Dorian Gray arcképe 85% 609 csillagozás

Bár viktoriánus korban íródott, mintha teljesen friss lenne a mondanivalója. (Csak személyes rajongásból adódóan tudom, hogy amikor íródott és kiadták, pár évvel azelőtt működött Londonban Hasfelmetsző Jack, nekem az ilyen mi volt párhuzamosan abban a korban, mindig érdekes…) Rengeteg irodalmi utalás van benne, kedvenc részem, mikor az ásványokat és kelméket sorolja, a hozzá tartozó valós, mitológiai vagy irodalmi kontextusban. Akinek nincsenek ismeretei, meg sem érti és csak unatkozik felette. Dorian a fiatalok naivságával és megfelelő anyagi háttérrel rendelkezik, mindenki vágyik arra, hogy hasson rá valami, hogy megtalálja, amit keres. Senki sem tudja kivonni magát a különböző hatások alól, csupán megválogathatja mit enged be, de van, hogy annyira ösztönös és benső dolgot érint valami, hogy magunk sem tudjuk miért vonzódunk, egyszerűen csak nem tudunk ellenállni. Gray a szürke minden árnyalatában kipróbálta a bűnt. Eleinte elhitte, hogy a festmények köszönhetően, őt nem érinti meg, mert pajzsként tarthatja maga előtt a varázslatot. De ez csak a külsőség, a vanity fair, és mindenki fizet. Van aki negédes és mindenkivel próbál jóban lenni, csak nehogy szó érje a ház elejét, és Dorian elkövet mindenfélét, mégis fontos számára a társadalom ítélete. Nemhiába, az élet egy színpad, várjuk a tapsot, még ha nem is hajlongunk az előadásunk végén. Nem baj, ott a kis like gomb, meg a kedvencelő csillag.
A tükör ma is tiszta, amit Wilde elénk tart. Még mindig rá tudok csodálkozni arra, hogy generációk jönnek-mennek és semmit sem tudunk változni. Lehet, hogy magasabbak vagyunk, kövérebbek, némely társadalomban egészségesebbek, az emberi benső, az ösztönök, amik tartják az értelmet, nem hajlandóak elkopni belőlünk.
Olvasva néhány értékelést nem értem, hogy akik sekély pocsolyában tapsikolnak, miért akarnak mély vízben úszni…

Ez a könyv, ez rendben van.
A férfifőszereplők nemi identitása néha egy kicsit kérdőjeleket rajzol a fejembe, mindenesetre eléggé kattantak, mondhatni túltenyésztett arisztokraták.
Szenvedély, bűn és élvezetek, amiktől forog a Föld.:)
Dorian csak egy hisztis bábu, akit marionettként rángatnak, egyetlen egy dolog érdekel belőle; a hangszergyűjteménye.;)
A számomra legérdekesebb pediglen; Lord Henry. Okos, intelligens és páratlanul manipulatív. Zseniális bűnöző lehetett volna belőle, ha szkepticizmusa, apátiája és az unatkozó arisztokrata szerephez való, önmaga röghöz kötése folytán, egyáltalán felmerül benne. De ahhoz ő túl fásult és kényelmes.
http://rakenroll.freeblog.hu/archives/2011/11/21/Dorian_Gray/

Paradox mű. Könnyen megtévesztheti az embert, bár végtére úgy érzem, ezért is íródott. Wilde igazi szócsövet talált Henry Wotton személyében, aki a nagy igazságok mellett baromi nagy marhaságokat is mondott, ugyanakkor mindezt olyan lendülettel és karizmával teszi, hogy nemcsak Dorian, az olvasó is elhiszi, és talán ebben áll a legnagyobb varázsa. A leírások olykor a giccs határt feszegetik, sejtelmem és reményeim szerint ezt is céllal, a lelki – társadalmi ábrázolások kiválóak, csak ne okoskodott volna az összes szereplő ennyit… A történet hátborzongató és ötletes, vagyis inkább hátborzongatóan ötletes, olvasás közben összeszorul az ember gyomra, és egészen olyan, mintha nem is olvasnánk, hanem egy nyomasztó, de érdekes színdarabot néznénk.

A téma zseniális, a stílus nem gördülékeny, inkább vontatott. Dorian Gray arcképe a lélek tükre, egy valaha jó léleké. Kedvenc karakterem Lord Henry Wotton, a kiégett, cinikus, hímsoviniszta gazember, a legjobb mondatok is az ő száját hagyják el. Miközben olvastam erős késztetést éreztem, hogy horrorként címkézzem meg. Nem olvastam az eredetit, de Kosztolányinak azért beírok a fordításért egy ötöst.

Érdekes ezt olvasni a Fehér tigris után. Nem akarom hasonlítgatni, mert patrióta elfogaultság okán O. Wildenak esélye sincs Lázár Ervinnel szemben, de az kétségtelen, hogy egy jó író(mint O.W) nem is szorul rá, hogy mérjék valakihez. A lassan folyó történetépítéssel meg nincs bajom, mert kedvelem az írói terjengést, ha alátámasztja az alakjait, a történet korát, idejét, jellem és környezetalakulását.
Hát ez ilyen, sőt néha modorosnak is hat, de simán belefér a megrajzolt alakok és idő kitöltőközegébe.
Számomra egy háromságforma a regény.
A természet adta romlatlanságában Dorian vállán ott ül a jó (Basil)és a rossz(Henry). Mindkettő sugdos a fülébe de a bűn varázsa megmérgezi a kíváncsiságában védtelenné gyengült nyitottságot. Jónak lenni nem nehéz, de nem rosszan, az veszett nehéz. Nagy a csábítás, mert a tapasztalatlanság és hitetlenség jó táptalaj az elhintett magnak. Az így megmételyezett az elkerülhetetlen végzetet sosem látja, ezért enged a jelen szemfényvesztésének. Dorianhoz az ördögi szómágia mindig egy lépéssel előbb érkezett.
A bűn méze* csábító. Ő is csak éppen bele akart harapni Éva hamisan pirosló almájába, de lelkevesztettségében leharapja Éva kezét is. Majd miután nem veti ki a gyomra, szépen elfogyasztja az egész Évát. Az olykor felöklelt romlottságot pedig a balvállon ülő ördög hamar emészthetővé magyarázza.
A lelkiismeretcserélő sátáni cimboraság pecsétje miatt ugyan látható nyomot nem hagy rajta a rútság, de a lepel mögött mégiscsak ott rakódik , vastagszik, kérgesedik a látható hamvas felszín alatt a mocsok.
A lelket nem lehet a végtelenségig terhelni. Nincs az a megkomponált, súlyosan kimódolt filozófia, ami a lelkiterhet örökre fajsúlytalanná teszi. Bűn nincs bűnhődés nélkül. Egyszer csak a túlsúlytól felszakad a lelkiismeret és az elevenen felszaggatott sebtől elvérzik a védtelenné váló szív.
A hasonló könyvek mindig az a konklúzíót hagyják maguk után, hogy a hatalom, az a pozitív vagy negatív jelzőjétől függetlenül torzít.
*kopirájt Ulysses

A legtökéletesebb alkotás, amit emberi kéz valaha is alkotott. Kísérteties feldolgozása az emberi léleknek, valamint egyedi megítéléssel viseltetik jóságról és gonoszságról. Gyakran használjuk a kifejezést, „rothadt a lelke”, de azt hiszem még soha nem kísérelte meg ezt ennyire vizuálisan elképzelni és ilyen megrendítően leírni senki sem, ahogy Oscar Wilde.
Azon három könyvek egyike, ami után csak ültem, és bámultam ki a fejemből – hogy percekig, vagy órákig, már igazán nem tudom, mert olvasás közben egyszerűen elveszítettem az időérzékem –, anélkül, hogy láttam volna bármit is…

Hihetetlen, hogy az emberi lélek kezdetben milyen tiszta, s mennyire megromolhat. Mert bárhogy nézzük, a mi életünkkel is ez történik; csecsemőként tökéletesek vagyunk, az évek múlásával pedig egyre nagyobb lesz a lelkünk fekete foltja. Az apró hazugságok, füllentések, csalások rajtunk is meglátszanak. Csak nekünk nincs olyan portrénk, amelyen kiütközhetnének a bűneink. Nekünk az arcunkon hagy barázdákat az életünk.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Minden azzal kezdődött, hogy kötelező volt gimiben világirodalomból, majd hirtelen elvesztette eme számomra riasztó státuszát, amikor a tanárunk úgy döntött, érettségi előtt jobban ránk fér plusz egy magyar, minthogy világirodalmi műremekeket csócsáljunk heti egy órában. Félretettem egy időre hát pihenni azt a könyvet, amiről már addig is rengeteg jót és rosszat hallottam egyaránt, majd három éve egy vizsgaidőszakban kellett valami, ami nem szakirodalom, és belevágtam az olvasásába a MEKen, és azóta is minden éves újraolvasásra ítéltetett.
Nem az a fajta könyv, amit egy szempillantás alatt felfalok. Néha meg kell állni közben és gondolkodni, emészteni a szavakat, eseményeket. Nem mondom, hogy kedveltem Dorian-t, mert ő nem az az ember. Az elején túlságosan naiv, ami mellé gazdag és szép is, ártatlanságával pedig teljesen kiválik a londoni forgatagból. Kelso unokája olyannak tűnik, mint egy megriadt galamb, akinek fogalma sincs, mit és hogyan kellene itt tennie, bár ez nem sokáig van így. Elég hamar feltűnik Lord Henry és magával ragadja a fiút a romlásba, bár ő maga is érdekes alak, akinek inkább csak a szája nagy, a tettei kevésbé. Dorian azonban mindent gyakorlatba ültet, és ültethet, mert ott van A kép. Hallward egy zseni, aki a lelkét adja bele, hogy aztán emiatt kelljen az életét is áldoznia. Valahol Dorian lelke is belefonódik abba az alkotásba és ez a kis természetfeletti szál számomra tökéletes ahhoz, hogy ne egy egyszerű züllés látképe legyen a regény. Az út a csúcsra, és onnan le is áldozatokat követel, a korabeli Londonban pedig nem fontos más, mint a kinézet és a pénz, Dorian jól megél vele. Wilde stílusa is bejött, éppen csak magától a címszereplőtől fordult fel néha csak úgy a gyomrom, de a végére még ő is belát ezt-azt, és a képpel együtt megsemmisül. Mindent egybevetve örülök, hogy nem maradt meg a kötelezők szabályszerűen nem kedvelt állapotában, mert határozottan szeretem.

Úgy gondolom, hogy ez egy alapmű, amit mindenkinek el kéne olvasnia! Wilde elképesztően, de mindemellet hátborzongatóan, sebész precizitással boncolgatja az emberi lelket, annak minden hibájával együtt.
Wilde azt is megtanítja nekünk, hogy vigyázzunk azzal, amit kívánunk, mert gyakran visszafelé sülnek el a dolgok.
Ez a könyv is azok közé tartozik, amelyek után köpni-nyelni nem tudtam, és csak ültem a könyv fölött, órákig, akár napokig, és mindig az olvasottak jártak a fejemben. Mikor ilyen történik velem, tudom, hogy egy ilyen könyv életem végéig a kedvencem lesz, és soha de soha nem fogom megunni az olvasását.
Be kell valljam, hogy azért kezdtem el olvasni a könyvet, mert előtte láttam a filmet, ami teljesen lenyűgözött és megvett magának kilóra. Azt le kell szögeznem, hogy szöges ellentétei egymásnak. (Akit érdekel az, hogy pontosan miben is áll ez a különbség, az küldjön egy üzenetet.;))
Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, örök kedvenc lett a könyv is,és a film is.:)

Egy zseniális mű, melynek írója egy nagyon jó alap ötletet remekül kivitelez. Cselekményes, nagyon sok bölcselettel, gondolattal, alap igazságokkal, melyek ma is megállják a helyüket.