Egy ​csendes zug 83% 60 csillagozás

Ilyen csodálatosan szép könyvet, hát hű! Fantasztikus élmény olvasni, azok a kristályos tökéletességig kovácsolt mondatok, kiidéztem volna a felét. Egy cizella az egész könyv, komolyan. Hogy lehet húszévesen így írni, nem is értem. Peter S. Beagle és Kleinheincz Csilla párosa pedig biztosan a világirodalom valaha volt legjobb író-fordító együttállásai között van.
A formai szépség mellett pedig kimondottan mély és érdekes dolgokat fogalmaz meg életről, halálról, szeretetről, többször fel is kaptam a fejem, hogy azt a mindenit, ez aztán telitalálat! Ne már, hogy ezt egy húszéves kölyök írta! És még giccsesnek se éreztem szinte egyáltalán, ami nálam igen nagy szó.

Ja, hogy akkor miért 3.5 csillag? Azért kérem, mert többször valami bődületesen eluntam a könyvet, hosszabb távokon kimondottan kínszenvedtem vele. Mert a szépséget és mélyenszántóságot is meg lehet ám unni, ha a cselekmény olyan minimális és nagyobbrészt érdektelen, mint itt. Főleg a (fülszöveg által kizárólagosan előtérbe helyezett) Michael – Laura szálat untam határtalanul. Számomra Mr. Rebeck története sokkal, de sokkal érdekfeszítőbb és fontosabb volt – szerintem egyébként ez a fő történet a regényben, a szerelmes fiatalok története csupán mellékszál, bár kétségtelenül fontos mellékszál.

Ez a könyv számomra közepes volt.
A borítója, a címe és a fülszövege igazán vonzó volt, és a történet sem volt rossz.
Érdekes volt és nagyon jó indult, de közben sok unalmas részen is át kellett rágni magam.
A karakterek szerethetőek voltak, kár volt a számomra felesleges részekért.
Amúgy elég eredeti volt a halál utáni élet, illetve a frissen elhunytak szellemvilága és az a pár ember, akik láthatták őket és beszélni tudtak velük. A beszélő állatok is jól beleillettek a könyv miliőjébe.
Szóval nem volt rossz, de azért többet vártam a könyvtől, mint amit nyújtott.

Érdekes könyv volt, valahol megfogott, de valahol unalmasnak is találtam. Mivel az író korai műve, így kicsit felértékelődött a szemben.
Érezhető már ebben a regényében is, Beagle egyedi stílusa, mondatszerkesztése, bár itt még csak bontogatta a szárnyait. Igen elgondolkodtató dolgokat, érzéseket feszeget, de valahogy kevésnek találtam, mint történet. Persze van benne minden, ami egy jó regényhez kell, humor, fordulatos cselekmény, szerelem, de mégis többet vártam. A karakterek, a hajléktalan, a halottak, a gyászoló asszony, és a holló, szépen kidolgozottak. A történeteik jól egymásba fonódnak, de hiányzik belőlük az egyediség, valahogy ötlettelennek találtam.
Nehezen olvastam, valahogy hiányzott belőle az, hogy folyamatosan fenntartsa az érdeklődésemet. Persze nem bántam meg, hogy elolvastam, de nem lett a kedvenc könyvem.
Egy biztos nem adom fel és megtalálom a művei közül a magam kedvencét, mert még mindig vallom, aki így tud a szavakkal bánni, az értéket képvisel.

Érdekes, lélektani, elmélkedős és magányos, depresszív könyv.
a hangulatokat nagyon eltalálja az író és az érzéseket.

Egy (akkor) 20 éves srác – vagyis az író, P. S. Beagle – hogy a csudába tud ilyet kitalálni? o.O
Az eredeti címet egy 17. századi szerelmes versből vette, az angol metafizikus költőtől, Andrew Marvell-től. To his Coy Mistress – itt olvashatjátok angolul és Vas Istvánnak köszönhetően magyarul is: http://www.magyarulbabelben.net/works/en/Marvell,_Andre…

The grave's a fine and private place,
But none I think do there embrace.
/angolul is „zenél” a szöveg :)/

Aztán ahogy erre a temetői képre ráépít egy világot, miközben olyan jelképeket használ, mint az embert etető, ellátó holló (a bibliai Illés próféta és a holló esete, mint párhuzam), és két síron túli szerelmes története – mintha csak Andrew Marvell versére akarna rálicitálni, hogy a síron túl is lehet „ölelni”! Fantasztikus! Vagy inkább fantasy? Ti döntitek el, de ahhoz el kell olvasni! :D És előtte Marvell versét is! ;)

Sajnos ez most nagyon nem érintett meg. Alig vártam, hogy befejezzem. Unalmas részekkel volt tele, és ennél is unalmasabb leírásokkal, jellemzésekkel. Úgy érzem, hogy ebből bőven lehetett volna húzni.
Alapból jó volt az ötlet, ez tetszett és a temetős részek is szépen voltak megfogalmazva, kivitelezve. De ez most csak közepes olvasásélményt jelentett.
Tamsin sokkal jobban tetszett anno.

Kicsit Gaiman temetői tündérmeséjét idézte nekem, bár jóval előbb született, így inkább Neil meríthetett ebből a történetből, persze csak az alapgondolatot, a helyszínt.
Nem fogott meg annyira, mint az egyszarvús remekmű, vagy mint Gaiman története, de nagyon élveztem. Igen szimpatikussá váltak a szellemek, akik haláluk után – kísértés közben, – szerettek egymásba, így legalább a végén mindketten meglelték azt, amit életükben hiába kerestek, bár tudjuk, hogy csak rövid időre: a boldogságot. Bár tudtam, hogy soha nem lehetnek egymáséi, azért megsirattam őket. De legalább felnyitották a két idősödő, szintén boldogtalan ember szemét a világra, és egymásra. Igazán szívbemarkoló darab.

Szép történet kevés cselekménnyel, sok filozófikus gondolattal életről, halálról és szerelemről, egy kis humorral fűszerezve.

Nagyon érdekes egy könyv volt, elgondolkodtatóbb, mint gondoltam. Az egyetlen dolog, ami zavart, az a számomra már sok elírás/hiba, ami persze nem az író hibája, hanem a kiadóé. Ez volt az első, de nem az utolsó könyvem tőle!

Első olvasásra sokkal jobban tetszett,bár még így is marad az 5 csillag. Arra viszont emlékszem,hogy már elsőre is a hollót tartottam a legjobb figurának a történetben. A félvállról beszúrt mondatai nagyon eltaláltak voltak, persze miért is várnánk túl sok empátiát egy madártól. :)
A második nekifutásnál kicsit soknak éreztem Mr. Rebeck figuráját, úgy értem az író foglalkozhatott volna többet Laurával és Michael-el. Számomra ők érdekesebb szereplői voltak a történetnek. Kicsivel többet olvastam volna a halálukról,a haláluk előtti életükről.
Ettől függetlenül kíváncsian várom,hogy Beagle úr más munkái is a kezem közé akadjanak. Nagyon érdekes világot képes elővarázsolni a szavakkal.