Esőisten siratja Mexikót 86% 76 csillagozás

Írói sorsom döntő élménye és fordulata lett az Esőisten… – így kezdi Passuth az utószót, és talán az ő fogalmazásával élve én is ugyanazt mondhatom: olvasói sorsom döntő élménye és fordulata lett az Esőisten. Pedig nehezen indultam erre az utazásra. A legelején rettentően kíváncsi voltam, hiszen Cortés-ról csupán annyit tudtam, hogy ő hódította meg Mexikót, és mivel mindenki azt mondta, hogy ez egy nagyszerű könyv, könnyen elképzelhető mekkora elvárásokat fűztem hozzá.

Aztán mindjárt az első néhány fejezetnél megtorpantam: leginkább a stílus, a szokatlan mondatok, a hirtelen váltások és a bevezetés nélküli bekezdések miatt, amikor hirtelen nem tudod, most kiről van szó, mert csak egy névmással találkozol és csak utólag, oldalak múlva hangzik el legelőször a név, és még további oldalak múlva jössz csak rá, hogy egy-egy ilyen új szereplő hogyan is kerül képbe. A szerző maga ezt írta: „A stílus, amely sokszor barokk, jelzőkben bővelkedő, hömpölygésében talán illik a témához, de ma már nem az enyém, történelmi távlatba került.”

Még közrejátszott az is, hogy másfajta történelmi regény szerkezethez szoktam hozzá: Merle, Spiró, Cristian Jacq… náluk szinte minden oldalon történik valami, pörögnek az események, egyre-másra szembejönnek a váratlan fordulatok. Itt meg nagyon sokáig csak mennek… mennek… mennek, és minden kisebb-nagyobb megállónál pedig szinte ugyanaz: a sereg állapotának és az indián kacikákkal való legelső találkozásoknak a leírása, ami csak egyszer meglepő és döbbenetes, amikor új még az olvasó számára is. Azután viszont sokáig nem értettem, miért kell huszadszor is elolvasnom, hogy szép színes tollak díszítik és miért kell megint felsorolni egyenként az ajándékokat, amiket cseréltek egymással a bennszülöttek és a spanyolok vezetői.

Nem tudnám megmondani, melyik volt az a pont, ahol átfordultak számomra a dolgok, az a sor, az a konkrét mondat, amivel Passuth megfogott, hogy soha többet ne engedjen. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már egy ideje jól érzem magam a történetben, már nem zavar, hogy csak mennek, mennek, mert közben azért elhangzanak fontos gondolatok – hiszen mégiscsak két civilizációnak a történelmi találkozásának lehetünk tanúi – , közben fejlődik a főszereplő, és azért egy idő után a békés mendegélésnek is vége szakad, és új fordulatok következnek be. Zajlik a hódolók élete, és most már olvasás közben egy kicsit ez az én életem is. Ezért hát mindent tudni akartam, visszatért az elején mardosó kíváncsiság, és innentől már faltam a könyvet. Már nem éreztem nehézkesnek a stílust, megszoktam, és mostanra már meg-megálltam egy-egy gyönyörűen megalkotott mondatnál. Majd nemsokára megéreztem az ismert szorongást, amit az a tudat okoz, hogy hamarosan a végére érek, hamarosan mindentől meg kell válnom, ki kell lépnem Mexikó színeiből, hangjaiból, bódító illataiból, el kell engedjem Hernandot, Malinallit, Montezumát… Ez a szorongás nálam mindig annak a biztos jele, hogy megszerettem egy könyvet.

Így kezdődött: szeszélynek majd egyre erősödő szenvedélynek. Különleges ajándék volt számomra és hatalmas élvezettel olvastam a szerző utószavát, amiből megtudhattam, hogyan született meg a könyv, mi volt a szándéka a történet megírásával, a főszereplő alakjának megrajzolásával, hogyan látja ő a számtalan fontos mellékszereplőt. Ugyanakkor ez segítette jobban megérteni, miért tér el az általam megszokott történelmi regényektől. Passuth ezt írja: „az európai-spanyol és a prekolumbian-azték civilizációk halálos küzdelmének történetét szeretném megírni, de nem az események krónikaszerű síkjáról szemlélve, hanem leereszkedve ezeknek a kultúráknak a gyökeréhez.” Másutt meg: „… könyvemet dokumentumok alapján írtam. Úgyszólván, nincs képzelt alak, sem kitalált jelentősebb esemény benne. Kerültem helyzetek regényesítését akkor, amikor a krónikás szava elegendő volt az ott felvázolt kép érzékeléséhez.”

Részese voltam egy nagyszerű kalandnak és kivételes emberek voltak a társaim ebben a kalandban. Viszont egy kérdés mindig motoszkál bennem a kezdetek kezdetétől: mi lett volna, ha Cortés, amikor Mexikóba ér, látván milyen hatalmas civilizáció lakja azt a földet, egyszerűen megfordul és azt jelenti királyának: voltam a nagy vízen túl, meseszép országot láttam, de mások laknak ott, más istenek őrzik annak a helynek a lelkét, nekünk nincs ott keresnivalónk, nem vehetjük el az aranyukat, nem dönthetjük porba építményeiket, nem erőltethetjük rájuk a mi világunkat.
Akkor talán Tlalocnak, az esősitennek sose kellett volna elsiratnia Mexikót…

Nem könnyű könyv, de érdemes volt elolvasni. Kalandregény, történelmi regény, de a kaland és a történelem csak nehezen hámozható ki a mexikói dzsungel kusza áthatolhatatlanságát idéző leírásokból. Mégis hangulata, íze, illata van az egésznek.
Szerettem azt is, hogy az ítélkezést, sőt, az állásfoglalás szabadságát is teljesen az olvasóra bízza, megelégszik azzal, hogy elmeséljen egy történetet – nem biztos, hogy így történt, de így is történhetett volna. A szereplők jellemvonásai inkább tetteikből, beszédükből, mások szavain keresztül bontakoznak ki. Lassan, tempósan, nyugodtan – mint ahogy egy ember jellemének megismerése sem sikerülhet pár perc alatt.
Türelmetlen olvasók bele se kezdjenek.

Valóban hömpölyög az egész, beborít, olykor megfullaszt az egyébként szép szóképeivel, virágaival. Nem bírtam volna egy szuszra elolvasni, de így sokáig, szépen adagolva azt mondom, hogy nagy élmény. Borzasztóan alapos, képszerű, a miniatúrafestészet szintjéig. Minden eseményt apróra nyomon követhetünk, nincsenek elvesző pillanatok.
Olvastam, hogy valaki precíz iparosmunkának nevezte Passuth írásait. Annyiban néha bennem is felmerült, hogy időnként – azzal együtt, hogy mindig valaki szemén át nézhettünk, és sokszor érzelmekről szól – időnként mintha elhagyná a lélek a folyamot.
Meglepően együtt-érző volt Cortezzel, pláne úgy, hogy közben a saját utószavában azt írja, hogy végig az indiánok oldalán állt. Emiatt kénytelen vagyok utánanézni, hogy akkor a conquistador most hol helyezkedik el az általános, szívtelen gyarmatosító sztereotípia és e között.

Lehet ezt sablonosan, hogy az ember sajnálja a szegény, egyszerű indiánokat, amiért a csúnya spanyolok lerombolták azt a gyönyörű világot, amit az indiánok építettek.
És lehet ilyen bravúrosan is, hogy az ember folyamatosan keményen őrlődjön, hogy melyikért szorítson, mikor az egyik oldalon a tízezrek feláldozása, a másikon pedig a szemellenzős hittérítés és aranyimádat. Hogy dühöngjünk és felhördüljünk a spanyolok istennek nézésén, Tenochtitlán elpusztításán, mindkét nép kegyetlenkedésén.
Egyetlen hibája a barokkos, nehézkes stílus.

Egyszerre történelem, kaland, impresszionista festmény és irodalom. Naná, hogy öt csillag!

Elég nehezen olvastam,de mégsem lehetett letenni. Megszerettem, de nem mertem másik Passuthba belefogni…

Ezzel az „Értékelés” szóval problémám van. Nem hiszem, hogy lenne jogom értékelni bármelyik írót, én inkább véleményt írnék.
Nehéz olvasmány volt, főleg Lőrincz L. László Kicsik című műve után. Ebben is megjelenik a prekolumbián kor, de a különbséget zongorázni lehet. Szinte biztosra veszem, Lőrincz L. László az Esőisten siratja Mexikót alapján dolgozott, esetleg közös források voltak.
Visszatérve a könyvre: megszenvedtem vele, néha belezavarodtam a nevekbe, cselekménybe, de örülök, hogy elolvastam. Elején gondoltam, hogy jegyzetelem a neveket, segítve botladozó memóriám, de lusta voltam…
Nem tudtam teljes mértékben azonosulni Cortészel, hiába volt hatalmas fegyvertény, amit véghez vitt. Tenochtitlán kiirtása mellet a város teljes lerombolása és átépítése is bűn volt. Sahagun atya az aki szerintem ítéletet mond: Istennek nem lehet tetsző a bennszülöttek irtása, az indián kultúra gyökeres pusztulása.

Nagyon alaposan kidolgozott mű, talán túl alaposan is. Bár, ahogy a szerző az utószóban is írja, szükség volt a történelmi háttér ilyen mértékű bemutatására, mivel az akkori átlag magyar olvasó számára nem állt rendelkezésre megfelelő minőségű és mennyiségű információ.
A bemutatott kor nagyon izgalmas. Újra és újra megdöbbent, hogy milyen véres és brutális a kultúrák találkozása, hogy milyen sok kegyetlenséget lehet elkövetni a hit nevében (legyen szó bár katolicizmusról, vagy indián emberáldozatról).
A könyv összességében izgalmas, érdekes (pl. az indián kultúra bemutatása), hiteles, de nem egy könnyű olvasmány.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Nem találtunk egymásra igazán. Értékelem az író hatalmas tényfeltáró munkáját, kutakodását, elhivatottságát, de túl részletes (szájbarágó? iskolás?) volt, túl sok szereplővel (amikor a végén visszaemlékezéskor felemlegetik a kapitányokat, nem igazán tudtam már melyik melyik is volt, közben is kevertem a neveket).
A kiadó kérésére az író a kézirat negyedét (!) kihúzta, főleg a leíró részeket. Ha hozzáképzelem, hogy ez a végleges mű még a harmadával hosszabb lenne, és főként leírásokkal, akkor azt kell mondjam, többet is lehetett volna még húzni belőle. Szívesen olvasok arról, milyen egy maja piaci forgatag, úgy három- négy bekezdésen keresztül is, na de három-négy oldalon keresztül? Nem sok az egy kicsit?
Filmen biztos nagyon hatásos lenne, kosztümös, sokszereplős, évtizedeket felölelő, monumentális alkotás. Ami nagyon tetszett benne, hogy Cortés-t nem véreskezű mészárosként mutatja be, hanem az indiánok tisztelőjeként és barátjaként. Malinche és Malinalli féle kapocs is tetszett. Viszont nem tudtam mihez kezdeni azzal a túlbuzgó vallásossággal, ami az egész könyvet jellemzi.
Helyszín: Spanyolország, és Közép-Amerika (Mexikó, Kuba, Honduras, California). Idő: 1495 körültől 1550 körülig.

Végig ott voltam Cortes mellett. Láttam amit ő, átéltem amit ő. Igazi kaland.