A ​férfi 88% 25 csillagozás

Palotai Boris megrázó (Várj! Meglepődök. Ja, nem.) történetet írt, értelemről, érzelemről, meg hogy ezek ketten nincsenek köszönőviszonyban. Életről, és túlélésről, no meg a halálról.
A hazatérésről, az emlékezésről, a feldolgozásról (nem sertés, trauma)… még talán a megbocsájtásról is.

Olyan Palotais regény ez, amelyből szokás szerint megtudjuk, hogy a fekete nem mindig fekete, a fehér se mindig fehér, és ami távolról szürke, az közelről lehet még színes…

És most a történettel nem is foglalkoznék.

2022/22, otthoni polc, 10/17 eddigi értékelés

Jól megírt, rövid, de velős könyv. Kényelmetlenül feszeget csupa „kis” és „nagy” kérdést, de még a kis kérdések is kellemetlenek: szégyelljük a párunkat egy társaságban, a deportálásból hazatérő lakását már (törvényesen) mások lakják, elfogadhatunk-e egy irhabundát ajándékba (mikor másoknak még rendes ruhájuk sincs)?
A nagy kérdésekre pedig nincs jó válasz – sőt az írónő szerint egyáltalán nincs válasz, semmilyen sincs.

A II. világháború utáni Magyarországon mindenki keresi a helyét, Etelka és idős barátnői igyekeznek ismét feleleveníteni a korábbi összejöveteleik aprósüteményes hangulatát. Hozzá tér haza Judit, aki túlélte a koncentrációs tábor borzalmát, viszont az egész családját elveszítette. Nagyon félelmetes számomra, amikor az egyik ember úgy gondolja, hogy korlátlan hatalma lehet egy másik ember felett, és erre mindenféle indokot kitalál. A kiszolgáltatottságnál, reménytelenségnél talán nincs is szomorúbb. Judit ugyan hazatér, de nem tudja hogyan élhet tovább. Nem gondol a jövőre, mert az számára nincs, viszont az emlékeire sem hagyatkozhat.Palotai Boris visszafogottan, egyszerű, rövid mondatokkal, párbeszédekkel tökéletesen érzékelteti a végtelen bánatot, hogy soha senkinek nem lenne szabad áldozatnak lennie. Lassú, komor, szomorú regény.

Érdekes, hogy több értékelő unalmasnak találta a könyv első részét, engem pedig nagyon megfogott. Kíváncsian vártam, hogy mi megy végbe egy olyan ember lelkébe, aki hatalmas testi és lelki megrázkódtatások után hazaérkezik a semmibe, gyakorlatilag a „senkihez”. Judit az átélt borzalmak hatására szinte megsemmisült. Fájdalmát, magányát, emlékeit, szenvedéseit palástolja, miközben a túlélők többségének közönyével találja szembe magát. Képes lesz-e – az aránylag gyors testi felépülés után – lelkileg is úgy felépülni, hogy újrakezdjen, megtalálja önmagát és visszataláljon az életbe? A könyv ezekre a kérdésekre adta meg a választ. A történetet átszövő szerelmi szálat „mellék” eseményként fogadtam, mely segítségével mélyebben ismerhettem meg a főszereplő valóságos, közeli alakját. Imádtam a könyvből megismert idős hölgyek társaságát, ellentétes és sokszínű karakterükkel (ha róluk olvastam emlékeimben mindig felbukkant Prou: Bernardiniék terasza c. műve).

Olyan, mint egy állomásról induló vonat. Lassan indul, majd felpörög, de aztán vki behúzza a vészféket, és ezzel falhoz vág.

Na nem ezt képzeltem el befejezésnek…

Ajánlás alapján kezdtem olvasni, és mondhatom nem bántam meg, még így sem, hogy a könyv negyedénél úgy tűnt… A 30. oldal környékére érve megfordult a fejemben, hogy talán le kellene tenni, mert eddig nem sikerült lekötnie a soroknak, aztán kapott még 5 oldalnyi lehetőséget, és mintha csak megérezte volna, mert villantott. :) …így lett belőle egy nagy kedvenc. :)

Mélységesen szomorú.

Nyomasztó. Amilyen vékonyka kötet, annyira kegyetlen a történet.

Mély dráma. Ütős…