Éjféli gyors Lisszabonba 84% 26 csillagozás

Ez egy könyv, amiért küzdeni kell. Nem lehet csak úgy gyorsan, egy szuszra felfalni. Szinte ínyenc módjára kell ízlelgetni. Minden más olvasmányomat felfüggesztettem miatta, hogy haladjak vele, hogy be tudjam fejezni, hogy bele tudjak mélyedni. De így is lassan ment.
Ez a könyv olyan embereknek való, akiket meghat minden latinosság. Akik szeretik ízlelgetni a szavakat. Mert ez a könyv arra tanít, hogy a szavak adnak jelentőséget minden létezőnek. A szavakat ezért komolyan kell venni. Szép komótosan, szánd rá az időt, hogy minden szót magadba szívj, hogy érezd az ízét, tedd magadévá a gondolatát. Ha nem így teszel, pazarlod az idődet, és ez a könyv nem fog számodra jelenteni az égegyadta világon semmit. Mert itt nincs klasszikus értelemben vett „sztori”, vagy ha van, az nem az elbeszélés idejében játszódik. Ehhez kell az egyszerre szerény és gőgös klasszika filológus, akinek a szavak úgy közvetítik a múltat, hogy az kézzel fogható valóság lesz. Hisz a történet ott ringatózik valahol, a szavak tengerében.

PS: Éppen ezért kár, hogy a fordításban maradt egy jó pár hajmeresztő baki, értelmetlenség, főleg a könyv végén, mert, gondolom, a fordítónak sietnie kellett a határidővel. Azt, hogy az Ulpiusnál nincs (olvasó)szerkesztő, korrektor, már föl sem vetem.

Nem szerencsés időben szálltam vonatra, sajnos mellékvágányon vesztegelt egy darabig szerelvényem, mert más irányba kellett közben elszáguldoznom expressz gyorsasággal. Ezen a vonaton ott kell pedig lenni teljes emberként, „mozarti” kíváncsisággal felövezve, és nem lehet állandóan az órát nézni, hogy jaj mennyi minden teendő vár még rám. És nem lehet egyszerre sokat haladni vele, mert a benne található és a bennünk feljövő gondolatoknak ülepedni kell, máskülönben meg elpocsékolt idő „végigutazni” a könyvet.
Nem bántam meg az utazást ezek ellenére sem, és a sok veszteglés ellenére is egyik meghatározó olvasmányommá avatom ezt a művet – amelyet majd egy nyugalmasabb időszakomban is muszáj lesz újra elővennem.

„Utazva önmagunkat, otthon maradva pedig a világot ismerjük meg.” (http://moly.hu/idezetek/77707) Azt hiszem, most értettem meg igazán ezt az állítást. Ez a könyv erről (is) szól. Éljük mindennapi kis életünket, megszokott „díszleteink” között, biztonságosan, önmagunk és mások megelégedésére… azaz tényleg így van ez? Ez az az élet, amit mindig is elképzeltünk magunknak? Ott, valahol legbelül, nem azt, amit hangoztatunk… És éppen annyira különbözünk önmagunktól, mint másoktól. (http://moly.hu/idezetek/127285)
Ki mikor önmaga? Ha olyan, mint mindig? Vagy ahogyan önmagát látja? Vagy olyan, mint amikor a gondolatok és érzések izzó lávája maga alá temette az összes hazugságot, álarcot és öncsalást? Gyakran a többiek voltak azok, akik arra panaszkodtak, hogy valaki már nem önmaga. Talán ez a valóságban azt jelentette, hogy nem olyan, mint amilyennek szeretnénk? Tehát a végén az egész nem volt sokkal több, mint egyfajta harcos jelszó a megszokott dolgok megrendítő változásával szemben, amit mások állítólagos jólétéért való aggódásként leplezünk? (http://moly.hu/idezetek/240764) Erről egyik kedvenc Agatha Christie idézetem jutott eszembe: Az ember először fiatal, aztán fokozatosan megöregszik; melyik az a pillanat, amikor leginkább önmaga? (http://moly.hu/idezetek/45049)
Egy hétköznapinak induló napon történik meg az az aprócska esemény Gregoriussal, a klasszika-filológia tanárral, amely aztán elgondolkodásra, majd utazásra kényszeríti. Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy az elismert, megbecsült tanár, mindenki Mundus-a – vagy bárki egy elért élethelyzetben – ezt megtegye. Főhősünk ötödik nap már a gyors vonaton ül Lisszabon felé. Tévedés, ha azt hisszük, hogy azokra a döntő pillanatokra, amelyek egyszer és mindenkorra új irányt szabnak életünknek, heves belső érzelmi hullámzás kísérte drámaiság jellemző. Ez giccses mese, melyet a világban iszákos újságírók, valamint a rivaldafényre kórosan sóvárgó filmrendezők és írók terjesztenek, akiknek a fejében a világ úgy néz ki, akár egy bulvárlapban. Az életre szóló tapasztalat drámaisága valójában hihetetlenül halk szavú. Nem hasonlítható robbanáshoz, szúrólánghoz és vulkánkitöréshez, hiszen gyakran észre sem vesszük a pillanatot, amikor szert teszünk erre a tapasztalatra. Csendesen fejti ki forradalmasító hatását, és gondoskodik arról, hogy az élet teljesen új fényben tűnjék fel, hogy teljesen új legyen a melódiája, és ebben a csodálatos hangtalanságban rejlik nemes volta. (http://moly.hu/idezetek/134460) Vajon meghalljuk, észrevesszük-e ezt a halk sugallatot? Meg tudjuk teremteni hozzá azt a csöndet, hogy meghalljuk? Meg merjük hallani? Az emberek nem viselik el a csendet, mert az azt jelentené, hogy elviselnék önmagukat. (http://moly.hu/idezetek/145028)
Vajon önmagunkat megérteni: felfedezés-e ez, avagy teremtés? (http://moly.hu/idezetek/136996)
Ezeken gondolkozik el Gregorius, és ismétlem, időt pocsékol az az olvasó, aki nem teszi ugyanezt.
Mindenkinek ott van segítségül / felbujtóul a könyv: főhősünknek az antikváriumban talált egyetlen példánya (tán) a portugál géniusz, Prado feljegyzéseinek, nekünk pedig talán ez a regény, de lehet, hogy egy másik… Lehetséges, hogy az ember úgy ismerheti meg önmagát a legjobban, ha megismer és megért valaki mást? Valaki mást, aki egészen más életutat járt be és egészen más logika szerint gondolkodott, mint ő? (http://moly.hu/idezetek/127942)
Mindenkinek megvan a maga Iszfahán-ja, vagy hívogatja „Lisszabon”, és mindenkire ott vár az a bizonyos vonat, pöfög, fújtat, sípol, indulásra kész… FELSZÁLLÁS és INDULÁS! Mindenkit vár az élet nagy kalandja. De csak akkor jöjjön, ha van rá idő, türelem, kíváncsiság és csend.
Útitársként Fehér Klára idézetét csomagolhatjuk el:
Mire való az olyan utazás, ami meg se karcolja a bőrömet? Amitől nem értek semmit jobban a világból? (http://moly.hu/idezetek/28906).

Most csak a negyedére volt időm, de újra fogom olvasni:

svájci klasszikafilológus gimis tanárúr bolondulni meg egy esős napon egy nőtől, aki telefonszámot ír az ő homlokára, eredni nyomába, közben tanulni meg portugálul a vonaton egy port. orvos-író pessoa-ízű könyvéből, egy darab szótárral…
Ez a portugáliai láz http://www.youtube.com/watch?v=Prb4i7fwFuc megfertőzte egész Európát..? :O)

Elegánsan filozofikus, mint a francia sündisznós-házmesteres regény, de temperamentumos is, mint a luszitánok; azt írják, Hesse alakja is nagyon bele van rejtve, és persze telis-tele Pessoa-utalásokkal, orrvérzésig (és akinek a könyve "olyan, mintha Proust írta volna Montaigne esszéit"). Kissé túl sok a duma, de robog velünk a vonat, ki tudja mi felé.

Ráérős Én-keresés az élet vége felé, lehet, hogy mire a végére érsz, te is útnak indulsz.
szerk.alatt

Nekem ez most egy kicsit túl filozofikus, túl melankolikus volt, de az ötlet jó, szeretem az ilyesmit.

Ez a könyv lassan olvastatja magát, estékre való, 1-1 órára lefekvés előtt, vagy utazáshoz, amikor van idő egy rész elolvasásakor elmerengeni azon, elmélkedni átrágódni. Kicsit sajnáltam, hogy nem lett konkrétabb befejezése, de összességében élmény volt olvasni.

Életem egyik meghatározó olvasmányélményeként fogom számon tartani!

Meghatározó könyv, az olvasó egy kicsit átértékeli az életét a szöveget olvasva, illetve a szövegeket, mert 2 szöveg van egy kötetben, ez a szerkesztésmód tetszik nekem.
Egy filozofikus, az élet különböző problémáira választ kereső és egy későbbi utazás és egy idegen országgal és lakóival, egy korábban élt íróval való ismerkedés regénye. A véletlennek és a szavaknak nagy szerepe van az elbeszélő életben is. Nagyon érdekes amint a nyomozás hatására megismerünk egy másik életet, az orvosért, íróét, ellenállóét. Ahogyan életének szereplőivel találkozik a könyve alapján őt megismerni, megérteni szándékozó tanár, szembesül azokkal akik ismerték, szerették és akiknek élete jelentősen befolyásolta életét, tevékenységét.Különösen megdöbbentő számomra apa és fia egymásnak soha el nem küldött levele, a szülői felelősség kérdése, az apa testi szenvedésének hatása az egész család életére. Emlékezetes és nehezen feledhető kötet. Kár, hogy vannak benne hibák (elírások?). Ez időnként zavaró.
Az ember akkor ismeri meg önmagát, amikor megért valaki mást.

Polcra pakolás közben figyeltem fel rá, a borítója nagyon emlékeztetett az Angyali játszmáéra és kinyitva lám a belső borítón ott is szerepelt Zafón két könyve és hogy ez is olyan és hogy sok eladott példány ésatöbbi. Kicsit úgy vagyok ezzel, mint Gregorius, hogy ahol nagy a tömeg oda csakazért sem biztos, hogy bemegyek, a nagy port kavart könyvek is rendszerint késve találnak meg, de ez idáig mindig akkor amikor nekem jó volt, így megkérdőjeleztem ezt az összehasonlítást. És ugyan ennek ellentmond, de pontosan ezért landolt a táskámban, hogy eldöntsem helytálló-e. Felejtős volt a dolog, mert az hiszem egyetlen perc sem volt, mikor hasonlítottam volna a könyveket egymáshoz, nem is kell. Azt hiszem mindenkinek és nem csak azelőtt, hogy…..fel kellene ülnie a saját éjféli gyorsára, vagy akár lassújára és a kerekek zakatolása közepette Padro sorainak segítségével – persze nem feltétlen kell ez a löket – utazna, utazna de ezúttal nem egy távoli már jól ismert vagy éppen ismeretlen helyre, hanem picit magába. Nincsenek nagy gondolatok a könyvben, éppen annyi, amit mélyen amúgy is tudunk, de mégis.
Annak örültem volna, ha valaki a spanyol|portugál|francia szövegrészleteket felolvassa, hogy hallhassam a szavak zenéjét. Egyszer ha úgy robog a vonatom, valamelyik nyelv még befér majd. [Az utolsó oldalt becsukva figyeltem fel arra tudatosan, hogy megszerettem a háztól nem messze elhaladó vonatok hangját, ahogyan elindulnak majd felgyorsulva elhagyják az állomást.]

Remek hangulatú könyv. A fél csillag levonása a néhol túl sok filozofikus gondolat miatt volt, plusz egy-két logikai bukfenc van a kötetben. Bővebben: http://konyvkritika.freeblog.hu/archives/2011/04/02/Ejfeli_gyors_Lisszabonba/

Ez a könyv rosszkor talált meg, amikor elkezdtem egyáltalán nem arra számítottam, amit kaptam tőle. Most, hogy befejeztem, sokkal jobb véleménnyel vagyok róla, mint olvasás közben, de azért még mindig nem az igazi. Nagyobb volt a füstje… Ahogy mondani szokták. Kár.
Ettől függetlenül korrektül összerakott regény, érdekes a történet, és el lehet gondolkozni dolgokon (ha az ember képes függetleníteni magát a gépelési és fordítási hibáktól) de személy szerint én nem ájultam el tőle.