A ​függőségtől az intimitásig 87% 182 csillagozás

Pál Feriről sokáig negatív véleményem volt, ami egy nagyon konkrét és nagyon téves benyomáson alapult.
Még évekkel ezelőtt egy moly, aki pillanatokra elhagyta valahol a szövegértő képességét, kikarcolt egy kontextus nélküli idézetet ebből a könyvből. A szövegkörnyezet ismerete nélkül egy lekezelő, szexista üzenet jött át belőle, ami futott jó pár kört itt a molyon, többek között én is kommenteltem hozzá, és Pálferi a szememben évekre elásta magát. Jó példája ez egyébként annak, hogy micsoda károkat lehet okozni kiragadott idézetekkel, és mennyire el lehet torzítani üzeneteket a kontextus elhagyásával. (Aztán valamivel később valaki, aki szintén olvasta a könyvet – és éppen szövegértő képessége teljes birtokában is volt –, írt egy tisztázó kommentet a karc alá.)

Azóta már hallottam Pál Ferit élőben is beszélni, illetve egy előadássorozata, amit online hallgattam, sokat segített egy magánéleti problémám feldolgozásában.

Ez a könyv is abszolút „pálferis”, és ha nem ismertem volna a szerző stílusát, lehet, hogy kicsit megrökönyödtem volna a szétszórtságon, a néha extra személyességen, a pálferis lendületességen. Azt gondolom, az ő stílusa elsősorban előadói stílus, és ebben a könyvben sem ő, sem pedig bármiféle szerkesztő nem törekedett arra, hogy ezt az előadói stílust írásbelivé változtassa. Ez mondjuk engem nem zavart, mert így volt hiteles a számomra. Ismerős volt, szinte hallottam a szerző hangját olvasás közben. Ettől még tény, ami tény, ez elsősorban egy Pálferi könyv, nem pedig egy könyv, amit Pál Ferenc írt. :))

A tartalomra nincs panaszom, persze érződik rajta a katolikus értékrend, de fura is lenne ha nem érződne, és amúgy korántsem bigott módon.

Nagyon humánus módon világít rá a működési módjainkra, mindig próbál a megértésre törekedni, nem ítélkezik, és arra próbál rávezetni, hogy mi se tegyünk, hanem igyekezzünk meglátni az okokat. Ez az első lépése egy olyan kapcsolat kialakításának, amiben aztán helyet kaphat a valódi intimitás. Felróható kritikának, hogy a többi lépést nem mutatja meg a könyv, vagy csak nagyon vázlatosan, de őszintén szólva egy adagban bőven elég gondolkodni valót ad ez a kötet is.

Az alapgondolata tulajdonképpen az, hogy csak akkor tudjuk legyőzni a függőségünket és kialakítani az intimitást, ha felismerjük és tudunk élni teljes szabadságunkkal. Elsőre ellentmondásnak tűnik, de valójában nem az, hanem valami, amit tényleg nagyon fontos lenne tudatosítani ahhoz, hogy működőképes kapcsolatokat alakíthassunk ki.

Igazán jó könyv, érdemes elolvasni, visszaköszöntek belőle olyan részek, amelyeket más, általam nagyra tartott pszichoterapeuták könyvében már olvastam, ezért bebizonyosodott előttem, hogy a tudása hiteles és mély. Persze ezeken kívül voltak benne újdonságok, amiken elgondolkoztam, és igyekszem meg is fogadni. Újból meggyőződhettem arról, mennyire függők vagyunk (vagyok), nem pedig szabadok. Márpedig aki nem szabad, az nem juthat el a valódi intimitásig.
Azért azt meg kell jegyeznem, hogy itt-ott azért kilógott a lóláb (bocsánat, papboka), mert az egész nyakon van öntve katolicizmussal, de hát tudva az íróról, hogy ő egy pap, ezen nem kell csodálkozni. Azt gondolom, hogy egy keresztény embernek így is nagyon merész ez a könyv, de a többieknek is fejtörést fog okozni. Viszont azért nem árt elgondolkozni azoknak, akik nem keresztények, hogy mi az öntet, és mi a lényeg. :)

Kicsit kevésbé agyonstrukturált és összeszedett, mint a hasonló önsegítős, pszichókönyvek. Pl. azt mondja, most megmondja, mi az intimitás, és helyette mond nyolc dolgot, hogy mi nem. Aztán később le is írja, hogy valaki a fejéhez vágta, hogy nem túl okos, (de inkább nem okoskodó) meg azt is, hogy nem mondja meg a tutit. Hát azt nem, tényleg nem. De mond csomó mindent, amit tovább kell gondolni, meg át kell gondolni, meg meg kell vizsgálni, hogy az én ingem-e?

De egyébként legjobban néhány „használható” mondata tetszett a legjobban:
„Milyen iszonyatosan nehéz például azt az egyszerű mondatot kimondani, hogy igazából nem is rád vagyok dühös, valójában tehetetlennek érzem magam, és ebben a tehetetlenségben olyan jól esett üvöltözni veled.” (78. oldal)
„Sokkal jobb lenne, ha azt mondanám például, hogy nagyon dühös vagyok rád, de félek ezt kimondani, mert azt gondolom, hogy te majd magadra veszed, és dühös leszel rám, és meg sem hallod majd, amit mondani akartam neked.” (87. oldal)
Meg:
„Olyan szenvedést vállalni, amin lehetne változtatni, nem erény – és ezt vehetitek papi kijelentésnek.” (108. oldal) – ezt konkértan kiplakátolnám az irodánkban, jól látható helyekre, nagybetűkkel.
„Mondjuk, te egy olyan nő vagy, akit az apukája kislányként elhanyagolt. Akkor keresel egy férfit, aki erős, aki megvéd, aki mellett biztonságban vagy, aki gyengéd, de közben macsó is, aki sokat keres, de közben mindig otthon van — és te felhőtlenül jól érzed magad. Most éppen hároméves vagy. A nehézség abból fakad, hogy harmincéves testben. Vagyis szükségszerűen csalódni fogsz, mert amit egy hároméves kislány nem kapott meg az apukájától, azt egy harmincéves nő nem kaphatja meg a partnerétől. Nem azért, mert esetleg tényleg nem szeret, hanem mert ő nem az apád, te pedig nem vagy a hároméves lánya.” (227. oldal)

Köszi, @worsi!

Nagyon tetszett. Nem nagyon tudom tovább ragozni, Feri atya mindig meglep pedig, annyi jó gondolata van, és annyira jól ismeri az emberi lelket.

Rég volt már katolikus gimi: szabad olyat mondani, hogy beleszerettem Pál Feribe, vagy legalábbis az írásaiba?
Üdítő hangnemben íródott ez a könyv, Feri atyának nagyon jó – bár kicsit sajátságos – humora van, és végig nevetgéltem a könyvét. Laza, emberi, nagyon is korszerű és meglepően pontos gondolatok az emberi kapcsolatokról, az intimitásról és a függőségről.
Ami kimondottan tetszett, hogy nem akarja megmondani mit csináljak, nem szájbarágós „így oldd meg az életed 3 lépésben” típusú könyv. Amúgy sem hiszek az egyszerű megoldásokban, és (leendő) pszichológusként nem is tartom sokra azokat a könyveket, melyek könnyű megoldásokat ígérnek.
Mit kapunk hát a könyvtől? Elképesztő pontosságú diagnózist a társadalomról, a problémákról, melyekkel szinte mindannyian szembekerülünk. Elgondolkodtat a könyv, és ha nem is mondja meg mi a helyes, elindít egy irányba. Olvasás közben sokszor megálltam, szünetet tartottam, hogy egy új perspektívából nézzek rá egy helyzetre, problémára. És azt hiszem ez is a célja a könyvnek, hogy a mi szemléletünk alakuljon, saját elhatározásunkból, hogy mi akarjunk változtatni.
Remek könyv, tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek!

Túl sokáig ült a polcomon ez a könyv. Egy előadáson dedikáltattam, a belépő még midig a könyvben van 2011.11.11. óta.
Hát nem tudom mit mondjak. Az előadásait nagyon szerettem. A könyvet nem annyira. Túl sok az ismétlés, A mondanivaló belefért volna 120 oldalba. Nem tudtam meg semmi újat, de azért voltak részek, amit jó volt olvasni.

Hallgattam már Pál Ferit részletekben, szóval nem volt újdonság a stílusa. Kifejezetten tetszett, hogy nem tankönyvszagú, hanem az ilyen egyszerű lelkek is megértik, mint én, aki kifejezetten nem szerettem a PPK-n tartott órákat (a hozzájuk tartozó vizsgákat meg pláne nem).
Az a jó szerintem ezekben a könyvekben, hogy mindenkinek más az, ami megfogja belőle. Nekem most például az, hogy máshogy figyelek oda pár napja a kislányomra, és érzem rajta, hogy ez neki jó. Ezért már megérte elolvasni.

„Fejlődni és növekedni egész életünk során van lehetőségünk, és mint tudjuk, ahogy az ember eljut a célig, az éppen maga az élet.” Ez volt az utolsó mondat. A többi is nagyon tetszett, de ez… százas kör volt nálam.

az elején szeretném tisztázni, hogy ez az értékelés engem minősít. őszintén szólva egy csomó mindenre nem volt elég időm, hogy alaposan elgondolkodjam rajta, és még így is hosszú megállókat töltöttem az ölemben a könyvvel az ablakon kifelé bámulva. nem egy könnyen fogyasztható könyv, legalábbis nem az, ha az ember meríteni is akar belőle. amúgy olvasmányos, de hiányoznak belőle a válaszok. nem rágja meg helyetted a falatot. ez eleinte eléggé idegesített „oké, oké, ezt rosszul csinálom, de hogyan csináljam jól, arról nem ejtenél néhány szót?…” de aztán elfogadtam.
én egyértelműen látom a függő és a független, intimitásra képes énemet is, tudom, melyiket kellene választanom, de ez nem könnyíti meg a változtatást. azért írom le ezt az amúgy meglehetősen „intim” dolgot ilyen egyszerűen magamról, mert a legtöbb ember pontosan ugyanilyen, szóval azt hiszem, semmilyen nagy titkot nem árultam el most magamról :) sajnos azt látom, szinte az összes embert érték olyan sérelmek a múltban (leginkább egészen kicsi korban – ez a része különösen tetszett a könyvnek), amitől nehéz bízni – magunkban, másokban, a happy end-ben. és ez a könyv sajnos nem ad receptet hozzá. de nagyon jó mérföldkő.

Egyrészt érdekelt maga a téma, másrészt szerettem volna megtudni, milyen az a híres Pál Feri. Nem csalódtam, tényleg jó fej. Gyorsan haladtam, mert elég olvasmányos, ennek ellenére nagy utat tettem meg a lelkem bugyraiban.
Eléggé fogékony vagyok a pszichológiára meg az önreflexióra, így nagyon sok mindent végigkövettem belül, és volt egy-két aha-élményem. Most már nagyon jól tudom, hogy mikor mit rontottam el, sőt azt is, hogy a szüleim mit. De ennél sokkal jobban érdekelnek a továbbiak, amit nyilván magamnak kell lépésről lépésre kialakítanom.
Az összbenyomásom az, hogy nem ő találta fel a spanyolviaszt, nyilván nem is ez volt a célja. Viszont nagyon jól összeszedte a szakirodalom vonatkozó elméleteit (pl. játszmák, gyermeki én), a végeredmény pedig egy mindenki által érthető, szórakoztató, emberi és hiteles könyv. Ki merem jelenteni, hogy mindenkinek el kéne olvasni, de annak úgyis csak akkor van értelme, ha készen állunk befogadni, szembenézni magunkkal és változtatni.