Végjáték (Ender Wiggin 1.) 94% 190 csillagozás

Roppant elfogult vagyok a történettel kapcsolatban. Pedagógiai – pszichológiai BRAVÚR!
Lelkes pedagógusként csodálattal adózom neki és nagyon szívesen elolvastatnám a tizenéves korosztállyal. Számomra élvezeten túlmutató pluszt jelentett.
És a hangyokkal kapcsolatos rokonszenvemről még nem is beszéltem.

Orson Scott Card nem csak a sci-fi műfajában alkotott maradandót ezzel a könyvvel. Olyan mélyre ás a gyermeki lélekben, amelyre eddig csak kevesen vállalkoztak, főleg ebben a műfajban. Ender átalakulását, korai felnövését végigkövetni egyszerre érdekfeszítő és hátborzongató.
Rengeteg erkölcsi kérdést vet fel a könyv: jogunk van valakinek elvenni a gyermekkorát egy magasabb rendű cél érdekében? Minden határt át lehet-e vajon hágni, ha az emberiség sorsáról van szó? Mit nevezhetünk játéknak és mi az, ami már túlmegy ezen? Annyira sokrétű ez a mű, hogy akár napokat el lehetne beszélgetni róla, és talán még akkor sem merítenénk ki minden aspektusát.
Már most tudom, hogy életem egyik meghatározó regénye Orson Scott Card műve, amelynek egyes momentumain még sokáig fogok gondolkodni.

Olvastam már nagyon sok könyvet, közüllük elég sok sci-fi regényt. Volt közöttük nagyon jó és kevésbé jó, elgondolkoztató, szórakoztató, mondanivalóval, filozófikus gondolatokkal teletűzdelt, vagy épp akciódús, lassabb, pörgősebb. Egyszóval: mindenféle. Orson Scott Cardtól is olvastam már könyvet, nem is egyet. De ilyet, mint ez a könyv, még nem olvastam!
Kicsit már hagytam ülepedni, rendeződni a gondolataimat, de még nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom fogalmazni a gondolataimat, érzéseimet.
Egy világ, ahol az egész bolygó összefog a külső fenyegetéssel szemben. Egy világ, ahol a szabályozzák a születéseket és a gyerekeket tesztelik, ha megfelelnek, akkor 6 évesen elszakítják a szülőktől és katonai iskolába viszik őket. Egy világ, ahol a gyerekekből harci gépezetet fejlesztenek. Ahol a gyermeki ártatlanság semmit nem ér és egyben a legnagyobb kincs. Ahol ezek a fiatalok nagyobb tehernek és komolyabb próbáknak vannak kitéve, mint a legtöbb felnőtt. Ahol a logika és a kreativitás fejlesztése az elsődleges egy még fontosabb cél érdekében.
A könyv már az elején megfogott. Hogy fiatalok a szereplők? Nem viselkedtek úgy. Vagy ha igen, akkor annak jó oka volt. Inkább úgy éreztem, hogy bölcs öregek vannak fiatal testekbe zárva. A regény olvasmányos, érdekes. A helyzetek, a reakciók és a játékok leírása is nagyon tetszett. Nem volt itt semmi félrebeszélés, minden esetben csak a lényeget kapja az olvasó, az eszenciát, mégis olyan mélységekig merülünk a gyermeki lélekben, amilyet eddig még sehol nem tapasztaltam. Ennek a könyvnek annyi, de annyi mondanivalója van, hogy még mostanra sem tudtam igazán felfogni. Ha egy szóban kellene összefoglalnom a véleményemet, akkor azt mondanám, hogy FANTASZTIKUS. A 2011-es év utolsó olvasásaként méltó koronája az évben olvasott rengeteg könyvnek.
Még annyit tennék hozzá, hogy a Dáin Kiadó méltó külsőt kölcsönzött ennek a történetnek. Ez a kiadás gyönyörűre sikerült, a fordítás (újrafordítás történt) szerintem nagyon jól sikerült. És ami a legfontosabb: a szövegben nem volt egy hiba sem (vagy nem vettem észre). Nem is vártam mást, mert ez a kiadó mindig csak ilyen minőséget enged a nyomdába kerülni. Gratulálok nekik! És természetesen várom a folytatást.

Beletelt pár napba, mire össze tudtam szedni a gondolataimat a könyvvel kapcsolatban, annak ellenére, hogy olvasás után azonnal a kedvencek közé raktam (nem is értem, hogy miért nehezebb jó könyvről értékelést írni, mint egy rosszról :)
Tartottam tőle, hogy a könyv nagyon military irányt vesz fel (nem is tudom, hogy ezt a gondolatot honnan szedtem), de itt szó sincs erről.
Card olyan szinten tudja leírni szereplői fejlődését és változását, amit nagyon kevés író tud megtenni. A könyv végére Ender még mindig gyerekkorban van, mégis olyan gondolatokat és mondatokat ad a szájába, ami felnőtteknél is megállná a helyét – és teszi ezt úgy, hogy ez egyáltalán nem zavaró.
A felszín alatt ez egy kőkeményen kegyetlen pszichológiai könyv, manipuláció felső fokon, a sci-fi környezet csak körítés, a keret, amiben még valóssá is lehet tenni az eseményeket.
Aztán a végére úgyis rájövünk, hogy „a háború nem játék”.

Uh, basszus…
Az elején, és egészen sokáig azt éreztem, hogy ez nem az én könyvem, nem is egészen értettem, hogy aki a Hetedik fiú-t írta, hogy tud ilyen rideg sci-fit (minden lélektani(?) szál mellett is). Aztán az utolsó kb. 50 oldal… Egy dolog, hogy mi mindenre számítottam előre, mert sokkal fontosabb, amivel meg tudott lepni. És meg tudott, de még hogy! Azt hiszem, sci-fiben ilyet eddig csak Frank Herberttől olvastam, egyik-másik Dűne könyvben.
Bővebben: http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2011-10-22+16%3A00%3A00/orson-scott-card-vegjatek

Hátborzongató, de remek történet hatalmas csattanóval a végén; ez utóbbi nekem furcsán ismerősnek is tűnt, mivel már olvastam A Nagy Világ-Regatta című könyvet, így el is gondolkodtam gyorsan egy esetleges plágium lehetőségén. A első kiadások számadatait összehasonlítva sajnos be is bizonyosodott, hogy az a suttyó Bencsik András (J. T. Chipendale írói néven) az említett könyvben szinte szóról-szóra lekoppintotta a történetet; a vezérmotívum teljes egészében megegyezik. Ekkora ordenáré pofátlansághoz csak kb a Battle Royal – Éhezők viadala analógia mérhető. Suzanne Collinsnak és Bencsik Andrásnak szerintem egyaránt kijárni némi egészséges pofánverés rendreutasítás, a „műveik” pedig akár rögtön mehetnek is át a hulladékfeldolgozóba, hogy pihe-puha vécépapírt csináljanak belőle.
Ennyit a felháborodásról, most lássuk tehát a könyvet; izgalmas, változatos, remek iramú és stílusú könyv, pompás világképpel és technikai megoldásokkal. Maga a fő gondolat olyannyira kíméletlenül racionális, hogy valószínűleg mindenki megérti a felnőttek indítékait, de gondolom mindenki átkozza is őket a kegyetlenségükért. Egy dolog szúrta a szememet, ezért a fél csillag levonás; képzeletben én ha nemis megdupláztam, de hozzácsaptam a gyerekek életkorához pár évet, mert a cselekedetek, párbeszédek, gondolatmonológok még egy hiperintelligens, genetikusan kotyvasztott hatévestől, tízévestől sem hatottak természetesnek. Persze, maga a történet alapból elég természetellenes, de a sztorihoz viszonyítva is zavart, hogy szerintem a szereplők túl fiatalok. Ha pár évvel idősebbek lettek volna, akkor már nyilván nehezebb lett volna így manipulálni őket, így elismerem a korhatár-leszállítás szükségességét, de valahogy mégsem az igazi.
Mindenesetre azért elég zseniális volt, maga a szolidan felépített science-fiction világ pedig tökéletes hátteret biztosított a történetnek, amiért külön elismerés.

Végjáték
Rendkívül komoly ellenérzéseket táplálok az előítéleteken/tudatlanságon alapuló világnézetek iránt. Ezelőtt nem olvastam semmit Orson Scott Cardtól, főként mert az utóbbi években adott nyilatkozatai alapján leginkább egy neokonzervatív írástudó, mégis „redneck” beállítottságú republikánus benyomását keltette, akivel az előbb említett okból kifolyólag képtelen vagyok szellemi közösséget vállalni. Egyedül azért szántam rá magam mégis a Dáin kiadó gondozásában megjelent új kiadás megvételére, mert több általam tisztelt science fiction rajongó szerint Card csak 1990 után „kattant be”, s sem a Végjátékot, sem pedig a Holtak szószólóját nem itatja át az a merev, doktriner jelleg, ami még a legtökéletesebben megírt regények élvezeti értékét is alááshatja. Igazuk volt, Card több oldalról mutat be egy igen komplex szituációt, s az szerző állásfoglalása sem dönthető el az így felmerülő morális kérdésekben. A premissza és a kivitelezés dinamikáját illetően nincs mit sokat ragozni – ha még csak nem is olvassuk el a fülszöveget, már az első fejezetből megtudható, hogy pontosan milyen végkifejlet felé tart a regény, s hogy várhatóan milyen útat jár majd be, s a történet végi csavar is mérföldekkel előre látható. Mégsem annak a fajta kiszámíthatóságnak lehetünk tanúi, amit a jobb írók már a karrierjük ellején tudatosan próbálnak kerülni – Card nemes egyszerűséggel olyan monomitikus sémákat követ, amikre az emberiség az írásbeliség feltalálása óta nem unt még rá, legfeljebb akkor, ha a történet hősei nem lépnek túl a túlzott megszokottság dimenzióján, s egyszerűen kiegyenesítik azt a bizonyos hermeneuitikai kört. Cardnak sikerült ezt a hibát el- vagy talán inkább kikerülnie, mégpedig úgy, hogy bár a felvonultatott karakterek többsége gyerek, sajátos strukturalizmusa révén nem rendel a felnőttektől megkülönböztető minőséget a gyermeki tapasztalathoz. Hogy ez a regény világának sajátos pedagógiai gyakorlata miatt van így, vagy pedig Card eleve nem is tesz különbséget gyermek és felnőtt között, sajnos egyedül a Végjáték elolvasása által nem feloldható dilemma: a regény egyetlen valamire való felnőtt karaktere ugyanis kizárólag a motivációi és gátlástalansága révén ismerszik meg. Hogy ez hiányosság vagy éppen ez lett volna a mondanivaló? – szintén feloldatlan dilemma. A regény legfurcsább aspektusa mégis Ender testvéreinek történetszála – amilyen felületesen integrálódik a történetbe Peter karakterének ambíciója és Val kapcsolat- illetve helyzetkezelése, a végkifejlet tekintetében majdnem akkora jelentőséggel bírnak, mint Ender monomitikus állomásai, mégsem érezzük úgy, hogy a szerző a kelleténél jobban elhanyagolta volna az ő személyes történetüket. Összességében a szerzőt illetően pozitívan, a magasztaló kritikákat ismerve pedig egyáltalán nem csalódtam.

Ez egy olyan könyv, aminek az eleje és a vége között nagyon nagy utazást tesznek meg, álmaimban sem gondoltam volna hogy oda lyukad ki végül ahova, s azt sem értem hogy miért van folytatása, de egy biztos, hogy nem hiába szeretik ennyien:) Csatlakoztam én is.

Már értem miért istenítik Cardot. Az egyik legjobb könyv, amit olvastam!
Az első oldal után le sem akartam tenni, még enni is szaladgálva jártam, hogy olvashassam tovább. Az utolsó oldalak pedig… atttyaságos… Ha egy kicsit magamhoz tértem, kezdem is a következőt.

(könyörgöm, el ne csesszék a filmet!!)

Ha egy tudományos fantasztikus regényt kötelezővé lehetne tenni, akkor részemről a Végjátékra szavaznék. Nálam azóta bevált volna, hogy a betűket megismertem.