A szél neve (A királygyilkos krónikája 1.) 94% 101 csillagozás

Patrick Rothfuss úgy mesél, mint a legnagyobb fantasy szerzők, varázslatának hatására elrepülünk egy messzi világba, ahol mindennek neve van, ahol egy fiú nehéz sorából kiemelkedve nagy tetteket visz véghez, hogy a végére megfáradva meséljen – amely az első oldalaktól kezdődően magával ragad, elmerülünk mély rétegeiben és kalandos cselekményében, s a végén rettentően sajnáljuk, hogy nincs még nyolcszáz oldal hátra.
Noha a bűvölet mögé tekintve egyértelmű, hogy a szerző klasszikus toposzokat használ és nem túl sok újat mutat, de kétségtelen, hogy hangulatban nagyon profi. Finom eszközökkel, apró utalásokkal és motívumokkal építi fel világát, szép komótosan rajzolódik ki előttünk a Kvothét körülölelő univerzum, melyben a főszereplőt is hasonló részletességgel ábrázolja. A későbbiekben még minden bizonnyal tovább fogja árnyalni a karakterét, de már így sem panaszkodhatunk, ahogyan a cselekményre sem, mely kellemesen lassú tempóját a végéig megtartja, a megfelelő pillanatokban pörög fel és válik izgalmassá.
Van itt humor és kaland, intrika, tanulás, zene és sok rejtély, vagyis minden, ami csak egy kitűnő történethez kellhet, s majd lesznek nagy események és hihetetlen pillanatok, ami a folytatáshoz fog kelleni – de addig is a kezdés szinte hibátlanra sikerült.
Persze igazából kár a trükk mögé tekinteni, elég, ha hagyjuk magunkat elvarázsolni.

Már nagyon régen szerettem volna elolvasni A szél nevét.Talán a mérete miatt,de picit mindig hátrébb toltam a várólistán.
Első 100-120 oldalt csak nyögvenyelősen sikerült elolvasnom.Megmondom őszintén,nem igazán nyűgözött le.Meg is jegyeztem magamban,hogy ez a nem túl érdekes történet lenne a híres regény,amit szinte mindenki egekig magasztal.Azután Kvothe elkezdett mesélni,én pedig szépen beültem a Krónikás mellé,hogy ámulva,néha szájtátva végighallgassam ezt a lenyűgöző mesét.Voltak pillanatok,amikor már annyira álmos voltam,hogy legszívesebben letettem volna,de egyszerűen nem bírtam.Még egy fejezet,majd még egy fejezet.Rothfuss mesterien adagolja a feszültséget.A történet nagyon jó,néhol egyenesen fantasztikus.
Magam is szívesen tölteném szabadidőmet az Archívum sok százezer könyve között,lehet napokig elő se jönnék. :)
Nagyon elégedett vagyok,nagyszerű fantasy regény.Csak ajánlani tudom mindenkinek,aki szereti színvonalas fantasyt.

Szerelmes vagyok!
És nem feltétlenül csak Kvotheba, sőt belé annyira nem is, mint a meséjébe. Csodásan megírt bársonypuha mégis akciódús…imádom!
És alapvetően rájöttem nem szeretem azt a fajta regényt, ahol kezdetben hétköznapi átlagember volt, de aztán…a hősök igenis tűnjenek ki a kezdetektől fogva mégis maradjanak emberiek. Pont mint Kvothe. (lehet mégis szerelmes vagyok belé is?)
Régebben nagy fantasy rajongó voltam, de annyi szemét került elém, és annyi olyan ami nekem már túl misztifikált, túl akciózott, túlpörgött mégis hihetetlen unalmas volt, hogy szép lassan leszoktam róla. Erre jön ez a Rothfuss és megmutatja nekem, hogy van remény.
Ír egy olyan regényt, amibe van akció, de szépen beleszőve a hétköznapok meséjébe, nincs háború, nincs titkos kincskeresés ellenben van világ, kaland, Nő, dal…minden..

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Azt hittem, kinőttem már a kritikátlanul rajongós, főhősbe beleszeretős, torokgombócosan izgulós, hajnali háromig megszállottan olvasós életkorból. De úgy látszik, mégsem. És ez jó.
Minek köszönhető vajon ez a varázslat? Fene tudja. Az alapsztoritól nemigen kapunk sokkot – jó képességű árvagyerek tanulgatja a mágia mesterségét, találkozik barátokkal és ellenségekkel, meg még nőneműekkel is. Cselekményileg van benne némi gyüszmékelés, intrika, kisebb-nagyobb helyiérdekű kalandok, meg tudjuk, hogy párezer oldal múlva történni fog valami nagyszabású dolog. És túl sok benne a dennázás. A stílusa meg (mint említettem) az elején idegesítően szépelgő volt, de aztán vagy megszoktam-megkedveltem, vagy lejjebb adott belőle, és pont jó lett.
És mégis, Pat barátunk úgy mesél, mint kevesen. Jobb Sandersonnál, jobb Hobbnál, de még Martinnál is. (Szubjektív véleményünket hallották.)
Végtelenül hálás vagyok, hogy az utolsó oldalakon leültette annyira a cselekményt, hogy ne kelljen a küszöböt rágnom a rögtöni folytatásért.

Ez a könyv egy igazi mese. Olyanfajta mese, amit egy kandalló fényénél, tűzropogás mellett, egy bögre forró kakaóval olvasgat az ember, miközben teljesen elmerül Patrick Rothfuss világában.
Visz, sodor magával a történet, a csodálatos hangulat, az ismeretlen világ és közben egyre többet tudunk meg főhősünkről és az őt ért eseményekről.
Nagyon tetszettek a könyvben a karakterek, Kvothe hősiességében is néha nagyképű kiscsávó marad, aki a mai világban nem azért borotválkozna, mert serken a szakálla, hanem mert férfinak akar tűnni. Dennát imádtam utálni, de megkönnyebbülésemre nemcsak én találtam kegyetlen plázacicának ;)

Az ilyen könyvek után boldogan sóhajtok fel, hogy milyen jó is, hogy a klasszikus értelemben vett fantasy még mindig él és virul, és a sok vámpírköntösbe bújtatott, csöpögős láv sztorikon kívül is lehet találni ilyen gyöngyszemeket.

Ó, ez egy igazi nagy fantasy mese, Kvothe-nél pedig kívánni sem lehetne remekebb mesélőt. Teljesen elvarázsolt, csak szuperlatívuszokban lehet beszélni erről a könyvről, lelke van.

Egyértelműen a legjobb fantasy-k között a helye.
Rendkívül eredeti és elbűvölő mese. 800 oldalnyi tömény élvezet.
A történet nem úttörő, de a hangulata egyedülállóan lenyűgöző. Sablonos szituációktól, jól működő kliséktől (árva főhős, mágusképző) ugyan nem mondható mentesnek, de engem szerencsére ez egyáltalán nem zavar.
Azt azért hozzátenném, hogy a történet eleje egy kissé nehezen ragadott magával, de a folytatás bőven kárpótolt.

Azt sem tudom, hol kezdjem, annyira ledöbbentett ez a könyv. Sok értékelést elolvastam, mielőtt megvettem, és szinte csak pozitívakat találtam. Ezért mertem belevágni. (Az már egy más dolog, hogy félbe kellett hagynom a könyvet, mert hibás példányt kaptam elsőre.)
Eleinte bevallom őszintén, megijedtem. Nagyon szeretem a fantasy-kat és általában nem szoktam fennakadni azon, ha lassan indul be a történet, már megszoktam, hogy vannak ilyenek. De most komolyan aggódtam, hogy ez a könyv egy iszonyú nagy csalódás lesz. Nem szippantott magába azonnal, és nem értettem, miért vannak mások úgy odáig a történetért. És féltem, hogy majd pont én leszek az, aki lehúzza a könyv átlagát. Aztán úgy a százötvenedik oldal környékén jött ez a gondolatom: Lassan lehet vele haladni. Komótosan, jól megrágva, alaposan megemésztve. Azt hiszem, ekkortájt lettem szerelmes a történetbe. Elkezdett tetszeni a lassú tempó, az alaposság, a részletesség. És izgatottan vártam, hogy mi fog történni Kvothéval (utálom, hogy így van írva a toldalék, én nem így mondanám a nevét, de így volt a könyvben, szóval…).
Ide-oda csaponganak a gondolataim, miközben próbálom végig gondolni, mi minden történt ebben a részben. Általában el szoktam mondani néhány szóban, hogy mi tetszett vagy mi nem. De most inkább nem teszem. Valahogy annyira személyesnek érzem a könyv stílusát, Kvothe mesélését, mintha valóban létezne és valóban megtörténtek volna vele az események. Nem akarok kiragadni momentumokat, mozzanatokat az életéből, ha valaki kíváncsi rá, akkor hallgassa meg őt.
Az a hátborzongató az egész történetben, hogy egy lelkileg összetört ember történetét olvassuk, és előre tudjuk, előre számítunk rá, hogy valahol csúnyán ki fog siklani az élete. És eleve már a sorozat címe is (A királygyilkos krónikája) utal a végkifejletre. Csak odáig el is kell jutnunk. És ez az út bizony fájdalmakkal és sötétséggel teli. A legmegrázóbb számomra a vége volt, legfőképp az utószó. Az egész történet alatt úgy gondoltam erre a fiúra/férfira, mint Kvothe. De a legégén mégis ez jutott eszembe: Ó, Reshi! Mi történhetett veled? Aztán persze pityeregtem egy sort.
Szóval, ha még nem derült volna ki, hihetetlen élmény volt ez a könyv, minden oldalát, minden mondatát, minden szavát imádtam. Ha már a szavaknál tartunk: imádtam a fordítást. Annyira gazdag volt a nyelvezete, annyira jóízű, annyira gyönyörű, hogy komolyan örülök neki, hogy magyarul estem neki a könyvnek.
És ami biztos, hogy záros határidőn belül beszerzem a második részt. Ilyen lezárást… Mondtam egy-két cifrát rá. Addig is, kitartás Kvothe!

Egyértelműen kedvenc. Rothfuss olyat alkotott, ami megmarad, és ha mégis elhalványodik, újra kézbe veszem, mert soha nem akarom elfelejteni Kvothe történetét – bár ez még csak az első kötet, így nem is ismerem a teljeset.
Örülök, hogy az idei első olvasmányaim között egy ilyen könyre találtam. HATALMAS! Egy pillanatot sem unatkoztam, sőt nyugodt voltam míg olvastam, mert tudtam, hogy visszatérhetek hozzá, és az eeej de jó lesz.
Hála Tehlunak, hogy a második kötet már megjelent magyarul, és Rothfuss barátom, kérlek siess a harmadik kötettel!

Hosszú könyv, sok gondolat, kicsit bő lére eresztett értékelés.
Az igazi meséket a kocsmákban mondják. Főhősünk, Kvothe, a Jelkő fogadó tulajdonosa furcsa, a városkában bekövetkező eseményekre lesz figyelmes. Az eseményeket követően egy Krónikás érkezik a fogadóba, aki Kvothe-t keresi. Célja: megtudni az igazságot Kvothe életéről és lejegyezni azt. Kvothe kis rábeszélést követően rászánja magát és elkezdi diktálni élete történetét. Minderre három napot akar rászánni. Ebben a könyvben az első napon elhangzottakat olvashatjuk el.
Hogy milyen ez a könyv? Egy nagyon hosszú mese, aminek még az elején tartunk. Bevallom az elején kicsit csalódott voltam, néhány helyen kifejezetten untam a történetet és vártam, hogy történjen már valami. A végére megszerettem a szereplőket és ott sikerült a történetet befejezni, ami miatt kíváncsi vagyok a további történésekre. Kvothe belopja magát az ember szívébe, Bast inkább kíváncsivá teszi.
A kedvenc jelenetem a könyvben a közönséges draccus-szal való találkozás. A történet ekkortól vált számomra igazán érdekessé.A megkezdett mesét többször megszakítják közjátékok, amelyek visszarántanak minket Kvothe életéből a jelen történéseibe. Apró információkat, érdekes részeket azonban ezekben a fejezetekben is találunk. Főhősünk megérdemli a csodálatot: olyan dolgokat vitt véghez és élt át, amelyeket senkinek nem kívánok. Nem kell nagy csodákra gondolni, egyszerűen csak az életről van szó.
A fogalmazás gyönyörű, a legtöbb szépirodalmi könyv megirigyelhetné. Gyógyír az ember lelkének. És ami nagyon fontos: a könyv korrektúrája tökéletes. Erre a műre mind az író, mind a fordító, mind a kiadó sok időt fordított. Nem találtam benne logikai bukkfencet, betűhibát, rosszul összerakott mondatot.
Már említettem, hogy a történet mesélése 3 napig tart, tehát van még két napnyi mondanivaló, amit olvashatunk. A könyv egyébként a nagy méretűek közé tartozik és így is 811 oldal, teház igazi téglaméret. Gondolom a másik két kötet is hasonló terjedelmű lesz. Csak kitartó, a maratoni olvasást is bíró olvasóknak ajánlott.
Nagyon ajánlom mindenkinek, aki igényes, szépen megfogalmazott fantasyt, jó történetet akar olvasni. De veszélyesen pergő cselekményre senki ne számítson. Itt a cselekmények inkább lassabban történnek. Nagy hangsúly van a lelki dolgokon.
Összességében tetszett. Azért kapott tőlem 4 csillagot, mert lehetett volna kicsi gyorsabb a történet, kevesebb körítéssel, illetve úgy érzem, hogy mindez bőven belefért volna kb. 400-500 oldalba. Kicsit hosszúra nyúlt a mese eleje.
De a folytatás nagyon-nagyon érdekel és remélem az már kicsit pörgősebbre fog sikerülni.