A Piedra folyó partján ültem és sírtam 70% 428 vélemény

Lassan eset le, hogy a regény szereplőjeként tulajdonképpen nő vagyok. Ez már kicsit rányomta a hangulatát a későbbiekre. És nem is volt rám különösebb hatással.

Igen. Közhelyek tárháza, de attól még néhány nagyon fontos közhely is van benne. Tulajdonképpen Coelho nem akar mást, csak „megtanítani” az embereket szeretni, élni, élvezni az életet, és kitörni a mindennapokból, szabadnak lenni stb. Összefoglalja, hogy mi a hit, mi a szerelem, még ha az embereknek nincs is szüksége rá, hogy a szájukba rágják – bár szerintem a rendszeresen olvasó emberek, kicsit máshogy viszonyulnak ezekhez a témákhoz, mint a csak Coelho-olvasók.
Amit Coelho üzen az embereknek a könyveiben, azt szépnek tartom és egyetértek vele – bár nem minden pontjával. Viszont amíg Kunderát az abszurd léthelyzetei miatt szeretem, addig Coelhonál pont ez idegesít: és ebből fakadóan az emberek hirtelen jött nyugalma és beletörődése. Hogy mindig van egyetlen főszereplő, aki nem törődik az életével és mindenkinek csak ad, anélkül, hogy elvárna bármit is cserébe. A mű végére pedig minden szereplő, aki kapcsolatba lép vele megtanul hinni, szeretni és megszabadul a félelmeitől. – Ráadásul mindenki úgy beszél, – néhány oda nem illő párbeszédelemtől eltekintve, ami néha már-már nevetségesnek hat az egész kontextusban – mintha tanult filozófus lenne, attól függetlenül, hogy mekkora háttértudása van élettapasztalata van. Ezek a szereplők minden gondolatukat tökéletesen öntik formába és minden gondolatuk megrengeti a világot.
Szívesen olvasnék egy Coelho által írt párbeszédet két iskolás lány között vagy akár két óvodás (vagy kicsit elvontabban két állat között). Valószínűleg ugyanúgy megbeszélnék a kozmosz, a lét és a transzcendens lét tökéletes harmóniáját, ami megnyugvást ad az embernek és ami leírva nagyon szép és jó, csak eszerint élni nehéz. Mert, azért nem szabad elfelejteni, hogy nem születtünk szerzetesnek egy csendes, folyókkal és mezőkkel teli paradicsomba, és a társadalmunk sajnos „megköveteli” a félelmeinket és a szorongásunkat, amit nem lehet ennyire egyszerűen levetkőzni magunkról. Még, ha Coelho próbálja is elhitetni velünk, hogy mi igenis képesek vagyunk rá.

Én nem ültem folyóparton, de én is majdnem sírtam. Csak nem pont ugyanazért. Szemét.

Coelho-t olvasni és imádni divat manapság. Tegyünk tehát egy próbát. Az alkimistával meg is történt mindez, és nem voltam lenyűgözve.
Tolkien óta tudom azonban, minden könyvnek/szerzőnek jár egy második esély, ezért egyik kedves barátném rajongása miatt esett a választás erre (na meg a cím miatt is. Tény, egyike a legszebb című könyveknek. Most komolyan, aki romantikusnak vallja magát, annak azért egyszer átfut az agyán, hogy ezt el kellene olvasnia, nem?)
Nem tagadom, tele volt közhelyekkel, amelyek valahogy mindig igazak, szinte minden körülmény között, így az olvasó joggal érezheti, hozzá szól a könyv. Ügyes fogás, ezzel elhiteti velem, hogy ez a „primitív ember könyve”, benne hatalmas életbölcsességek, vallási és filozófiai reménycseppek garmadával.
Mégsem mondom azt, hogy elvesztegetett három óra volt az, amíg olvastam. Kellett. Nem volt katarzis – igaz, izgultam a szereplőkért –, nem lesz életem könyve. Mégis, van benne valami. Valami, amit nem tudok megfogni. Ad valamit. És ez egy könyvnél nagy dolog.

Én a Tisza partján ültem és…

Jelenleg szükségem volt valami komolyabb, bölcsességekkel teli könyvre, s választásom erre esett. Most sem kellett csalódnom Coelhoban, most is elgondolkodtat és katarzist okoz. Megéri elolvasni, bár valóban kell hozzá egy hangulat.

Ebből a könyvből hamarosan blogbejegyzés is lesz. Hamar elolvastam, de sok kérdést felvetett bennem és sok kételyt is támasztott. Jó lesz még néhány mondaton újra elgondolkodni.

Igazából azért vettem meg, mert egy hozzám közel álló személy halála után szükségem volt valamire ami kiragad a hétköznapokból, a fájdalomból, keserűségből.
Segített egy picit, és még mindig fura érzésem van ha a könyvre gondolok.
Hallottam róla, hogy közhelyes, nincs viszonyítási alapom. Azóta nem olvastam Coelho könyvet, lehet, hogy a következő olvasását is egy esemény fogja kiváltani.

No már most: Isten női arca…
Coelho ugyebár brazil. A brazilok pedig mélyen tisztelik a Szűzanyát . A végén még Pilar is visszatalál a Boldogasszonyhoz, és Istenhez. Amiben talán nagy szerepe volt a lourdes-i látogatásnak, ahol ugyebár történt az egyik leghíresebb Szűz Mária -jelenés… És hopp, máris három megnevezést használtam Jézus édesanyjára anélkül, hogy Isten női arcának kellett volna csúfolnom.
Azt gondoltam, a Brida után nagyobb katyvasz nem lehet, ami a kereszténység és az ezotéria keverését (~new age) illeti. De lett. Csakhogy a Brida tetszett, ez viszont kevésbé. Az volt az érzésem, mintha Coelho a könyv egészét arra használná csupán, hogy „térítsen” és a cselekmény, a történet csak egyfajta kerete lenne ennek. Hol a szerelem az első, hol a papi hivatás. Ha élhetek ilyen primitív képpel: néha fejbe rúgtam volna Pilart, hogy végre találja ki, mit akar, mit vár el, és mit enged.
Azt pedig mindenkinek tudnia kellene, hogy Istennek milliárdnál is több arca van. Isten ugyanis benne van minden általa teremtett dologban: a kisbabák nevetésében, a lenyugvó napban, az őszinte érzésekben, és jó esetben: a lelkekben…

A negyedik Coelho könyvem, amit olvastam. Ez volt az első csalódás, sokkal többet vártam az elején, de aztán nagyon gyorsan kiderült, hogy elmarad az elvárásaimtól. Nem tetszett benne se a szereplők viselkedése, különösképpen Pilar karaktere volt idegesítő, se a cselekmény.