A ​portobellói boszorkány 69% 531 csillagozás

Coelho nagyon bölcs ember és szeretem olvasni az írásait. Ez a könyv a szeretetet és a vallást boncolgatja. :) Az alkimista jobban tetszett tőle, de ez is egy jó történet volt. :)

Egyszerűen nem értem miért kapott olyan rossz értékeléseket ez a könyv. Jó, persze, aki hagyományos regényre számít, az érthetően csalódik. Az egész könyv különböző beszámolókból áll, ráadásul a szereplők jelleme és beszédmódja sehogyan sem akar elválni; mintha végig ugyanaz beszélne. De Coelho könyvei nem hagyományos regények, inkább mindig valamilyen spirituális útkereséssel foglalkoznak, ahol minden más mellékes, és a cselekmény is csak jelzésértékű. Arra meg, hogy sokak szerint közhelyes és fellengzős, nem nagyon tudok mit mondani. Lehet hogy az, annak akit nem fog meg, biztosan.
Jómagam átlag évi egyet olvasok a művei közül, leginkább akkor, ha lelki támogatásra vágyom. Van, amikor nagyon nem vagyunk egy hullámhosszon, és sehogyan sem megy az olvasás, máskor viszont olyan, mintha éppen nekem találták volna ki, és akkor tényleg megérint.
Athenával könnyen tudtam azonosulni, mert sok közös pontunk van. Az anyaság, a tánc, a tanítás, az útkeresés… mondjuk a tömegkultusz és a nagy népszerűség tőlem távol áll, de másképp a regénynek semmilyen mozgatórugója nem lett volna.
Összességében örülök, hogy elém vetődött, egy darabig még elgondolkodtat és velem marad.

Nem áll tőlem távol a könyv spirituális vezérgondolata: hogy a Teremtő – bár az én véleményem szerint mindegy, hogy milyen nemű – mindenben ott van, és minden Ő maga, ahogy a panteista tanoknak is ez adja az alapját. A természet kultuszában az anyatermészet és az élet minden apró kinyilatkoztatása magában hordozza ezt az energiát, amit a magunkévá formálunk nap, mint nap, még ha tudomást sem veszünk róla.
A könyv lehetőséget adott, sőt, szinte megkövetelte, hogy önreflexió kísérje az olvasását, és egységben, mélyebb rétegében az életet, a miérteket és hogyanokat kavarja fel, hogy aztán letisztulhassanak – már hogyha a megértésükre törekszünk, annak ellenére, hogy sokszor azok igenis ijesztőek.
Gyakorlatilag személyes beszámolókból épül fel a könyv, azok tapasztalataiból, akik közelről ismerték a „portobellói boszorkányt”. Az ő életútjának és spirituális fejlődésének, kiteljesedésének, illetve tevékenységének többféle oldalról árnyalt képét kapjuk meg. Ezalatt sok fontos gondolatot, érzést és élményt szabadíthat fel, hogyha nyitott rá az olvasó, attól függetlenül, hogy nem kell minden szavát aranyba foglalni, inkább csak hagyni kell, hogy kizökkentsen a hétköznapiból, a kézzelfoghatóból.
Furcsa, hogy mennyire akartam anno Coelho-t olvasni, ez a könyv és egy másik mégis lassan 10 éve állt a polcon és várt. Lehet, hogy mostanra értem meg hozzá annyira, hogy a saját megszilárdult, ám rugalmas valómmal bölcsebben fogadjam be és helyén kezeljem azt, amit átadhat, illetve ami „kívül marad”.
Azért azt elmondom, hogy nem erre számítottam, hanem egy regényesebb történetre. Talán a legközelebbi már az lesz…

Szeretem Coelho-t és jó olvasni :)
Sajnálom, hogy ilyen alacsonyan van a %, spoiler
A legjobban tetsző idézetet hozom:
„- Mi az a mester? Hát megmondom én: nem az a mester, aki megtanít valamire, hanem aki megihleti a tanítványt, hogy a legjobb tudását látba vetve fölfedezze azt, amit már addig is tudott.”
Furcsa, hogy olyat kiáltunk „boszorkánynak”, aki tud mást befolyásolni… Mennyi ilyen van? A munkahelyen, iskolában, barátok között, mindenhol. Nyilván ezek kisebb csoportokban történnek, de minden csoportban van valaki, aki „szereti átvenni a vezetést”. De többen csinálják ezt nagyban is, mégsem nevezzük sátánnak vagy boszorkánynak… Az ember saját maga el tudja dönteni, hogy akarja-e követni vagy nem.

Az eddig olvasottak közül, a legjobb. Mivel már máshol is olvastam erről a kultuszról, egyáltalán nem volt idegen számomra és külön tudtam választani mi Coelho belőle, és itt most meglepően kevés. Viszont a tanításokra érdemes odafigyelni; kevesebb pátosszal és több magunkra figyeléssel. Nem a csomagolás a lényeg.

Folyton zárt ajtókba ütközünk. Amit meg kell értenünk, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik kinyithatjuk őket. Mi magunk vagyunk a kulcs. Azok az ajtók pedig nincsenek is bezárva. Ha rátennénk a kezünket a kilincsre és lenyomnánk, mi is meggyőződhetnénk róla. Ki gondolná, hogy a legnehezebb dolgok egyike az, hogy felemeljük a kezünket, és kinyissunk egy ajtót? Vagy kettőt? Vagy még többet, amikkel életünk során találkozunk? Ugyan már, hát mi várhat mögöttük ránk? Félelem, fájdalom, csalódás, harag, halál? Lehet, de ugyanakkor öröm, szeretet, szerelem, szenvedély, vágy, boldogság, élet is. Minden mindennel összefügg, összekapcsolódik, semmi nem létezhet önmagában. Ezt el kell fogadni. Így azt is, hogy ha fényre vágyunk, akkor a sötétséget is vendégül kell látnunk. Különben csak a nagy semmi vár ránk. Egy nagy teremben fogunk állni és csak nézzük magunk körül a zárt ajtókat, amik nyitva vannak, de nem akarunk belépni egyiken sem, mert hátha nem azt találjuk mögötte, amit szeretnénk, amire vágyunk. De ahhoz, hogy ezeket megtaláljuk, igenis kell merni és akarni, menni és hinni, remélni, és soha nem feladni. Különben is, olyan nincs, hogy egy ajtó mögött se várjon ránk jó. Hiszen a sötétségnek ugyanúgy szüksége van a fényre. Ha kitartóak vagyunk, előbb-utóbb mi magunk is rátalálunk. És ha egyszer megtaláltuk, megleljük máskor is. Nyissunk ki minden ajtót és nézzük meg, mi van mögötte, hiszen van egy, a nagy fekete, amit így is, úgy is ki kell majd nyitnunk. Most őszintén, be tudnál lépni rajta nyugodtan, úgy, hogy mögötted zárt ajtók sokasága van, és nem tudod meg, mi várt volna rád? Örülnél, hogy megkímélted magad a rossztól? Lehet, csak gondolj arra, hogy így a jótól is megkímélted magad… Ezért kell lenyomni azokat a kilincseket… És te, mire vársz még? Gyere, és táncolj velem együtt, ajtókon át, életeken át. Másokén, az enyémen, és a TIÉDen.

Kicsit fura volt, hogy mindenki más szemszögéből ismerhetjük meg Athenat és nem ő mesél, nem vele történnek a dolgok.
Interjúkon keresztül derül ki, ki mit gondol róla.
Sok sok érdekes téma felmerül, rengeteg „szokásos” Coelho bölcsesség és lapul a sorokon és spiritualitás, naná :)
Az a baj, hogy én szeretem a könyveit, de nem tudom azt mondani, hogy nem hasonlóak :( :)

Első könyv, amit Coelho-tól olvastam. Ahogy nézegettem az értékeléseket, a sok negatívumot, semmi extrára nem számítottam. És be kell vallanom, hogy kellemesen csalódtam. Nagyon tetszett, hogy tele van bölcsességekkel. A mai kor emberének el kéne ezeken gondolkodni, merni a saját maguk elé kitűzöttek szerint élni, nem törődve mások elvárásaival, véleményével. Athena nekem egy szimpatikus szereplő volt, aki különleges utat járt be.

Már megint egy könyv, ami után tanácstalanul állok, mert bizonytalan vagyok, milyen viszonyba is kerültem vele. Nem rossz, nem jó, nem semleges. Ejj, de nem találom a jó szót…
Egyrészt a fülszöveg alapján valahogy egészen másra számítottam. Igazat mond a fülszöveg, csak egyáltalán nem a lényeget. Kicsit lelombozott.
Most először találkoztam olyan írással, ahol a főszereplőt kizárólag mások elbeszéléseiből ismerem meg, és személyesen nem jelenik meg. Ez tetszett. Nem szeretnék mostantól csak ilyeneket, de elsőre az újdonság varázsa pozitív csalódás volt.
Sokan Athena személyére panaszkodtak, hogy túl ellenszenvesnek találták, én olvasás közben egyre jobban megértettem. Személyes unszimpátiám tárgyai Andrea és Edda voltak. És nem tudtam őket megkedvelni.
Érdekes volt a vége – jó ötletnek találtam mind történésben, mind az utolsó elbeszélő személyének kilétében.
Zavart, hogy a könyv első harmadáig (amíg le nem tisztáztam magamban, ki kicsoda és mi köze Athénához) olvasás közben újra és újra vissza kellett lapoznom, hogy most ki is beszél valójában – nem éreztem stílusbeli küllönbséget a beszédükben, modorukban, jellemükben – pedig ennél az írásmódnál igencsak igényeltem volna. Olyannyira nem, hogy a legelején azt hittem, Edda férfi (vagy csak figyelmetlenül olvastam…)
Coelhoról mindössze annyit tudtam, hogy brazil, és akárhányszor neten kerestem idézetet, kábé minden 2.tőle volt. Most már tudom miért. Tényleg tele van tipikus idézős sorokkal. Nem mondom, volt benne nagyon sok, amivel egyet tudok érteni, át tudom érezni, bólogatok nagyokat. Eleinte egészen bele is merültem, és úgy éreztem, na most más útra térek, aztán kicsit tömény és egyhangú lett, néha megtörve egy kis változatossággal.

Zárásként @Gelso értékelésének utóiratát tenném hozzá, mert szóról szóra igaz nálam is, és igen, ezek a pozitív irányba döntik a mérleget:
– a borító nekem nagyon tetszik (belül a megsárgult lapok már kevésbé)
/én a belsejéről nem tudok nyilatkozni, mert gépen olvastam, de a borító nekem is tetszik/
– Szt. Sára – nem tudtam, ill. a regénynek köszönhetően tudtam meg, olvastam utána, hogy Kali Sara, magyarul Fekete Sára a romák védőszentje.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Kali_Sara
– a cigányoknak a koncentrációs táborba történő elhurcolásukkor fekete háromszöget kellett viselniük – mindig a másik elhurcoltakról esik szó, így emiatt ismereteimnek még a perifériájára sem került ez az információ:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Fekete_h%C3%A1romsz%C3%B6g…
– ez volt az első Coelho-könyvem, amit olvastam

A szép borító és a jól csengő cím ellenére sem tudtam megkedvelni a könyvet. A főszereplőnk, Athena, akit csak mások szemén keresztül ismerünk meg – és hozzáteszem egyik szemszögből, sem volt számomra szimpatikus – egy naiv, manipulatív, önző lánynak tűnik, aki nagyot akar véghezvinni az életében.
Igaz, voltak a sztoriban rázós témák, és rengeteg spiritualitás, viszont úgy éreztem, nem igazán jutottunk semmire a végén. Már ha lett volna valami nagy tanulsága a sztorinak…nekem nem jött át. spoiler
Könnyen olvasható kis történet, de nekem nem jött be. Akik érdeklődnek a spiritualitás iránt talán jobban kedvelik majd. Sajnos úgy tűnik Coelho nem csatlakozik a kedvenceim táborához.