!

Iskola a határon 765 csillagozás

Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon Ottlik Géza: Iskola a határon

Az író új regénye egyrészt szabályos diákregény, mulattató, néha tragikumba forduló diákcsínyekkel, ártatlan vagy borsos kamasztréfákkal, ugyanakkor jóval több is ennél: egy társadalom lélektani regénye. A Horthy-korszak leendő katonatisztjeinek neveléséről, a határszéli kadétiskoláról szól a regény, ahová az úrifiúkat küldik, hogy a legérzékenyebb kamaszkorban történő kínzatások és az embertelen fegyelembe való nevelés után legtöbben maguk is nevelőikhez hasonló kínzókká, fegyelmezőkké legyenek. Azaz: egy erkölcstelen társadalom áldozataiból ennek a társadalomban a védelmezői. Ottlik hitelesen és nagy művészettel ábrázolja ezt a testi-lelki terrort, aminek védtelenül ki vannak szolgáltatva ezek a kamaszok, és azt a folyamatot, amely odáig zülleszti őket, hogy ezt a természetellenes világot természetesnek és egyedül lehetségesnek fogadják el. A kadétiskola komor, baljós épülete a huszas évek ellenforradalmi Magyarországának szimbóluma – és a regény ennek a szimbólumnak társadalmi… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1959


Enciklopédia 1

Szereplők népszerűség szerint

Medve


Hirdetés

Kedvencelte 223

Most olvassa 72

Várólistára tette 299

Kívánságlistára tette 75

Kölcsönkérné 2

Elcserélné vagy eladná

>!
1.500 Ft ★★★★★ Eladó Elcserélhető
Aniko_Horváth könyve Ottlik Géza: Iskola a határon
>!
1.200 Ft ★★★★☆ Eladó
stibor könyve Ottlik Géza: Iskola a határon
>!
600 Ft ★★★★☆ Eladó Elcserélhető
Ndrew könyve Ottlik Géza: Iskola a határon
>!
1.300 Ft ★★★★★ Eladó Elcserélhető
Dalmata66 könyve Ottlik Géza: Iskola a határon

Kiemelt értékelések

+
>!
vargarockzsolt P

A 20. század második felének legjelentősebb magyar regénye volt*, és most is jó könyv.

„Hiábavaló tapasztalatok, fölösleges viszontagságok.”

Gimnazista voltam, amikor először olvastam. A körítés nem érdekelt, untam, de a katonaiskola diákháborúi baromira tetszettek. Beleéltem magam, elképzeltem, milyen cselvetésekkel csalnám tőrbe Merényiéket, és hogyan tolnék ki a szadista Schultzéval. Kissé csalódott voltam, hogy Bébé és Medve nem képes az ellenállásra, és végül semmi közük sem lesz a megszabadulásukhoz. Viszont tökéletesen azonosultam Ottlikkal az erőszak utálatában, a barátság mindent legyőző erejének hitében, és abban, hogy az iskolán-katonaságon túl létezik a szabadság enyhe mámora.

Másodszorra Esterházy hatására vettem újra elő. Az 1980-as években állandóan Ottlikot emlegette, úgy is mint embert, és úgy is mint írót. Ráadásul egyetlen oldalra lemásolta* az egész regényt. Ebben az időben jött divatba a posztmodern Magyarországon, és ez is segített, hogy most már ne csak a történetre, hanem a megírás minőségére is figyeljek. Ezúttal két dolog volt, ami nagyon megfogott. A regény időkezelése, és a karakterek gazdagsága.
Az időről, a hol szinte megálló, hol felgyorsuló, kavargó időről Ottlik úgy ír, ahogy az az emlékeinkben valóban létezik. Ez megegyezett a saját tapasztalataimmal is, és párosítva a két főszereplő párhuzamos narrációjával, tökéletesen hitelessé tette számomra a ködszerűen gomolygó történetet.
A szereplők – természetesen leginkább a főszereplők –, személyiségének mélysége, ellentmondásossága, változása, nyitottsága szintén nagyon tetszett. Ma is azt gondolom, mint akkor, hogy az egyes emberek megítélése többnyire nagyon felületes, csupán néhány, a legjellegzetesebb tulajdonságaikra korlátozódik, és nem vesz tudomást a személyiség fejlődéséről, változásáról. Medve mondja magáról, hogy neki tízezer lelke van, de ezt nyugodtan vonatkoztathatjuk Bébére is, aki az emlékek, gyökerek és pillanatnyi benyomások függvényében tökéletesen ellentétes cselekvésekre és érzelmekre is képes, látszólag teljesen megegyező helyzetekben. Mindezt úgy ábrázolni, hogy hiteles legyen, és közben megőrizze az egyéniség egységének, teljességének látszatát is, igazi nagy művészet.

Harmadszorra most olvastam el, Ottlik születésének 100. évfordulójára, @nygaben kihívására, és mert legutóbb rosszat is olvastam a könyvről. György Péter Apám helyett című esszéregényében írt egy sajátos szemszögű értelmezést az Iskola a határonról, többek között kifogásolva, hogy a könyv elején Bébé a szabadság mámoráról beszél, miközben 1957 nyarát írjuk, tehát éppen túl vagyunk a forradalom leverésén, és már folynak a kivégzésekkel is járó megtorlások.
Ez volt hát az indíték.

Jelentem, a 400 oldalas regényt két nap alatt megettem. Aztán nem értettem. Jó, mondjuk elfogadtam, mint leírt történetet, de olyan ellentmondásokat találtam benne, amelyekre nem volt magyarázatom.
Mit akart mondani Ottlik ezzel a könyvvel? A főszereplők egyes cselekedetei annyira taszítóak voltak, hogy nem hihettem el, hogy a szerző azonosul velük.
Bébé, aki csatlakozik Merényiékhez, együtt focizik velük, együtt fosztogatja a társaik csomagját, és aki az Öttevényi elleni mocskos koncepciós perben hamis tanú, lenne a pozitív hős? Vagy az a Medve Gábor, aki a szenteskedő és ostoba Tóth Tiborhoz törleszkedik?
Miért nem hagyja el Medve az Iskolát, amikor megtehetné? Amikor anyja haza vinné és visszautasítja, vagy amikor megszökik és visszatér? Az Iskola Ottlik szerint valódi Iskola, amelyet ki kell járni ahhoz, hogy az ember igazi férfivé váljon?
És hogyan értelmezhető a jelmondat, amellyel Medve kézirata kezdődik, és amely a könyv főbb részeinek címeit is adja:
Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei ; azaz Nem azé, akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené?
Valóban azt sugallja ezzel a szerző, hogy el kell fogadni a megaláztatásokat, az embertelenséget, nem szabad lázadni – mint azt az idióta Apagyi, és a szerencsétlen Öttevényi tette, vagy ahogy az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc is elbukott –, és csak az isteni gondviselésre kell várni, megőrizve a személyes integritásunkat? Ez volna a könyv üzenete? Mind azt a gonoszságot, amit az iskola szellem sugároz, az ember személyiségének lepusztítását, csordaemberré, akaratnélküli eszközzé silányítását tartaná követendő célnak? Vagy ha nem is célnak, de legalábbis elfogadható módszernek? A cél – milyen cél? és hová vezetett ez? – szentesíti az eszközt?
Vagy ha mindez nem volt Ottlik célja, akkor hol van a könyvben az, aki mindezek ellenkezőjét felmutatja?
Kertész Imre írta a Sorstalanságban, hogy lehet boldognak lenni a koncentrációs táborban is. Bébé és Medve is megtalálja a maga boldog pillanatait az Iskolában, és a könyv végkicsengése is pozitív, a barátság felmutatása. Ezek a pillanatok és ez a vég feloldozást jelenthetnek a korábbi szörnyűségek alól? A jó így semmisítené meg a rosszat?

Ilyen kérdéseim voltak, amelyekre nem voltak igazi válaszaim. Ezért aztán olvastam egy kis szakirodalmat, hogy megnézzem, mit mondanak erről az okosok?

Öt könyvet néztem át, némelyiket sorról sorra, némelyiket csak a fontosabb részeinél olvasva:
http://moly.hu/konyvek/szegedy-maszak-mihaly-ottlik-geza
http://moly.hu/konyvek/kelecsenyi-laszlo-szerk-ottlik
http://moly.hu/konyvek/kelecsenyi-laszlo-szerk-az-elbeszeles-nehezsegei
http://moly.hu/konyvek/fuzfa-balazs-szerk-melylegzes
http://moly.hu/konyvek/jakus-ildiko-hevizi-otto-ottlik-veduta

Jelentem, az okosok ezt is mondják, meg azt is mondják, ízlésük, ideológiai preferenciájuk, múltjuk, politikai hovatartozásuk szerint. Van, aki szerint Ottlik lopta a művet egykori katonatársától, Örley Istvántól. Más azt mondja, hogy a könyv erősen túlértékelt, valójában sokadrangú alkotás, amelyet csak az irodalmi divat, és a politikai aktualitás emelt érdemtelenül a magasba. Aztán vannak rajongó csodálók, kritikus megfigyelők, és végül olvastam rendkívül alapos és mély tanulmányt is, amely a kérdéseimre választ adott.

Ha most azt mondom, hogy az Iskola a határont Ottlik a detektívtörténetek mintájára írta, tele jól megkomponált rejtvényekkel – amelyek azonban szakirodalmi segítség nélkül megfejthetetlenek –, az hihetetlenül hangzana, ezért hát nem mondom, ezt a titkot megtartom magamnak.

Nem akarok elriasztani senkit, a könyv olvasható szimpla nevelődési regényként, példázatként, bölcsességek tárházaként, amit az adatlaphoz csatolt rengeteg (154) idézet is tanúsít. Azért kíváncsi lennék, hogy mások milyen válaszokat találnak az általam felvetett kérdésekre.

*Ha érdekel valakit, majd elmondom, miért gondolom.
**Erről az egyetlen oldalra lemásolt regényről Balassa Péter írt egy nagyon okos tanulmányt Egy regény mint goblein címmel.

2012. május 7.

55 hozzászólás
+
>!
n MP

Értékelés helyett, ceruzás firkálgatásaim, műhelytitkaim
– Ha attól jó egy könyv, hogy le sem teszed és két nap alatt elolvasod, akkor ez most stimmelt.
– Ha attól jó egy könyv, hogy azonosulni tud az olvasó a szereplőkkel, akkor csak részben stimmelt, ha korábban olvasom, talán ez meg is történik.
– elmerülni, belefeledkezni nem tudtam, mert Ottlik folyton kizökkentett az idősíkokkal, a beszélőkkel, tehát végig gondolkodtam a könyvet.
– egy kollégiumban (egyházi) olvastam, ez még hozzátett
– Hol a határ az alkalmazkodás és a megalkuvás között?
– közöny
– mennyi kell ahhoz, hogy a határainkon átlépjünk, akár jó vagy rossz értelemben.
– átalakulás, fejlődés (?) az alkalmazkodás vagy megalkuvás következményeként.
– Volt bennem kétely, hogy kinek a viselkedése, cselekedete „helyes” és az én mit tennék az ő helyébe – így, kényelmesen hátradőlve olvasva, nem tűnt okos kérdésnek.
– mire is nevelték ezeket a gyerekeket? volt jövőképe bárkinek is, ki és mi lesz belőlük?
– mi volt a nevelési alapelv,
– (a Páli gondolat inkább az esélytelenséget sugallja vagy az „Igazságos” reményt kecsegteti?)
– A vallási utalások, reggeli ima stb, ha hitben ha hit nélkül, akár egy „mindenki felett álló” hatalmat is jelképezheti. A meghallgatást, a Valaki mindezt látja – reményt, menekülést(?)
– köd, sár jelképek
Tízévnyi csiszolás után készült el a könyv végleges változata és ez érezhető is. Ottlik gyermekkorát viszonylag védett környezetben élte és onnan került a katonaiskolába. Ezért a regényben felmerült kérdések (életrevalóság, emberség, erkölcs, lázadás) jogosan foglalkoztathatták. Hogyan kell vagy kell-e egyáltalán beállni a sorba?
Mindenki meg és kiismerhető, mert valahogy viselkedik, a magatartásával, szavaival képvisel valamit. De a csend is nagy hírmondó és jelzés tud lenni.

és a fejemben maradt (fél)mondatok, merengések:
akkor még nem tudtuk…
Vigyél haza.
otthonról hozott, de szükségtelen és nem használt fésű tisztogatása
Lázadás a Bountyn
tenyér és öt ujj nyom a falon
finoman összetett boka…

1 hozzászólás
+
>!
VERDI

————————————————–Felnőtt tartalom————————————————–
Szerintem most ezért meg leszek ölve, de valamiért úgy érzem, hogy ezt a könyvet csúnya szavakkal és durván kell jellemeznem. Persze pozitív, és nyomatékosságot kifejezve kell hogy tegyem!!
Miért?
Talán mert mindenki csak csendben van, és tűri, csak tűri, tűr mindent.
Magán a Tőkesúly-a, és kibaszottúl ordibálna alóla, de csak a halk sikolyok maradnak meg, azok a sikolyok, amelyek a nehézségek alatt, – mint az álmokban szoktak lenni, – görnyedsz, és csak ordibálsz, de nem jön ki hang a torkodon.
Mintha skizofrén mámoros delírium ülne e lapok között. Mindig előre, és vissza, oda, ide repülünk önmagunk elbaszott ártatlanságával. Nem kell az álszentség, néha nem, legyünk őszinték, ne csak a látszatát érzékeltessük, hanem a hiányát kerüljük el.

Ez a regény többsíkú. Van az, amit láttat a történet, de van egy másik, egy más dimenziója is. Olvasom folyamatosan, elolvastam, de mindig vissza, visszamegyek, már tudom mi lesz, és mi van de elszemezgetek vele még a jövőben biztos!!!

Nem hiszem el, hogy van ilyen magyar könyv. Olvastam pár hozzászólást, hogy van egy dolog amit kíváncsian várnak, hogy észre veszik e az olvasók. Hát igen észrevettem.

Ez egy kúrva jó könyv. És érzem benne azt a nyugalmat és megértést, hogy mindenkinek a másik nyugalmára, és belső világára tekintettel kell hogy legyünk, vagy legyek, igen, de akkor mi a szar lesz a saját magáéval, magaméval. Igen, mindenki vigyáz, de úgy, hogy szabályosan felrobbanna, és az emberek az életben annyira odafigyelnek arra, hogy a kis élettét nehogy megsértsem a másiknak semmilyen kibaszot olyan dologgal, ami megváltoztatná a véleményét az emberről, vagyis rólam. De istenem ez nem így van. Ha köpök egyet, és valaki meglát, azt hiszi, mindig ezt csinálom? Igen. De, Nem!!!!

Ottlik annyira nyugodtan beszél olyan dologról, mit a pinty. Ez az érzékenység, hogy a másik olyan, mint a tükör, ha rávágsz, szétreped, már az őrületbe kergetne. Nem is tudom, hogy tud ilyen rezzenéstelen kézzel írni, ellentétekről, gyermeki belső birodalomról, és olyan dolgokról, amiért az ember indulatból válaszolna vissza, és baszná az ideg, hogy emberek üljünk már le, és beszéljünk meg mindent, bassza meg. Ez a legnagyobb bajunk.

Magunkban hordjuk az önmagunk ellenségét, önmagunk súlyát. Ha beszélnénk, ha igazán megbeszélnénk mindent egymással, más lenne a mai világ. Nem lennének széttört családok, ahol a gyerekek otthonról kívánkoznak el, vagy elhúznának otthonról, vagy valamilyen életvitelt akarnak, valami mást, hogy hol, hát egy iskolában (?), ami a határon van. Egy iskola ami megtanít arra hogy remélj, és ihletet ad. Készülj a legrosszabbra, reméld a legjobbat, és hogy beszéljünk egymással, és ne basszuk át egymást.

(A születés meghatározza a hitet. Hiába papol az ember arról, hogy a Biblia így, meg úgy. De aki Pakisztánba születik, annál meg a Korán az élet alapja. És évekig mondja, mondhatja az ember azt, és olyan hittel mint amilyennel egy bibliakódú hivő mondaná egy iszlamistának, hogy nem jól hiszel, nem az az isten az igazi. És az iszlamista viszont. A legfőbb hiány az elfogadás, hogy így van, neked ez a hited, nekem meg ez és éljünk így.
Ez van, elfogadlak ilyennek amilyen vagy (Ez lenne a normális).
De nem így van, aki ezt hiszi az buta. (Rengetegen meghaltak azért, mert erőszakkal térítettek embereket).
El kell fogadni. Hisz mind a két vallás híve azt hiszi, hogy az Ő istene jutatja el a földi erényei alapján az embert a mennybe. Tudom hogy nem így van, de el kell fogadni mindkettőt, és beszélni kell.)

És igen, az ember nem tükör, de néha összetörik, de fel is áll, ezért ember.
Beszéljünk? Beszélünk, igen beszéljünk, ne legyen az, hogy áh nem bírná ki biztosan, hogyha elmondanám neki ezt, meg azt. A lófaszt, az ember attól különbözik az állattól, hogy újra tudja kezdeni, és bízni kell a másikban, hogy megérti. De a legnehezebb elfogadni. Az ember hibázik, és ezt nem tudja elhinni, és elhitetni a másikkal

Igen, ne álszenteskedjünk, ezek a fiúk nagy arcok, és ahogy Ottlik rajtuk keresztül, szinte úgy ír mintha engem nézne, hát szerintem az egyik legjobb magyar regény írójává teszi Őt.

„A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.” (Medve Bébének)
Részlet a műből.

25 hozzászólás
+
>!
eme MP

– Újraolvasás 2013 –

Dömdödöm

Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele. Ha tudná, amit mondani akar, akkor sem tehetne egyebet, mint hogy a hallgatásra bízza.

Ha tudnátok, hányszor fogtam hozzá ehhez az értékeléshez, mióta tervezem! (A Molyra való regisztrálásom napján első könyvként értékeltem – csillagoztam). Aztán valahogy soha nem jött össze. Túlságosan közel áll hozzám az Iskola. Elfogult vagyok. Ezért is annyira nehéz írni róla. Miért kedvelem, miért egyik (ha nem A) legkedvesebb könyvem? Rengeteg dologért. Sorolhatnám, de nincs sok értelme, mert a részek összege úgysem lenne egyenlő az egésszel. Szeretem, oszt kész.
Azért mégiscsak meg akartam pár mondat erejéig magyarázni a miértet, de hát egyrészt ott vannak a kritikák, tanulmányok – a néha egymásnak is ellentmondó, de logikusan levezetett és (legalábbis számomra) minden további nélkül elhihető, elfogadható értelmezések. Ezeknél többet mondani nem tudok. Szeretem a regény összetettségét, szeretem rétegződéseit, a nézőpontokkal való játékát, szimbólum és motívumrendszerét, azt, hogy lehet vitázni rajta, hogy ma is élő és eleven, hogy kincseit nem egyszerre tárja fel, hogy meg kell dolgozni értük, hogy újra és újra kell olvasni. Mindig ad valami újat. Hóesés, amiben kirajzolódik a jéghideg világ némely kontúrja. És amiben valahogy fölengedsz, kiegyenesíti a gerinced. Azt is mondhatnám: beavat valamibe, megtanít arra, hogy a világ mégis sokkal különb hely, az élet mégis nagyszerűbb dolog, mint amilyennek józan emberi ésszel látszik. Persze ez nem magyarázat, inkább szentimentális, szubjektív magyarázkodás, de végülis ez az, ami a „melyik a kedvenc” kérdését eldönti.
Amit még nagyon szeretek benne: az Új Testamentum, Dante, Dsida (és Musil meg Kästner és Lázár Ervin meg sokan mások). És azt, amit csak az ért, aki így vagy úgy, de végigjárja az Iskolát: Elefes, Ereklye?, Glugy, glugy, glugy… Meg persze mindent, úgy ahogy van, kerek egészben.
Dödöm. Dömdödöm. :)

http://moly.hu/idezetek/241253

1 hozzászólás
+
>!
gb_

Másodjára is elolvastam, teljesen felesleges mindenféle emelkedett, pózőr értékelést ide beírnom. Úgy van jól, ahogy van.

+
>!
Tiger205

Ezrről a könyvről nem tudom, hogy lehet értékelést írni.
Ha olvasod, rájössz, miért nem.
Mert – alig történik benne valami. Mégis – az első oldaltól fogva magával ragad, beszippant.
Bár azt hittem, hogy kimondottan fiú/férfi könyv, éppen egy moly-lány mondta, hogy neki ez a kedvenc könyve, úgyhogy megnyugodtam: nem csak a mi nemünk szeretheti.
ÉS miért tetszhet ez egy lánynak? Az említett hölgy így fogalmazott: „látod, hogy lehet embernek lenni az embertelen körülmények között”.
Mondjuk a könyvek fele erről szól, de igaz.
Én azt mondanám: semmi nem történik benne, mégis végig élvezed. Társaid, barátaid lesznek (persze főleg Bébé) a szereplők, velük örülsz, bánkódsz, s fellélegzel, mikor véget ér az iskola – meg bánkódsz is kicsit .
Mert nehéz, néha bántó, embertelen – de itt vált belőlük katona, ember, barát – csapat….

Kötelező olvasmány volt nekünk, remélem ma is az!

21 hozzászólás
+
>!
a_maya

Számomra ez a könyv a reményről szól. Mikor a főiskola satuba fogta az önbecsülésem, mikor úgy éreztem, nincs több erőm szélmalomharcot vívni a személyeskedéssel és az igazságtalansággal, elővettem. Újraolvastam bizonyos részeket és néha vákuumként szívtam ki belőle annak a világnak, annak a közösségnek a hangulatát, amiben még létezett becsület. Sokat beszélgettem erről a könyvről és meglepve tapasztaltam, hogy másoknak teljesen mást adott, más volt hangsúlyos. Az én szűrömön ez akadt fenn.
Irodalmi alkotásként nagyon nehéz jellemeznem, túl közel van… Az idősíkok váltogatása nemcsak lendületessé teszi, fantasztikus dramaturgiai eszköz a jelentés árnyalására. Ottlik szóhasználata szintén, gyakran félmondatokba sűrít drámát, örömöt. Ha olvasom, úgy érzem, hegyeket tudnék megmozgatni. Volt, hogy sikerült :-)

+
>!
Teetee

Kellene írni erről a könyvről. De mit. De hogyan.
Óvatosan fogtam bele. Olyan sokan hirdették a nagyszerűségét, olyan sokan és annyiféleképpen. Az ember óhatatlanul is óvatossá válik. Úgy vártam ezt a könyvet (vagy inkább az élményt, amit a könyv ígért), ahogy azt várja az ember, hogy először megpillantsa a Parlamentet. Az Eiffel-tornyot. A tengert. Tudva, hogy nagyszerű lesz, és mégis félve, hátha mégse lesz olyan nagyszerű.
Nem olvastam ezt a könyvet, inkább átfolyt rajtam, vagy én folytam át rajta. Először a szűkölés, a bizonytalanság, a furcsa, idegen környezet, amelyben minden korábbi érzés és gondolat valahogyan értelmét veszti. Aztán lassan, lassan, lassan, szinte észrevétlenül ez a hely otthonossá válik. Minden keménységével és kegyetlenségével valamiféleképpen biztonságot nyújtó otthonná. Mert az ember végül ebben is megtalálja magát és a társakat is.
Érdekes olvasni itt, mennyire mást adott mindenkinek ez a könyv. A remény könyve, a tűrés könyve, az emberi méltóság megőrzésére tett kísérletek könyve… Talán attól nagyszerű, hogy mindenkinek mást ad. Mást jelent.
Én arra (is) gondoltam olvasás közben, hogy valamilyen, enyhébb formában mindenki átél hasonlókat. Lány létemre pontosan tudom, milyenek az iskolai hatalmi harcok. Már nem emlékeztem, de eszembe jutott, milyen gyomorgörcsökkel mentem iskolába, hogy vajon ma szólni fog-e hozzám az, akit barátnőmnek szerettem volna tudni, eszembe jutott, hogyan vágtam jó képet bántó megjegyzésekhez, hogyan próbáltam valahogy beilleszkedni ebbe az egész helyzetbe, sokszor gyáván, néha bátran, néha csak közönyösen. Persze az ember este hazament, ahol szerették, és minden teljesen más megvilágításba került, ellentétben egy bentlakásos iskolával, ahol tényleg mindenki csak és kizárólag saját magára van utalva.
Nagyon jó könyv volt ez. El fogom még olvasni, nem is egyszer.

+
>!
Maya 

Lehet ennyire nem emlékezni valamire? Középiskolás koromban olvastam először, tudom hogy akkor is tetszett, emlékeztem a kerettörténetre, de semmire, ami nekem fontos egy könyvben: a szereplők érzései, az én érzéseim olvasás közben. Most úgy tudtam olvasni, mintha először lenne a kezemben.
Egyik szereplőt sem tudtam kedvelni igazán, de így együtt nagyon szerettem őket. Kegyetlenek tudnak lenni a gyerekek. Még kegyetlenebbek a felnőttek, akik ebben bátorítják őket. Idegesítő az a határtalan közöny, beletörődés, ahogy elfogadják a sorsukat, ahogy sorozatosan elárulják egymást, ahogy csapódnak egyik szerepből a másikba, ahogy olyanná válanak, mint akitől rettegtek régebb. Ki lesz barát és ki marad ellenség? Meddig tart a kényelem és hol kezdődik a gyávaság? Hová tart ez a fajta nevelés, mit hoz ki a gyerekekből? Azzal egyetértettem, hogy nem szabad árulkodni, és a gyerekekre van hagyva, hogy oldják meg a konfliktusaikat, védjék meg magukat. De hogyan? milyen áron? És mi lesz azzal, aki erre nem képes?
Mindig várunk valamire, vagy csak félünk tőle. Aztán már nem vagyunk elégedettek, ha ez bekövetkezik, főleg ha nem tettünk meg érte mindent. Kiállhatunk azért, akit kedvelünk, de azért is, aki nem igazán számít. Alkalmazkodhatunk a világhoz, vagy hozzáadhatunk valamit. Vagy egyszerűen csak imbolyoghatunk a ködben.

+
>!
Dark

Vége. Elég nehéz erről a könyvről értékelést írni. Félig olvastam, félig hallgattam. Vagyis inkább nagyobbrészt hallgattam. Kulka János előadásmódja igencsak sokat tett hozzá az amúgy is érdekes történethez.

Számomra mindig jóleső érzés, ha olyan helyeken játszódik egy történet, amit ismerek, ahol már jártam. Kőszeg és környéke pedig igencsak ismerős és kedves hely, a könyvben szereplő iskola is nevezetes, az uszoda és a főallé, a Gyöngyös partja és a malomárok, a Hétforrás és a többi… Jó volt ezekről olvasni, jó volt vissza-visszajárni.

Az iskolában folyó nevelés sajátossága, módszerei furák voltak, de valahol érthetőek. Mert bár a hatalomgyakorláson, az ellehetetlenítésen alapul a katonalét kialakítása, a folytonos fenyegetésen és megtorláson, a szigoron és sokszor az értelmetlenségig folytatott bosszún keresztül, de valahol mégis úgy érzem, hogy a sok-sok kegyetlenség szükséges volt. Fura ez. De néha mégis a szenvedésen át jut az ember egy olyan lelkiállapotba, olyan következtetésekre, amire csak pozitív élményeket megélve biztosan a közelébe se érne. Mint ahogyan Medve is…

Kötelező olvasmány, de szerintem ehhez bizonyos fogékonyság, meghatározott lelkiállapot szükséges. Különben csak a negatív élmény marad, a szenvedés és nélkülözés, az erőszak és az értelmetlenség domborodik ki.
Hogy túlértékelik-e? Igazából nem tudom. Mégpedig azért nem, mert rám igencsak nagy hatással volt, így nagyon megértem ezt az oldalt. Ugyanakkor viszont megértem a másikat is. Sok-sok gyengéd lelkületű olvasó számára visszataszító lehet ez a fajta a nevelés, a diákok egymáshoz való viszonya, Schulze szigora és modora. Nem vagyunk egyformák és a világ nem egyértelműen fekete vagy éppen fehér. Mint ahogy ez a könyv sem. Ez igazából igencsak szürke. Csodálatos gondolatokat fogalmaz meg, éppúgy, mint szörnyűségeket. És ha belegondol az ember, az élet épp ilyen. Szürke… Jobb esetben. Se nem fehér, se nem fekete, csak szürke.
Ezt a szürkeséget viszont tökéletesen érthetően és egyértelműen írta meg Ottlik. Ez az ő nagy érdeme szerintem.


Népszerű idézetek

+
>!
csepergő

Néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna éni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül, hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek. Milyen keveset tudnak ezek közölni. Igent vagy nemet, feketét vagy fehéret, nevetést vagy sírást. És mindig hamisítanak, hazudnak. Mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van hagyatva. A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból;viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani:elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét:a valóságot. Van aki a szerénységből ért, van aki a szemtelenségből, s talán van, amiből még Schulze is értene:egy hadsereg és millió géppuska. De mit akart ő annyira kifejezni, egyáltalán? Nincs semmi mondanivalója számukra. Miért bajlódjon gyarló szavakkal és bamba cselekedetekkel, amíg összeáll belőlük valami rozoga látszat, hogy érthessék az emberek?

+
>!
radaieva

Ez mindig így van: semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors.

315. oldal

13 hozzászólás
+
>!
Eszter01

Tulajdonképpen sosem hittem benne, hogy a rossz dolgok valóban léteznek. Csak másképp kell értelmezni őket, és nyomban megszűnnek.

45. oldal

+
>!
Bi_bi_bi

… a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.

+
>!
Asteria

A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.

422-423. oldal

++
>!
Roli

Kétségtelen, hogy igaza volt, de miként a matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.

2. rész 14.

+
>!
Netelka I

Veronikára gondolt, aztán a nagyanyjára, aztán egy Tilda nevű kislányra. Nehéz volt itt nők nélkül. Varrhatta az ember maga a gombjait. Moshatta maga a lábát. Azt is rosszul, mindig izzadt, a kapca büdös volt. A nők jobban csinálták; és fogták az ember homlokát, ha hányt; hát hiába, hiányoztak.

193. oldal (Magvető)

6 hozzászólás
+
>!
Netelka I

Júlia arcán a megkezdett mosoly forrósodott. De aztán ennyiben maradtunk: a mosolygás soha-félbe-nem-hagyott kezdőpillanatánál.

496. oldal

3 hozzászólás
+
>!
jmolnar

Szegény barátaim, nekem tízezer lelkem van, melyiket vádoljátok nektek nem tetsző dolgokkal? Önző vagyok, szökevény, részvétlen, szeretet nélküli? Lehet, hogy ez is mind én vagyok.

390. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján