Közeleg a szörnyű háború, amit a boszorkányok jósoltak meg. Willnek el kell juttatnia minden világok legveszedelmesebb fegyverét, a titokzatos kést Lord Asrielhez. A fiú magányosan néz szembe a veszélyekkel, mivel Lyrának nyoma veszett… A varázserejű borostyán látcső pedig azt is megmutatja, amit szabad szemmel senki sem láthat…
A borostyán látcső (Az Úr Sötét Anyagai 3.) 270 csillagozás
Eredeti mű: Philip Pullman: The Amber Spyglass 89%
Eredeti megjelenés éve: 2000

Kedvencnek jelölte 60
Most olvassa 12
Várólistán 68
Kívánságlistán 47
Kölcsönkérné 1
Elcserélné vagy eladná
Népszerű értékelések
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ha az átlagot nézem, majdnem 4 csillagos nálam ez a trilógia. Sok-sok pozitívummal, pár negatívummal, de sajnos ennek ellenére a végére egy nagy adag elégedetlenséggel.
Nem szeretem, amikor egy értékelésnél sorra kell vennem a jó és rossz dolgokat azért, hogy el tudjam dönteni az adott könyvről, hogy ez most tetszett-e vagy sem. Azt gondolom, hogy ha erre van szükség, az már önmagáért beszél. Ennél a könyvnél is végigkísért ez a dilemma.
Mert például itt nagyon szerettem a világot. A daimónok ötlete a szívem csücske. Jegesmedvék, gyiptusok, boszorkányok, mind-mind kedvencek. És ezért az első részt nagyon tudtam szeretni. Tetszettek a szereplők, bár Lord Asriel és Mrs. Coulter mindig egy kissé érthetetlenek voltak a számomra. Will és Lyra kapcsolata viszont igencsak megfogott. Kalandos is volt, izgalmas is. Piros pont a komolyabb és kényesebb kérdések felvetéséért, a második bűnbeesés motívum pedig letehetetlenné tette a harmadik kötet második felét. A vége ugyancsak jól sikerült, ifjúsági regény mivolta ellenére mer szakítani a kötelező körökkel.
De valahogy mégsem az igazi. És hiába sorolom fel ezt a sok pozitívumot, a szám íze nem lesz jobb. Főleg a második kötettől kezdve érzem, hogy túl sok. Néhol zagyva akkor is, ha a végére sok mindenre választ kapunk. Nem érzem letisztultnak és ez kimondottan zavart. A harmadik kötetet nagyon viszi előre a már fentebb említett bűnbeesés motívum, de ha ez nem lenne, bizony untam volna. Hiába a sok jó ötlet és szerethető dolog, ez most nálam nem állt össze egésszé. Kár érte.
Nem bántam meg, hogy elolvastam, egyszer elment. Viszont azt kétlem, hogy valamikor kedvet kapnék egy újraolvasásra.
HammerWorld No. 155 / 2003. június
Ez a könyv a befejező része az angolul His Dark Materials (avagy Sötét Anyagok) címet viselő trilógiának (Északi fény, A titokzatos kés). Találkozunk benne szinte minden, az eddigiekben megismert, fontosabb szereplővel – még olyanokkal is, akik időközben meghaltak… Minthogy a teljes világegyetemre, annak minden világára kiterjedő történésekben jelentős szerepet játszó két gyermek, Aranyszájú Lyra és Will Parry még a halottak birodalmába is alászáll e regényben. Pullman páratlan fantáziával kialakított világai, lényei és mesélői tehetsége bámulatos, fordulatokban gazdag, iszonyú izgalmas történetet eredményeznek. Az író sűrűn hangoztatja, hogy a történetek nagyon fontosak, hogy lényegében ezek tesznek minket emberré. S ehhez példát is statuál, mert ez a trilógia minden sötétsége, filozófiai mélysége (erősen vallásos, kevéssé széles látókörű olvasók támadva érzik majd magukat…), irodalmi igényessége mellett is valóban annyira izgalmas és olvasmányos, mint azok a kalandregények, amiket az ember gyermekkorában remegve-szívdobogva olvas, fal, habzsol – s a hatása is olyan. Így nem is hülyeség azt mondani rá, hogy ifjúsági regény. De Pullman rühelli a kategorizálást (olvastam egy interjúban, hogy ha a kutyák vagy a macskák tudnának olvasni, akkor szerinte ők is bátran olvashatnák a regényeit :), így azt sem fogadná szívesen, ha azt mondanám, a His Dark Materials trilógiának ott van a helye a (jó értelemben vett) fantasy irodalom klasszikusai között. Pedig ezt mondom! Pullman pedig azt, hogy minden fantasztikuma mellett is egy olyan „hétköznapi” témáról szól e három kötete, mint a felnőttéválás; és ebben sem hazudik.
Ha valaha is megérintettek a képzelet szőtte történetek, akkor ne hagyd ki Pullman könyveit!
Az emberek szídják a boldog véget, unalmasnak mondják, elcsépeltnek, és emiatt leértékelik az egész történetet. Arra viszont nem gondolnak, hogy szükségünk van rá, belekapaszkodhatunk, ez tart életeben, segít át a nehéz napokon. Amikor pedig nincs visszasírják, űr marad, boldogtalánság. A vége felé már faltam a sorokat, hogy mi lesz, így nem érhet véget… Öt csillag, de… sírós.
ez a rész tetszett a legkevésbé a három közül, de még így is fantasztikusnak mondom! És tényleg, végre egy fantasy, ami nem Tolkien köpenyéből bújt ki!
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Bármennyire is tisztelem Pullmant a bátorságáért, például a tabudöntögető cselekményéért (a sok közül ilyen Baruch és Balthamos kapcsolata), én úgy érzem, túlírt lett ez a trilógia, de főleg a harmadik része lehetne a „show, don’t tell” elv túlalkalmazásának eklatáns példája. Néha olyan érzésem volt, Pullman imádja a saját prózai hangját (ez amúgy szerintem minden író fejlődésének sorsszerű stációja), ahogy nagyon egyedien láttatja a különböző világok természeti látképeit, vagy elgyönyörködik saját csodálatos hasonlataiban, a szereplők érzelmi kifakadásainak minél kifinomultabb ecsetelésében, amelytől egyébként igazán melodramatikusak lesznek a karakterek. Vagy egyes részeket talán ő is unt, de úgy volt vele, hogy igen, ez kell a cselekménybe, és legyünk túl rajta…? És ez egyszerűen eliminálja az elbeszélésben rejlő feszültséget, a vágyat, amely engem a továbbolvasás felé ösztökél. Érdekes, hogy más regényeknél nem szokott zavarni ez a ráérősen kalandozó cselekmény, itt próbára tett mégis, talán mert minden ideologikus és filozófiai mélysége ellenére ez gyermekkönyv, én legalábbis így érzem. A regény mitológiájának sokszínű, sajátos zűrzavara (jegesmedvék, boszorkányok, hárpiák, epetőrök, stb) itt is működik, a háttérvilág nagyszerűen kidolgozott, még ha olykor számomra kicsit erőltetettnek tűnt némely magyarázat (pl. kés-fantomok kapcsolata…), és a megoldások néha deus ex machina jönnek, az elbeszélő sokszor zavaróan jelen van, kiszólogat, de mivel gyerekkönyv, én ezt mind nem rovom fel a számlájára. Ami marad: nagyon erős atmoszféra, szerethető világ, karakterek, mély mondanivaló.
Zseniális könyv. Zseniális. A világ, amit felépített, a cselekmény összetettsége, a karakterek mélysége. Minden.
Az éjszaka közepéig olvastam…
és utána órákig gondolkodtam rajta
nagyszerű könyv, imádtam csak ajánlani tudom!
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Huhh.
Nagyon tetszett. A vége, jaj, a vége kicsit fájt. Végig reméltem, hogy nem jól látom, hogy hová halad Lyra és Will, és végül pont ott kötnek ki… És az összefüggés, a kés, a Por meg a Fantomok között… Nee… De, sajnos. Olvasás közben szerettem volna én is megnézni egy-két világot, de így már nem vágyom rá. A tanulság nagyon tetszett.
[Egy dolog zavart picit, de az nem az író hibája: a Késben „I Csing”-et és Fensőbbséget írtak, ebben meg „Ji-king”-et és Fennhatóságot…]
Teljesen véletlenül bukkantam rá a trilógiára, a „sorozat-függőségem” épp magával ragadott. Imádtam ezt a tündérmese fantasyt, ami olyan zseniálisan van megírva, hogy az ember a 3 vastag kötetet képes 3 nap alatt elolvasni. Az elején picit összecsengett bennem a Gyűrűk Ura némi Harry Potterrel kiegészítve, de aztán olyan boldogan járkáltam azokban a világokban, amelyeket Pullman teremtett….Még kés és ablak sem kellett hozzá…Csak Pulmann géniusza:) Egyszerűen utáltam, hogy vége van. És ahogy vége van:(
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Huh végre befejeztem. Ezt érzem ezzel a könyvvel kapcsolatban. Kevésbé tetszett mint az első két része. Jó volt,de mégsem fogott meg annyira. Mondhatnám azt is,hogy végig szenvedtem és már csak a könyv végére akartam jutni. Szóval ez ilyen vegyes érzeteket váltott ki. Bár lehet az az oka, hogy betegen kezdtem el olvasni és szinte semmihez nem volt kedvem,de hát vissza kell vinni a könyvtárba,így bele kezdtem. A vége se tetszett annyira. Kezdett már nagyon nyálas lenni, de azért mégis sajnáltam Will-t és Lyrá-t. Pant meg hiányoltam a történetből. És nem is volt valami nagy durranás a sztori. Jó kis kalandos fantasy-re számítottam az első két könyv után,mert azok felcsigázták az érdeklődésem,de nagyot csalódtam. Eleinte még a Mary Malone és a mulefás részeket is butaságnak éreztem. A végére jobban belendült,de a történet ugyanúgy lassan haladt.
Népszerű idézetek
Ami ér valamit, azért fáradozni is érdemes.
493. oldal - Homokbuckák (Alexandra Kiadó, Pécs, 2003)
– (…) Elmondta, hogy az emberiség egész története nem egyéb, mint a bölcsesség harca az ostobasággal.
476. oldal
– Kérdem én, hol az Isten, ha életben van? – mondta Mrs. Coulter. – Miért nem szólalt meg többé? A világ kezdetén Isten betért az Édenkertbe, elcsevegett Ádámmal és Évával. Aztán visszahúzódott, Mózes pusztán a hangját hallotta. Dániel idejében már vén volt – az Örökkévaló. Hova lett? Él még valahol a felfoghatatlan számú évével, elaggottan, elbutultan, eszmélni, cselekedni, szólni képtelenül, mint valami korhadt roncs, akit a kimúlás is elkerül? És ha valóban itt tart, vajon nem a legirgalmasabb cselekedet, Isten iránti szeretetünknek nem legigazabb tanújele, ha kinyomozzuk hollétét, és a halál ajándékával kedveskedünk neki?
Megrakta a hátizsákot, nyesett még egy csík húst, belakott vele, telemerte a kulacsot a tóból, aztán így szólt Balthamoszhoz:
– Kellhet más is?
– Némi ész nem ártana – jött a válasz. – Némi fogékonyság a bölcsességre, némi hajlam, hogy kövesd.
21. oldal
Van, hogy a helyes dolgot azért nem tesszük meg, mert e helytelen annyival kockázatosabbnak tetszik, és nem akarjuk, hogy gyávának tartsanak, tehát éppen azért cselekszünk helytelenül, mert veszélyes is. Fontosabb, hogy ne nézzenek gyávának, mint hogy a helyes dolgot tegyük.
194. oldal - A műhely (Alexandra Kiadó, Pécs, 2003)
– De hogyan lesz az emberekből angyal?
– Mi értelme van az ilyen metafizikai latolgatásnak?
– Egyszerűen kíváncsi vagyok.
– Foglalkozz inkább a magad dolgával. Kifosztottad ezt a halott embert, nálad minden létfontosságú játékszered, mehetnénk végre?
2. fejezet: Balthamos és Baruch
(…) a mennyei királyságot ott kell felépítenünk, ahol vagyunk, mert számunkra nincsen olyan, hogy máshol.
361.
– Vállon kocogtat vagy kézen fog a halálunk, és azt mondja, gyere szépen, itt az idő. Olyankor, mikor rajtunk a láz, vagy a torkunkon akad a száraz kenyér, vagy lezuhanunk a toronyból; ott kínlódunk-vergődünk, a halálunk meg jóságosan odamegy, és azt mondja, jól van már, te gyerek, nosza kapd magad, és az ember velük megy föl a hajóra, át a tavon a ködbe.


























































































































































