Szerettem volna úgy kezdeni az értékelést, hogy nem vagyok előítéletes, aztán szépen ki is húztam és végül az lett belőle, hogy nem szeretek előítéletes lenni. Lám, csak egy pici különbség, és mennyire mást jelent, plusz azért mégsem szeretnék egy viszonylag jól felépített renomét lerombolni – legalábbis itt és most nem. Ezen olvasás képében ugyanis egy kifejezetten régi adósságot törlesztek és egyúttal ismételten egy klasszicizálódott művet vettem a kezembe. (Zárójeles megjegyzés, hogy az általános félelem és távolságtartás azért most is megvolt, mint ilyen esetekben mindig. Használhatnám az általában kifejezést is, de azzal megint csak magamat csapnám be.)
Egészen konkrétan 2015 óta, tehát kicsit több, mint hat éve volt képzeletbeli várólistás részemről Fingal O'Flahertie Wills (no igen, ez Wilde úr születési neve – viccelődhetnék gonosz módon azzal, hogy leánykori, de ezt a vonalat inkább hagyjuk…) egyetlen regénye. Hajdanában még brit civilizáció órán vettük elő és ismertük meg, de az nagyon nem rémlik, hogy eljutottunk volna addig, hogy teljes egészében fel is dolgozzuk – legalábbis nekem egy bizonyos pontig volt meg a sztori, utána már kifejezetten a kiváncsiság, no meg a könnyed olvashatóság hajtott végig rajta. Komolyan nem hittem volna, hogy ennyire tetszeni fog ez a regény.
Nem egy könnyed kikapcsolódás, hiszen a gondolatok – főleg az első felében – rendkívül tömények és bizony centinként újra és újra elolvasandók. Mindez kedvemre való és örömteli tény? Igen. Eddig tetszik? Bizony ám. Volt azonban egy pont, talán éppen a felét elhagyva, amikor konkrétan egy teljes fejezet szólt Dorian ruházatáról, az őt körülvevő tárgyakról és ilyen hasonló apróságokról, amit konkrétan kihúztam volna azzal, hogy totál felesleges. Szerencsére a lélekrajz helyrebillentette némiképp, én pedig túlságosan is jószívű vagyok ahhoz, hogy emiatt vonjak le. Az értékén nem csorbít, csak éppenséggel teljesen feleslegesnek érzem, köszönöm.
Több olyan véleményt is olvastam itt is, máshol is, szóval általános dolog, de érdemes lehet kiemelni: a vége kiszámítható és elcsépelt. Nos, meglehet, de mivel egyáltalán nem spekuláltam a befejezéssel kapcsolatban, sőt még némi meglepetés-faktort is tartogatott, ebből tudom, valószínűleg tényleg nem jutottunk el idáig kilencedikben, ha-ha. Engem legalábbis habár nem rázott meg, azért meglepett. De legalább kapott egy befejezést és nem szült olyan folytatást, amivel lerombolható lenne az egész. Mert hogy ez egy remek regény, és egy pillanatig sem bántam meg, hogy sorra kerítettem – végre. Igen, féltem tőle, de pillanatok alatt elszállt minden kétely és helyét átvette az öröm, a büszkeség és az elégedettség.
Azt viszont be kell látnom, hogy hiába ír gyönyörűen és visszafogottan, mégis teljes pompával, gyönyörködtetően ez az Oscar, azért ez inkább Kosztolányi. Desiré fordítása rengeteget ad, nem csoda, hogy ennyi mondata szállóige lett. Én meg egy rettentően gyenge figura vagyok, de egyből repült is a kedvencek közé. Hiába… van, ami nem javítható.
*****
update 2022:
– Ó, hogy mennyire csacsi fiú maga, Dorian!
– Most miért mondja ezt, Lord Para?
– Mert szeretem akkor, ha itt van, de legjobban imádom, ha tőlem távol egyengetik útját az istenek.
– Sokszor nem értem, mit akar állandóan ezekkel a paradoxonokkal, édes Lordom…
– Pedig egyszerű, mint a fiatalság megélése, harmatos mézű szavakat lehellő zergemadaram: azok a regények a legszebbek és legemlékezetesebbek, amikbe igazán bele tud halni a lélek. Ha fájdalom nélkül fejezünk be egy könyvet, az olyan, mintha nem is lett volna. Látja, ez nem paradoxon.
– Valóban nem. Már csak azt tudnám, miért pont nekem mondja ezt…
– Mert akárhányszor szembesülök azzal, Fiam, hogy mit művelt magával ez a Kosztolányi, belesüllyedek a szövegébe, hagyom magam sodortatni míves fordításával, mely az idő előrehaladtával egyáltalán nem veszített az érvényességéből, de akkor is inkább Ő, mint Wilde.
– Látja, Lordom, ezzel egyet kell értenem. Gyönyörű, kimunkált, de túl dagályos és romantikus. Haragudni viszont akkor sem lehet arra az ingatag menny alatt ingatag létezőre.
– Hogy milyen költői ma…
– Pedig az embernek nem kell egy ilyen remek fordítás, hogy költői lehessen. A líra húrjai mindenkiben egyformán szólnak, felszabadításukhoz viszont hatalmas ihletforrás kell, ó. De ezt magának mondjam?
– Dehogy is, inkább azoknak, akik még szeretnék elolvasni. Nem is tudják, mekkora élménytől fosztják meg magukat…
– Vannak még, kik nem olvasták volna?
– Akár igen, akár nem, egyszer az életben sort kellene, hogy kerítsenek rá. Maga csak tudja…
– Bizony, hiszen szeretem tudni a dolgokat, de azokat a legjobban, amiket nem tudok.