogy elolvassam A tulajdonságok nélküli embert. A fejezet lényege viszont nem új: ismeretlen könyvet az ember megpróbál elhelyezni az irodalomban: belövi a műfajt, megkeresi az irodalmi elődöket, a cím, a borító alapján tovább formálódik a véleménye, ráadásul hallomásból is lehet egy csomó ismerete a könyv tartalmáról, jobb esetben a fülszöveg is árulkodó. Eddig semmi új, legfeljebb Musil. Nekem.
– A könyvek, amelyeket átlapoztunk. Ó, igen. Szerintem mindenkinek az olvasmánylistája több tízezerre dagadna itt a molyon, ha ezek a könyvek olvasottnak számítanának. Kellene is ennek valami külön lista, érdekes lenne, és tanulságos szerintem. Meg esetenként vicces. De térjünk vissza Bayardhoz. Valery nem olvas, viszont ad Gidet és Deudet véleményére. Semmi újdonság, fel tudom sorolni kapásból kik formálták/ formálják az irodalmi ízlésemet. Kiknek hagyom, és kik tehénkedtek kéretlenül rám.:) Valery nem olvasta Proustot, de beleolvasott. Semmi új, pont így vagyok Prousttal én is, meg még sok más regénnyel, átlapozom, beleolvasok, skimming, scanning, ismerős fogalmak, nem igaz? Semmi új, pipa.
– Azok a könyvek, amelyekről fél füllel már hallottunk. Itt gyakorlatilag szétspoilerezi A rózsa nevét ebben a fejezetben, ami nem baj, úgy is vaciláltam, hogy elolvassam-e, most legalább nem kell külön utánanéznem, hogy pontosan miről szól, bár döntésre még mindig nem jutottam. Bevezetésre kerül a fedőkönyv fogalma is: mondhatnánk úgy, hogy ez a mi olvasatunkról való emlékünk, ha jól emlékszem. És amit tudni vélünk egy könyvről, vagy ilyesmi.
– A könyvek, amelyeket elfelejtettünk. Na, ettől a fejezettől reméltem a legtöbbet, ha már így szóba kerül a probléma (Vörös és fehér, Pármai kolostor, Szent Habakukk…). Megtudjuk itt, hogy Montaigne patologikus módon tudott felejteni, ezért jegyzetelte, hogy mit mikor olvasott ki, mi volt róla akkor a véleménye (mondhatnánk vérbeli moly volt, korát megelőzve?), később ezek a jegyzetek a totális újdonság erejével hatottak rá, ahelyett, hogy emlékeket idéztek volna. Lusta vagyok utánanézni, de ez így már minimum amnézia, semmiképp sem hétköznapi eset, ami eloszlatná az aggodalmainkat. Röviden, a példa rossz, a szemléltetni kívánt újdonság sem újdonság: a legtöbb könyv egyik szemünkön be, a másikon ki, hehe. (Nem vonneguti hehe, csak sima nevetgélés kínomban.)
Ezután jönnek a Beszédhelyzetekről szóló fejezetek.
– Társasági életben: Megismerjük Graham Green A harmadik című regényét. Sok sok „padding” (rizsa és töltelék), alig valami mondanivaló itt is. Megtudhatjuk, hogy az egyes személy belső könyvtára, a mindenkiben (???) élő kollektív könyvtár szubjektív része. Aha! Továbbá: „A (belső) könytárak között nehézkes a kapcsolatteremtés és az erre irányuló kísérletek eleve feszültséget keltenek.” (oh, boy, nem mondod? A diagnózis felállíttatott, a megoldást mindenki keresse meg maga?) Mindenesetre ez sok érthetetlen konfliktust megmagyaráz.
– Szemtől szembe a tanárral: hehe. Szerencsére nem arról szól, amikor a tanár gyakorlatilag tollba mondja az általa visszahallani vágyott információt. Mert ilyen is volt (van?). Laura Bohannan, antropológusnő próbálja elmesélni egy nyugat-afrikai törzsnek a Hamletet. Mivel a tivek csak a zombikban hisznek, a szellemekben pedig nem, az ő olvasatukban Hamlet hallucinál. A tanár legyen rugalmas, a diák eredetibb dolgokat tud mondani, ha nem olvassa a művet, Hát, az biztos. Bayardnál elég nagy gáz lehet, ha valaki szeret olvasni… szeríntem kínban lennénk mellette.:)
– Szemközt az íróval: Bayard szerint, az írót kímélendő dícsérjük meg a művet, de ne túl részletekbe menően, az író számára ugyanis elég nagy trauma, ha egy lelkes olvasó olyasmit dícsér a művében, amit ő észre se vett még, sőt egyenesen „úgy fogja érezni, hogy egy másik könyvről beszélünk neki, vagy összetévesztjük valakivel, és átélheti a teljes elszemélytelenedés élményét, amikor szembesül azzal, milyen mély szakadék választja el az egyik embert a másiktól.” Bayard nem sok lelki- vagy képzelőerőt szavaz meg szegény íróknak.:)
– Kettesben a szerelmünkkel: itt gyakorlatilag olvasható az Egy végtelen nap/ Idétlen időkig (a címeket mindig elfelejtem, a film viszont előttem van) teljes sztorija. Én is szeretem Murrayt és MacDowellt, meg a film se volt rossz, na de minek is ez ide? „A belső könyvek egyezése csak a fantázia birodalmában képzelhető el.” Hát ennyi a fejezet lényege egy mondatban.
Harmadik nagy szerkezeti egység (hogy jönnek vissza ezek az iskolás fogalmak, figyeled?:) : A lehetséges viselkedésmódokról
– 1. fejezet: Ne szégyenkezzünk. Itt több, mint 20 év után először újra olvashatok egy ici-pici részt az egyik kedvenc könyvemből. David Lodge Small Word című regényéből éppen az egyik kedvenc jelenetemet idézi Bayard: Robin Dempsey beszélgetését a megbuherált Elizával. Nosztalgikus elolvadás. A következőkben Lodge egy másik regényét spoilerezi, ami szintén szívemhez szól, plusz nincs meg nekem, bár spoilerezték már mások is, ha jól emlékszem valami cikkben az 1001 könyv kapcsán anno, de Bayard hosszabban és következésképp szórakoztatóbban idézi. A fejezet mondanivalója? Van ahol az a gáz, ha nem vagy olvasott, van ahol az ellenkezője. Túlzásba esni sem érdemes, ha nagyon ugrálsz, hogy mennyire buta vagy, végül még kirúgnak. Evvan. De ne szégyeld, hogy nem olvastál el minden könyvet, amit kellett volna. Deal, Monsieur Bayard, nem probléma. Hívtak már fel éjfélkor, hogy mondjam el, miről szól a Csongor és Tünde, ha jól emlékszem azt feleltem: tudtommal egy könyvesbolt fölött laksz, reggel ugorj be, és vedd meg, abból megtudod, na jóccaka! (A csongor és Tünde számomra az EK, azaz elfeledett könyv kategóriába tartozott már akkor is. De ez elég hülyén hangzott volna éjfélkor egy telefonba. Meg akkor még nem olvastam ezt a könyvet.)
– 2. fejezet: Érvénysítsük a véleményünket (blablabla).
HAHA. Addig rendben, hogy az Elveszett illúziók a fejezet alapja, legjobb Balzac regény szerintem: tökéletesen kiábrándító, de zseniális. Mármint a regény. A fejezet arról szól, hogy például a szerző társadalmi stb. helyzete is meghatározza a könyv értékét. Jájj. Meg hogy az ördög ügyvédje néha ügyes és meggyőző. Én azt mondanám, jobb lett volna, ha annyi a „tanulság”, hogy ismerjük el az ügyességét, de ne dőljünk be neki. Amúgy a fejezetnek már a címétől égnek áll a hajam.
– 3. fejezet: Találjuk ki a könyveket!
LOL. Itt nagyjából arról van szó, hogyan lehet megviccelni a könyvek tartalma stb. iránt érdeklődőt, akkor is, ha a könyvet nem olvastuk. A másik gondolat inkább kreatív írótanfolyamhoz illő: üssük fel valahol, olvassunk bele, a többi már a fantáziánk feladata. A szöveg többi része csak zavaró. Érdekes fejezet, de nem túl praktikus. Idézem: „Ha mindenki a fedőkönyvéről beszél, nem érdemes bolygatni a közös vonásokat, hagyjuk inkább, hogy a többiek, de mi magunk is, nem olvasva álmodozhassunk a beszélgetést átszövő fantomkönyvek kapcsán. (Ennek a jelenségnek egy enyhébb változatát egyébként valamelyik korábbi fejezetben "süketek párbeszédeként” aposztrofálta az író, szerintem elég találóan. Ebben a formában ez már inkább belőtt süketek párbeszéde, de ettől függetlenül szerintem elég gyakran megesik, és ha nem várunk mást, szerintem nem is zavar senkit.)
4. fejezet: Merjünk önmagunkról beszélni: Nem gond. Plusz, Oscar Wilde szerint egy könyvre tíz perc bőven elegendő, a kritika/értékelés úgyis rólunk szól. Hehe. Ezt is hallottam már valahol. Máshol. (A forrásom E.K. Azaz elfeledett könyvek kategóra.) Talán csak valami irodalom hand-out volt? Azért legalább azt a tíz percet szánjuk rá, ha már értékelést írunk róla. (Miért érzem úgy, hogy Bayard néha túl laza nekem? Meg felületes, de ez más probléma.)
Összességében a könyv rövid 189 oldal, hurcoltam magammal mindenfelé, kiolvastam egy nap alatt, de sokkal okosabb nem lettem, viszont elgondolkodtatott. Megfogalmazott dolgokat, amiket eddig is tudtam, új terminológiát húzott hétköznapi jelenségekre, mely terminológiát fogalmam sincs, hogy fog-e valaki használni valaha, vagy esetleg valahol máris használják (kétlem, de nem tudhatom), én biztos, hogy hamar el fogom felejteni (ha ugyan már el nem felejtettem).
És főleg: rengeteget rizsázik számára Átlapozott Könyvek garmadájáról, rizsázni viszont minden minimum közepes tanuló legkésőbb középiskolában megtanul. Akár meggyőzően, színesen, értelmesen rizsázni is, ha igazán kell. A kérdéseimre viszont nem kaptam választ. Például:
– Hogyan beszéljünk értelmesen és diplomatikusan egy számunkra különösen kedves Katedrális rajongóval a könyv iránti olthatatlan averziónk ellenére? (Hitetlenkedő, döbbent arckifejezés majd kétségbeesett hebegve-habogva előadott mentegetőzés után nem könnyű értelmes vagy diplomatikus hangnemre váltani. Mégsem mondhatom neki, hogy valóban, szerintem az egy sikeres történelmi regény, ha egyszer már olvasta. Agresszív önérvényesítés (= ha őszintén elmondom, miért nem akarom/fogom elolvasni) – ilyen felállásban szerintem szintén hülyeség, meg hát a tapasztalataim szerint is elég nehéz. Egyik se tetszik, bár sajnos ezek voltak eddig a zsigeri reakcióim. Sajnos. Nem vagyok büszke egyikre sem. Ezért olvastam el ezt a könyvet. De azt hiszem marad a jó öreg udvariasság. Meg a közhelyek, hogy „ízlések és pofonok”, blabla… Vagy az elegánsnak hitt témaváltás, amiből az illetőnek az jön le, hogy nem lehet és nem is érdemes velem könyvekről beszélgetni. Ehh. Reménytelen?)
– Hogyan reagáljunk értelmesen, ha váratlanul kiderül, hogy egy tényleg kedves ismerősünk legújabb kedves olvasmánya a Twilight? (A lányos fülpír nem opció, próbáltam, de nem old meg semmit.)
Bizonyos esetekben egyre inkább úgy érzem, hogy a legtutibb visszavonuló a 3 szavas „sajnos nem olvastam”, de mi van, ha valahogy fülébe jut az illetőnek, hogy erre a rövidségre csak udvariasságból szorítkoztam, és közben, suttyomban nagyon határozott véleményem van? Erre sem volt válasz a könyvben.
Több gyakorlati tanácsot vártam a könyvtől, na.
De azért érdekes volt és szórakoztató, és elgondolkodtató. Csak nem hasznos.
Tipikus önsegítő könyv.:)
Röviden: ÁK/OK + *
_
Becsapós a cím, az ember gondolatban odaállítja a polcon a Kötelezők röviden-könyvek mellé. Pedig nem oda való. Sokkal inkább egy művelődni vágyó, tanácstalan könyvmoly polcára, aki rájött, hogy mindent nem lehet elolvasni, bármennyire is szeretné.
Néhol kicsit sok ez a könyv, vannak meredek ötletei, de jellemzőbb rá az, hogy érdekes támpontokat ad. Bayard humora kellemes. Viszont temérdek a spoiler.
*a magyarázatot lásd a könyv legelején
Elég sok mellébeszélés és ahhoz képest kevés érdekes tartalom jellemzi ezt a könyvet. A lényeg elfért volna húsz oldalon.
Pedig van pár alapgondolat, amit remekül leír a szerző, s amiben magamra ismertem: például engem is elkap néha az kényelmetlen érzés, hogy minél többet olvasok, annál többet akarok olvasni, de úgyse érek soha a könyvek végére (főleg így, hogy szinte az olvasmányaim fele újraolvasás), és tetszett, ahogy az emberekben lakó belső könyvtárakról, az elkerülhetetlen felejtésről vagy éppen a fedőkönyvekről beszélt. A sok irodalmi példát viszont untam és olyan érzésem volt, hogy talán a szerzőnek mégiscsak bűntudata van a nem-olvasása miatt, és ezt megpróbálja azzal leplezni, hogy bebizonyítja, sok nagy író is nem-olvasó volt.
Népszerű idézetek
Hogy valaki művelt, az nem azt jelenti, hogy olvasta ezt vagy azt a könyvet, hanem, hogy képes fogódzót találni a könyvek egészében, vagyis tudja, hogy egészet alkotnak, és ezen belül képes minden egyes elemet elhelyezni a többihez képest. A benső itt nem számít annyit, mint a külső, vagy ha tetszik, a könyv belseje egyben a külseje, mivel minden könyvnél az a fontos, hogy milyen más könyvek találhatók mellette.
28. oldal
(…) a könyvekről, különösen a szívünknek kedves, egyéniségünk részévé vált könyvekről őrzött emlékeink folyton újraszerveződnek, mindenkori helyzetünknek és az abból következő rejtett összefüggéseknek megfelelően.
60. oldal
(…) eltűnődhetünk, vajon ki a jobb olvasó? Az, aki mélységében olvas el egyetlenegy könyvet, és nem tudja semmilyen rendszerben elhelyezni azt, vagy az, aki egyikbe se mélyed bele, viszont valamennyiben körbejár.
46. oldal
Montaigne nyomán feltesszük magunknak azt a kérdést, hogy a könyv, amelyet elolvastunk és teljesen elfelejtettünk, de annyira, hogy még azt is elfelejtettük, hogy vajon olvastuk-e, vajon olyan könyv-e, amit elolvastunk?
62. oldal
Olyan – bár kiveszőfélben lévő – társadalomban élünk, ahol az olvasás szentségnek számít. Ez a szakralizáció különösképpen érint egy bizonyos számú, kánonnak tekintett szöveget – a szövegek listája társadalmi rétegek szerint változik –, amelyeket gyakorlatilag tilos nem olvasni, megvetés terhe mellett.
12. oldal
Az olvasás tehát mindenekelőtt nem-olvasás, méghozzá a könyvfaló olvasókra nézve is, akik egész életüket a könyveknek szentelik, hiszen amikor kézbe veszünk vagy kinyitunk egy könyvet, ez a gesztus mindig egy másikat takar el, azt az ellentétes gesztust, amely ugyanabban a pillanatban történik, és ezért elkerüli a figyelmünket, amellyel akaratlanul nem vesszük kézbe és becsukjuk az összes többi könyvet, amelyet a más berendezésű világban a boldog kiválasztott helyett előnyben részesíthettünk volna.
24. oldal
Miközben olvasok, már kezdem is felejteni, amit az imént olvastam, és ez a folyamat megállíthatatlanul folytatódik egészen addig, amikorra minden úgy alakul, mintha soha nem olvastam volna el a könyvet, vagyis amikorra ugyanott tartok, mint az a lehetséges nem-olvasó, aki lehettem volna, ha ravaszabb vagyok.
63. oldal
… Ki ölte meg Roger Ackroydot? (Minuit, 1998, új kiad. 2002) Már a cím is jelzi, hogy Agatha Christie híres krimijét veszi benne szemügyre, az elbeszélő, ill. a nyomozó (Hercule Poirot) nézőpontjait nem tekintve sem hitelesnek, sem abszolútnak. Mindkettőtől elvonatkoztatva, a regényből kihámozható tények alapján más, lehetséges nyomozásokat is véghezvisz, és ezekre támaszkodva végül három újabb gyanúsítottat állít elő, akik közül bárki lehet a gyilkos. Az elbeszélés nézőpontjainak elemzése rávilágít a bűnügyi regény angol nagyasszonyának eddig homályban maradt üzelmeire: a kérdéses krimiben például részvétből és rokonszenvből állítólag elrejti az igazi gyilkost az olvasó elől! Poirot is megkapja a magáét, az ő felfuvalkodott okfejtései az „értelmezési mánia” iskolapéldáivá lényegülnek át, és a nyomozó figurája egyben az irodalomkritikus jelképe is lesz: mindkettő erőszakosan ráerőlteti a valóságra (szövegre) saját elképzeléseit és rögeszméit, nem törődve a makacs tények esetleges ellenállásával. Hogy Bayard-nak mennyire van igaza, azt minden olvasójának magának kell eldöntenie, én nagyon érdekesnek tartom a kiinduló felvetést, de az ötlet mindenképpen népszerűnek bizonyult. Felszabadító hatásának legjobb bizonyítéka, hogy már internetes honlapon is vitatkoznak az olvasók a valódi gyilkos kilétéről, vagyis Agatha Christie krimije új életre támadt: újraolvasások és elemzések tömege született Bayard szellemes esszéje nyomán.
186-7. oldal (Kovács Ilona: A magyar kiadás utószava)
(…) soha nem olvastam Joyce Ulyssesét, és valószínűtlen, hogy valaha is elolvasnám.
28. oldal
(…) a könyvekhez fűződő viszonyunk nem az a megszakítatlan és egynemű folyamat, amelynek egyes kritikusok feltüntetik, és nem is egy számunkra átlátható ismeret tere, hanem egy olyan, emlékfoszlányokkal teli, homályos terep, amelyről az azt benépesítő, körvonalazatlan szellemalakok segítségével alkotunk értékítéletet.
17. oldal
