Modiano legújabb, 2014 őszén megjelent regényének főhőse Jean Daragane író, aki egy pályaudvaron elveszíti a telefonos noteszát. Pár nap múlva felhívja egy férfi, Gilles Ottolini azzal, hogy megtalálta a noteszt, és szeretné visszaszolgáltatni. A másnapi találkozón Ottolini egy barátnőjével, Chantallal jelenik meg. Bevallja, hogy végiglapozta a noteszt, s szeretne információt kérni az abban szereplő egyik férfiról, Guy Torstelről, akinek a nevével egy régi gyilkosságról szóló újságcikkben találkozott, s most könyvet szeretne írni erről az 1951-ben történt bűnügyről. Daragane azonban nem emlékszik Torstelre.
Másnap Chantal találkozóra hívja Daragane-t, és ad neki egy dossziét, benne az Ottolini által a gyilkosságról összegyűjtött, részben rendőri forrásokból származó anyag fénymásolatával. Az egyik lapon az írónak szemébe ötlik egy lóversenypálya neve, ahol egyszer régen ő is megfordult, s ahol találkozott egy férfival, akit az előtörő emlékek nyomán Torstelként azonosít be –… (tovább)
Hogy el ne tévedj 65 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2014
Enciklopédia 4
Szereplők népszerűség szerint
Most olvassa 1
Várólistára tette 19
Kívánságlistára tette 6
Kiemelt értékelések
Modiano mindig ugyanazt a regényt írja. Ugyanaz a múltba átmosódó jelen, ugyanaz a finoman sejtetett krimi szál (ami evidens eszköz egy olvasó elbizonytalanítására), ugyanaz (többé-kevésbé) a főszereplő, Jean D., de még az időjárás is többnyire ugyanaz. Ugyanaz továbbá a csapda is: ez a nagy tudással megírt, elegáns, tiszta textúra azt a reményt kelti az olvasóban, hogy a cselekmény is „tiszta” lesz – például le lesz kerekítve. De nem lesz. És ez nem is baj.
A baj az, hogy ez az „ugyanaz” nem az az ugyanaz, mint máskor. Az idősíkok váltakozását határozottan összeszedetlennek éreztem. A Hogy el ne tévedj végső soron három időszinttel operál: 1.) gyermekkor 2.) gyermekkorra emlékezés 3.) gyermekkora emlékezésre emlékezés – ráadásul mindezt egy olyan ember adja elő, aki valójában nem is akar emlékezni. Nem csoda, hogy szét is esett nálam a történet. Hiányzott nekem a Nászút simulékonysága, finom vibrálása, nem is tudok most 3,5-nél többet adni – épp a Nászút-tal összevetve nemigen jár neki több.
Kissé félve vettem kezembe az író legalacsonyabb értékelési százalékon álló művét, amely közvetlenül azután jelent meg, hogy 2014-ben neki ítélték a Nobel-díjat.
Nagy örömömre szolgált, hogy nem kellett csalódnom, Modianot olvasni ezúttal is, mint mindig igazi élmény volt.
Való igaz, hogy ebben a kisregényben még az írótól megszokottól is kevesebb a cselekmény és még kevesebb a konkrétum, így egyértelműen nem ezt a könyvét ajánlanám annak, aki még csak most ismerkedik vele.
Modiano rajongójaként viszont kifejezetten élvezetes volt ez az újabb variáció az emlékezés és a felejtés kettősére.
A három idősíkon játszódó regényt olyan érzés olvasni, mintha egy klasszikus "film noir "régi, rossz minőségű kópiáját néznénk egy üres művészmozi félhomályában. Ezúttal még a ködös történetnek is csak valamiféle árnyképe rajzolódik ki előttünk, amelyben néhol feltűnik egy titokzatos notesz, egy asszony könnyáztatta félprofilja, egy kulcs nélküli bőrönd, vagy egy fecskemintás fekete ruha sziluettje.
Modiano főhőse ebben a regényben ugyanis nemcsak, hogy nem tud, de nem is igazán szeretne emlékezni. Kisgyermekként annyira mélyre ásta magában a kellemetlen emlékképeket, hogy onnan már szinte lehetetlen előhívni őket, a tényeket már biztosan nem, esetleg, talán valamely apró lenyomatát.
Így az olvasónak sem jut több, mint Jean Daragane-nak, a gyermekkorából megmaradt fénykép, néhány név és cím és egy agyongyűrt papírlap az üzenettel felnőttkori önmagának: Hogy el ne tévedjen itt a kerületben és az emlékek útvesztőiben.
Én viszont most is szíves örömest eltévedtem vele Párizs utcáin és cseppet sem bántam, hogy ezúttal sem találtam semmire egzakt választ.
Mindenképp szerettem volna az írótól olvasni, s mivel a könyvtárban két műve volt, a cím döntött.
Különös olvasmány, a tetszésindex miatt rosszabbra számítottam. Valójában a gyermekkor, az ifjúkor és az időskor emlékeinek kuszasága az egész, melyet a főhős, Jean Daragane, az idős író közvetít. Csak sejteti a történteket spoiler, s igazán nem is derül ki erről sok minden. A régi helyszíneket, embereket felkeresve úgy érzem, mégis eltéved a hősünk, s vele együtt az olvasó is. Ez a bizonytalanság érdekes atmoszférát teremt – ezért biztosan elolvasom a másik könyvtári Modiano-könyvet is…
Franciaországban tavaly az egyik legnagyobb médiafigyelmet kiérdemlő regény a Hogy el ne tévedj volt, köszönhetően annak, hogy abban az évben jelent meg, amelyikben alkotóját irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Minden bizonnyal ennek a neves díjnak is köszönhetően alig néhány hónap késéssel már magyarul is elérhető ez a kisregény, amely természetesen gond nélkül bele is illik a flamand származású gall alkotó életművébe – mind témájában, mind tartalmában, mind eseményeiben illeszkedik Modiano krimiszerű történeteinek vonulatába.
Az idős író, Daragne visszavonultan él párizsi lakásában, senkivel sem tartja a kapcsolatot, és már semmi sem tudja igazán lázba hozni, ám egy nap megcsörren a telefonja. Egy bizonyos Ottolini keresi, aki azt állítja, megtalálta a néhány hónapja elvesztett jegyzetfüzetét, és személyes találkozót kér, hogy visszaadhassa. Oda egy hallgatag, Chantal nevű nővel érkezik, és megkéri az írót, emlékezzen vissza egy emberre, akinek a neve és telefonszáma ebben a bizonyos jegyzetfüzetben szerepel. Az alig-alig cselekményt, és a természetesen vele együtt járó emlékezést ez a kérés indítja el.
A Hogy el ne tévedj még a szokásosnál is eseménytelenebb alkotás (bár megvan benne a legtöbb krimielem, amit Modiano alkalmazni szokott), itt a hangsúly inkább az egyes, különböző térben és időben élő alakok egymásra kopírozódásán van. Daragne, ha nem is könnyen, de végül képes felidézni, hogy ki az az ember, akinek a neve a jegyzetei között szerepel, és akit így természetesen ismernie is kellene, rájön milyen szerepet játszott az életében; és ahogy felidézi ezeket a régmúlt dolgokat, minden jelenbeli karakternek előkerül egy-egy múltbéli hasonmása. Az egész történetet reflexiók és párhuzamok uralják.
Ez a kisregény talán még homályosabb, még talányosabb, még nyitottabb, mint a többi magyarul megjelent Modiano-alkotás, itt szinte semmiről nem derül ki semmi, szinte semmilyen kérdésre nem kapunk konkrét, határozott választ; itt inkább érzések és megérzések kavarognak mindenfelé. Daragne egyszer úgy érzi egy-egy hangsúlyból, hogy Ottolini csaló, zsaroló, megbízhatatlan gazember, máskor meg azt, hogy csak egy számára nem szimpatikus figura, de azt sem tudja eldönteni, hogy Chantal a férfi bűntársa vagy inkább áldozata. És ennél csak még megismerhetetlenebb, még inkább árnyékban maradó a múltbéli történetszál. Ebben a történetben egyszerűen nincs olyan dolog, ami teljesen biztos lenne – bár ez nem is akkora meglepetés, ha a mottóul szolgáló Stendhal-idézetet nézzük: „A tények valóságával adós maradok, csak az árnyékukat tudom bemutatni”.
Bár a francia halad a korral, ez a regénye is a jelenben játszódik, konkrét időponthoz is köthető (ami amúgy nem jellemző a Mesterre), mégis szkeptikus a keresést, kutatást, megismerést elősegítő modern eszközökkel, így a mobiltelefonnal, számítógéppel és internettel szemben – nincs olyan keresőmotor, ami ráakadhatna Modiano rejtélyes figuráira.
Örömmel jelenthető ki, hogy a Nobel-díjas író még mindig le tud tenni jól működő történeteket az asztalra, ugyanakkor az is elmondható, hogy ez a kisregény azért nem ér fel a legjobban sikerült Modiano-kötetekhez, de mindenképpen ajánlható azoknak, akik amúgy kedvelik a francia történeteit és művészetét.
Egy idősödő, visszahúzódva magányban élő író – aki már szinte senkivel nem tart kapcsolatot – egy külső megkeresésre – a krimiszál épp csak apropó – rákényszerül, hogy végiggondolja gyermekkorától önmaga előtt is homályos, múltba veszett és elfeledett életét. Hasonló a cselekmény, mint Modiano más történeteiben: a múlt felderítése – bár ez itt nem kerek, s igencsak hiányos –, de ez az írás mégsem üti meg az általam eddig tőle olvasottak színvonalát, csak egy dologban: ez pedig az írás atmoszférája, hangulata, amely mélységében hű a korábbi Modiano művekhez…
Egy estés, de érdekes kaland a 163 oldalas új Modiano regény. Érdekes, mert egy olyan időpillanattal indul a történet, amelyben a jelen és a múlt úgy találkozik, hogy nem tudják elengedni egymást. Az ötven év körüli férfi főszereplő életében váratlanul felbukkan egy először ismeretlennek tartott, majd elfeledett statuszba emelkedő név a múltból, és ezzel együtt – egy szinte krimiszerű történetben – elkezd felfesleni az író múltjának szövedéke úgy, hogy a felszakadozó múlt a jelen unalmasan színtelen szövetét is kikezdi, és egyben – bizonyos mértékig – át is értelmezi azt. Aki bedől Modianonak, és az egyre bonyolódó múltbéli történet teljes kibomlását, a titok felfedését, valamiféle megoldást, magyarázatot remél, az becsapottnak érezheti magát az utolsó lap becsukása után. Én nagy ötletnek tartom, hogy nem tudunk meg szinte semmit tényszerűen az író életébe betolakodó szereplőkről és koherens értelmezést a múltról sem, hisz nem az a lényeg, ki kicsoda, mit miért tesz ebben a többsíkú regényidőben. A regénybeli író életébe belépő szereplőknek mindössze az a funkciójuk, hogy a töredékes történettel rávilágítsanak arra:a traumák miatt lefedett múltat évtizedek távolságából nem lehet ok okozati linearitásban megismerni. Fényfoltok tünedezhetnek fel, amelyekből nem biztos, hogy személyiségbe integrálható mintázat épül fel. A történetnek egy másik síkon persze van egy lényeges értelmezési tartománya: megértjük belőle, hogy az író élete miért volt magányos, miért volt vakdióként dióba zárva, és miért nem lehetett felnyitni.
Az eddig olvasottak közül a legtitokzatosabb kötet, itt aztán tényleg semmi nem derül ki, pedig egy bűntény megtörténte (lehetősége) is felmerül, de egyébként kellemes olvasmány.
Talán spoiler az író legpesszimistább írása. A történet ismételten ürügy az emlékezésre, amire ezúttal nehezen és kedvetlenül veszi rá magát főhőse, Jean Daragan, idősödő író. Az emberekből kiábrándult, hónapok óta nem találkozik senkivel, a szavakat is nehezére esik megformálni. Társa a ház előtt álló gyertyánfa vagy rezgőnyár, ami megnyugvással tölti el, és segít eloszlatni egész életét végig kísérő magányérzetét.
A nagy történés, ami nincs, az az elvesztett és elfelejtett notesz, amit megtalál egy Ottolini nevű ember és felkeresi az írót egy fiatal nő, Chantal társaságában. Érdekes megfigyelni, hogy az író mennyire bizalmatlan, bizonytalan, kételkedő mással és önmagával szemben. Az időbeli ugrálás a jelen és a múlt között három síkon történik: visszavezet a gyerekkor egy különös évébe, egy különös házba Anna Anstranddal, majd húszas évei elejére, amikor első regényét írja, és a jelenbe, az elmagányosodott, bezárkózott író világába.
Engem most is magával rántott Modiano világa és minimál történéssel megírt könyve. Ha őt olvassuk, jobban tesszük, ha elfelejtjük a racionalitást, ne keressük az ésszerűséget műveiben. Hangulatokban, érzésekben erős, és ezt eléggé kedvelem. Ez a könyve a legvégén erősen szíven ütött.
Első Modianóm volt (találomra, ez volt meg itthon). Tudtok mondani tőle egy olyat, amitől megértem a Nobel-díjat? Mert ez egy félkész regény; oké, van egyfajta hangulata spoiler, de azon túlmenően, hogy el akar bizonytalanítani, meg hogy a szánkba rágja, mennyire megbízhatatlan az emlékezet, nem nagyon szólt semmiről, és pláne nem futott ki sehova.
Népszerű idézetek
Ám ezen az estén idegennek tűnt neki a város. Eloldozott már minden köteléket, ami hozzá fűzte, vagy lehet, hogy a város lökte ki magából.
19. oldal
[…] pontosan írta le a jelenetet, és tudta, hogy ez a rész kilóg a regényből. A valóság egy apró darabkája volt, amit csalárd módon becsempészett a könyvébe, olyan személyes kis üzenet, amilyeneket az újságok apróhirdetés rovatában szoktak elhelyezni, és amelyeket csak egyetlen ember tud megfejteni.
78. oldal
A jelen és a múlt összekeveredik, és ez természetesnek is tűnik, hiszen csak egy vékony celofánfal választja el egymástól. Elég egy rovarcsípés, hogy a celofán átszakadjon.
33. oldal
… nagy katasztrófák vagy erkölcsi megrázkódtatások idején nincs más lehetőség, mint keresni egy fix pontot, mert csak így őrizhetjük meg egyensúlyunkat, hogy ne zuhanjunk bele a semmibe.
46. oldal
Daragane a moziban gyakran lehunyta a szemét. A film zenéje és a hangok többet adtak neki, mint a képek. Eszébe jutott az aznap látott film egyik mondata, ami közvetlenül azelőtt hangzott el, hogy a teremben kigyúltak a fények. Mintha ő maga mondta volna ki azokat a szavakat: „Milyen különös utakat keleltt bejárnom, hogy eljussak hozzád.”
92.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Guillaume Musso: A brooklyni lány 91% ·
Összehasonlítás - Guillaume Musso: Egy párizsi apartman 88% ·
Összehasonlítás - Guillaume Musso: A szajnai ismeretlen 75% ·
Összehasonlítás - Annie Ernaux: Évek 89% ·
Összehasonlítás - Guillaume Musso: Angélique 88% ·
Összehasonlítás - Guillaume Musso: Az éjszaka és a lányka 88% ·
Összehasonlítás - Guillaume Musso: Az írók titkos élete 87% ·
Összehasonlítás - Leïla Slimani: Altatódal 85% ·
Összehasonlítás - Yasmina Reza: Babilon 80% ·
Összehasonlítás - Guillaume Musso: Regényélet 80% ·
Összehasonlítás