Az az igazság, hogy ha be akarnám zsúfolni a formailag vagy gondolatvezetésükben klasszikus könyvsémák közé, akkor talán tudnék miért levonni fél csillagot, de annak semmi értelme nem volna. Mert ez minden, csak nem átlagos, és ahhoz túl nagy hatást tett rám, hogy alulértékeljem.
Először el kell mondanom, hogy borzasztóan szeretem a filmet. Eddig ötször láttam és minden alkalommal átértékeltette velem az életet – sikeréhez nagyban hozzájárult a két főszereplő fantasztikus játéka és összhangja, a zeneisége és a „franciasága”. Így épp a film rám tett hatása miatt volt bennem egy apró félsz, hogy esetleg csalódok a könyvben, vagy épp ellenkezőleg, nem fogom bírni elviselni a súlyát. Végül kaptam egy olyan kíméletlenül őszinte sorstörténetet, amit össze sem tudok hasonlítani a filmmel úgy, ahogy ilyenkor akaratlanul is szokás. És ez volt az egyik meglepetés benne. A film ugyanis megadta a könyvhöz a képi segítséget – felrémlett a fantasztikus Francois Cluzet, aki nem mellesleg Dustin Hoffman hasonmása –, s nélküle nem lettem volna ilyen elfogult sem a témával kapcsolatban, viszont nem vitte el a folytonos összehasonlítgatás irányába az olvasás élményét. A könyv egy egészen más síkon mozog. Ez nem egy tipikus „forgatókönyv”, nem szabályos történet. Ezek emlékek. Vallomások. Nagyon személyesek. Pont úgy, mint amikor valaki mesélni kezd nekünk, megnyílik, cikázva, kissé rendszertelenül, de érzelmi összeköttetésekkel, és mi hallgatjuk, mind erősebben figyelünk, közben egyre közelebb kerülünk hozzá. Naplószerűen. A kezdeti furcsállás után bebizonyosodott bennem, hogy ez volt a kézzelfoghatóság leghatásosabb és legőszintébb eszköze. Nincs zsákbamacska. Az Előszóban Philippe felkészít, hogy ne várjon tőle senki összefüggő regényt, ő csak próbál emlékezni. Az pedig nem kronológikus, mert mint mondja, a szenvedés megöli az emlékeket.
Két könyvből áll: az első a Második nekifutás, ami 1998-ig felöleli Philippe életét, és amit a film előtt már kiadtak 2001-ben, de akkor még nem keltett visszhangot. Jöttek dokumentumfilmek, műsorszereplések, majd elkészült a film, s aztán egy Előszóval és egy Ördögi őrizőm című második könyvvel kiegészülve kiadták újra Philippe vallomását. A film egyébként az Ördögi őrizőm alapján készült, amiben gondozójáról, Abdelről ír. Nekem olvasva mégis érdekesebb volt az első kötet, amiben Abdel csak említés szintjén szerepel. És ez volt a második meglepetés. Rengeteg olyan dologról beszél benne, amit nem említ a film. Philippe mesél a felmenőiről, gyermekkoráról, fiatal felnőtt éveiről, szerelméről (későbbi feleségéről), hogy tudjuk, honnan jött, milyenek voltak ők Béatrice-szal. Fiatalok, sikeresek, szerelmesek. Aztán több vetélés, mint amit egy nő ép ésszel el tudna viselni, depresszió, megszámlálhatatlan tüdőembólia, majd csontvelő rák feleségénél, ami ellen együtt harcolnak. Örökbefogadás, költözés, a béke és a reményteli boldogság évei, visszatérés az életbe. És mégis menekülés, bele a messzibe, a szabadságba. Aztán a baleset. Philippe úgy beszél mindezekről, hogy nem direkt teátrális, egyszerűen van az a lelki-testi fájdalom, ami csak tőmondatokban tör elő. Közben Béatrice mindenhol ott van, ő maga az élet, még a halálon túl is. Néha meg kellett állnom és vennem kellett egy mély lélegzetet. Meg még egyet. Az jutott eszembe, mennyi apróság miatt vagyunk képesek elégedetlenkedni, pedig nem is tudjuk, mekkora áldás az életünk. Philippe küzdött, sokat, sokért, szeretett, rettegett, szabad volt, aztán a saját teste foglya lett.
Ami mindennél jobban meglepett, hogy amíg a filmben a gondozót alakító Omar Sy karaktere minden valós negatívummal együtt szimpatikus és szerethető tudott lenni, addig a könyvben leírtak olyan dolgokat fedtek fel, amitől kinyílt a bicska a zsebemben, és Abdel végtelenül unszimpatikusnak, sokszor szinte tolerálhatatlannak tetszett, hiába a becsülendő húsz év gondozás. Nyilván nem volt ez célja, de nekem az igazi hős itt Philippe lett, akiből nem hiányzik az önirónia, aki képes beismerni, hol hibázott, aki intelligens, erős, és aki mérhetetlen szomorúságában is képes az élete részeként kezelni a kiszolgáltatottságot és a tehetetlenséget – ehhez természetesen kellett sok év, Béatrice, Abdel, a magánkórházakban megismert sorstársak, később pedig az új szerelem és új gyermek érkezése, egy új élet kezdete.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden gondolatát értettem, de erre nem is volt szükség… mindent éreztem. Hiteles, mély, törékeny és megrázó, de mindezek ellenére méltóságteljes, reményteli, és nagyon emberi. Empátia tréning, belső utazás. Nehéz volt letenni!