Fülszövegek
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Felolvassa: Kulka János A XX. századi magyar irodalom legfontosabb művei azok, amelyek a magyarság számára érthetővé teszik a század eseményeit, és a megadják ehhez lélektani hátteret. Közöttük is az egyik mérföldkő Ottlik Géza „Iskola a határon” című regénye. Ottlik Géza az a magyar író, akinek élete átível az egész XX. századon. E hosszú élet alatt ugyan csak kis írói életművet hagyott ránk, ennek főművét – a most hangoskönyv formában megjelenő regényét – azonban mindenkinek ismernie kellene. A mű egy század eleji, határ menti bentlakásos katonaiskolában játszódik, ahol a Monarchia hagyományai szerint a vakfegyelem áll mindenek előtt. A családjaiktól elszakított kiskamaszok belecsöppennek egy zárt világba, ahol a megaláztatások és fizikai kínok egész sorát kell már ilyen fiatalon megélniük. Az író saját élményeit használja fel a nyomasztó légkör ábrázolásához, hiszen maga is ilyen iskolába járt. Ami mégis reménysugár ebben reménytelennek tűnő helyzetben az az író humanizmusa és tisztelete az emberi méltóság iránt.
"…egyrészt botrányosan modern, másrészt pedig teljesen épeszű könyv, tehát van eleje, van vége, persze közepe is, a mondatok is normálisak, nagybetűvel kezdődnek, írásjel van a végükön. Nem is egy mondatból áll az egész regény, mint, mondjuk, másutt. Mindez talán arra figyelmeztet, hogy modernségen ezeknél a dolgoknál sokkal fontosabbat kell érteni. Mondjuk, egy gondolkodásmódnak vagy még inkább egy létezésnek a radikalizmusát. Hogy erre a radikalizmusra hív föl az Ottlik-könyv a sajátjával.
És még azt is mondja ez a regény, vagy nem is a regény, hanem egyáltalán Ottlik létezése, hogy ez olyan mesterség, melyet nem elég tudni, szeretni, ismerni meg csinálni, nem elég radikálisnak lenni, okosnak és szakszerűnek: hanem még tisztességesnek is kell lenni. Mert lehet, hogy az élet olyan, hogy alkukat kell kötni benne, de ezeket az alkukat is méltósággal kell kötni. És ha nem lehet méltósággal alkut kötni, akkor nem szabad alkut kötni! Azt mondja, hogy van, amit lehet, és van, amit nem lehet.
És hogy szívesen gondol az ember úgy Ottlikra, mint afféle biztosítékra, hogy nagy baj nem történhetik. Mintha ő volna az a derék indián, aki szavatol a lady biztonságáért. Ami persze nem igaz, ezzel csupán biztatgatjuk magunkat. Mert egy szál Ottlik ugyan mit szavatol? Nyilván az égadta világon semmit sem. Bármi megtörténhetik, azt tudhatjuk máshonnan is. Mégis fontos tudni, hogy Ottlik van."
Az Iskola a határon e három évtized egyik legsikeresebb magyar regénye, itthon és külföldön egyaránt. S a legművészibben megírt, legnagyobbra törő, a „teljes és hű valóság” történetét akarja elmondani.
„Elmondani egy diákkor történetét – írta Rónay György, aki kritikusaink közül elsőként ismerte fel Ottlik írói vállalkozásának természetét, célját -: ebben voltaképpen nincs semmi nehézség, százan is megtették már, különféle változatokban. A nehézség ott kezdődik, amikor az író, mint Ottlik Géza, nem éri be az egyértelmű fényképpel – azzal, amelyet emlékeiben őriz, békés megegyezésben önmagával; a nehézség ott kezdődik, amikor valaki csökönyösen ragaszkodik a "teljes és hű” valósághoz. Egyetlen kép nem elég neki; egyetlen kép még csalhat; egyiket a másikkal kell ellenőrizni és kiegészíteni. Az egyik kép az elbeszélőé: ahogyan Bébé élte át és őrzi magában „az iskolát a határon”. A másik: Medve Gáboré, egykori társáé, aki halálakor rá hagyta emlékezéseit. Ottlik Géza két „forrásból” dolgozik: emezzel folyton korrigálja és megpótolja amazt. Így ad egy helyett két dimenziót elbeszélésének… Vannak, akiken fogott az ilyen határ menti iskolák nevelése, még akkor is, ha kicsapták őket, és vannak, akiken még akkor sem fogott, ha kitüntetéssel végeztek. Bébén sem fogott, Szeredyn sem, Medvén sem, Jaks Kálmánon sem. Már ott, az iskolában voltak fasiszták és humanisták, hatalomőrültek és emberek. Voltak, akik a nevelés irányában nőttek. És voltak, akik a nevelés ellenére – súly alatt a pálma – emberré."
Az író új regénye egyrészt szabályos diákregény, mulattató, néha tragikumba forduló diákcsínyekkel, ártatlan vagy borsos kamasztréfákkal, ugyanakkor jóval több is ennél: egy társadalom lélektani regénye. A Horthy-korszak leendő katonatisztjeinek neveléséről, a határszéli kadétiskoláról szól a regény, ahová az úrifiúkat küldik, hogy a legérzékenyebb kamaszkorban történő kínzatások és az embertelen fegyelembe való nevelés után legtöbben maguk is nevelőikhez hasonló kínzókká, fegyelmezőkké legyenek. Azaz: egy erkölcstelen társadalom áldozataiból ennek a társadalomban a védelmezői. Ottlik hitelesen és nagy művészettel ábrázolja ezt a testi-lelki terrort, aminek védtelenül ki vannak szolgáltatva ezek a kamaszok, és azt a folyamatot, amely odáig zülleszti őket, hogy ezt a természetellenes világot természetesnek és egyedül lehetségesnek fogadják el. A kadétiskola komor, baljós épülete a huszas évek ellenforradalmi Magyarországának szimbóluma – és a regény ennek a szimbólumnak társadalmi és erkölcsi tartalmát, valóságát mutatja be, ítéletet mondva fölötte.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Már hét-nyolc éves koromban eldöntöttem, hogy mindenképpen író leszek. Nagyok sok író azért választja ezt a pályát, mert van valami mondanivalója. Valami van a bögyében, valami fontos dolog erre elmegy írónak, és elmondja. De van olyan is – például Kosztolányi is ilyen meg én is –, akinek esze ágában sincs semmiféle speciális mondanivaló, csak eldöntötte, hogy író lesz. Az ilyen embernek a mondanivalója az egész élet, a teljes világmindenség, a létezés egésze. A modern regényíró illetve a jó, a jobb prózaíró, a régi is – behatol a lírikusok tartományába. Egy nagy költő életműve összefüggő egész önéletrajzi jellegű: végül is azt mondja el, mi az, amit fontosnak tartott életében, létezésében. Ezt szeretném én is mint regényíró ilyen épséggel és teljességgel és egészen elmondani.
