Az elején többször majdnem abbahagytam. Számítottam a sötét hangulatra az írótól, de volt néhány olyan jelenet, ami elsőre teljesen céltalan ijesztgetésnek meg bosszantásnak tűnt. Én pedig nem horrort akartam olvasni. De aztán mindig kimagyarázta valahogy, hogy az nem is úgy van, vagy ha mégis, erre feltétlenül szükség van. És feltett még egy kérdést, amire meg akartam tudni a választ. Tehát folytattam. És végül nem bántam meg.
Számomra teljesen új volt ez az elképzelés, a megvalósítása meg aztán pláne. Nem gondolná az ember, hogy lehet érdekfeszítő történetet írni úgy, hogy a könyv felében csak egyetlen szereplő van, és később is szinte csak azért vannak a többiek, hogy neki hátteret meg környezetet adjanak. Mégis sikerül ezt elérnie az írónak. A történet izgalmas és rettentően elgondolkodtató. Egy idő után nem lehet letenni, mert mindenáron tudnunk kell, hogy most akkor mi a csuda ez az egész. Bár az igaz, hogy néha kicsit túlzásba viszi a sejtelmeskedést és a megválaszolatlan kérdéseket. Engem nagyon idegesít, amikor egy szereplő ugyanúgy nem ért semmit, mint én, de hirtelen megvilágosodik, mindent megért, és elrohan. Néha kedvem lett volna rákiabálni a főszereplőre, hogy ne rohanjon sehová, és ne azt mondogassa, hogy „tudom, tudom”, hanem azt, hogy mit tud.
Hasonló apró, de meglehetősen bosszantó momentumokból volt még néhány. Például a mindig visszatérő főgonosz. De gondolom, hogy ezeket direkt így találta ki Ness mester.
Nem mondanám, hogy bosszantott, viszont elég furcsa volt, ami végül kikerekedett a történetből. Nem pont erre számítottam az eleje és a fülszövege alapján. Kicsit becsapva éreztem magam, mintha feltett volna egy izgalmas kérdést, aztán kibújt volna a válasz alól. Persze teljesen jó ez a válasz is. Senki sem tudja, mi történik a halálunk után, ezért nem mondhatom, hogy az író becsapott. De mégis… Van valahol egy váltás a könyvben. Mintha a vége valami máshoz tartozna. Nem ugyanarra a kérdésre ad választ, vagy legalábbis nem ugyanolyan mélységben.
Még néhány szó a benyomásaimról: a hangulata olyan volt, mint a többi Ness-könyvnek, amit olvastam. Néha a Szólít a szörnyre hasonlított, de gyakrabban a Chaos Walking-trilógiára. Olyasmi korúak a szereplők, az események stílusában is van sok hasonlóság. Például a nehéz körülmények, éhezés, sebesülések, menekülés, bujkálás, az élet értelmén gondolkodás. Gyakran viszont Seita Parkkola Vihar című könyvét juttatta eszembe. Az is hasonlóan sötét hangulatú, és abban is vannak hasonló elemek. Ezeken kívül még a Mátrix és a Terminátor okozhatott nagy traumát az írónak gyerekkorában, hogy most ilyeneket ír.
