Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A Shadow of the Giant végre elvarrja a földi szálakat, Peter Wiggin és a Battle School növendékeinek sorsa beteljesedik, de nem Card lenne, ha Bean ügye ugyanilyen megnyugtatóan rendeződne. Az ő szála bizony még nem ér véget a könyv végén, sőt, bizonyos szempontból a kvartett eseményei tulajdonképpen csak előjátékként szolgálnak Bean további életéhez… de hogy abból mit hoz majd ki Card, az csak a Shadows in Flight, illetve a Shadows Alive kötetekből derül majd ki (legalábbis remélem).
Akinek tetszett a Shadof of the Hegemon, annak tetszeni fog ez a könyv is, ezért talán felesleges is értékelnem (bár azért a végén több könnycsepp-morzsolós jelenet is van, ez kiemelendő pozitívum). Ehelyett az egész Ender's Shadow kvartettről írnék pár szót.
A sorozat szerkezete nagyon hasonlít az alap Ender kvartettre: az Ender's Shadow egy önálló előtörténet, és bár más mint az Ender's Game, akik azt szerették, ezt is fogják. A további három rész viszont egy gyakorlatilag összefüggő történet, amihez az Ender's Shadow vagy az Ender's Game ismerete, bár rengeteg pluszt ad, nem követelmény. Hasonlóan ugye a Speaker for the Dead/Xenocide/Children of the Mind trilógiához.
A sorozatot – az olvasók Ender-mániáján kívül – Orson Scott Card írói tudása viszi a hátán. Akár akció zajlik, akár elmélkedés a könyvek lapjain, Card nagyon gördülékenyen, szépen ír, a mondatait könnyű befogadni és feldolgozni még akkor is, amikor nehezebb morális dilemmákról beszél. Nálam ez jelenti azt a pozitívumot, amiért kedvelni tudom az összes eddig általam olvasott Ender könyvet.
Ugyanakkor számos negatívum is van a mérleg másik serpenyőjében, és csak az olvasó szubjektív megítélésén múlik, hogy ezek mennyire veszik el a kedvét az egész Ender-szériától. Az egyik fontos kérdés például a hitelesség: miközben Card nagy katonai vezetőkre utalgat folyamatosan, szerinte a modern hadviselés azt jelenti, hogy gyalogosok és tankok mennek előre a csatamezőn, lövik egymást, aztán akik többen voltak, azok győznek. A hitelesség témakörébe tartozik az is, hogy (immáron tizenéves) gyerekek mennyire viselkednek vajon így, és mennyire veszik komolyan őket a földi nemzetek. Azt hiszem, erre a kérdésre több választ is ad a sorozat, tehát ez talán elnézhető. Végül pedig csak félig tartozik ide, de megemlíthető az is, hogy a technológia gyakorlatilag semmit sem fejlődött évszázadok alatt, és erre nincs is magyarázat a könyvekben.
Irritálóak lehetnek még Card konzervatív-redneck nézetei is, bár a történet előrehaladtával, no meg George W. Bush hatalomra kerülésével, és a terrorizmus árnyékában felvirágzó patrotizmussal ezek megjelenése csillapodik egy kicsit. Néha eléggé direkt ez a „jólmegmondás”, amire az ember saját világlátása szerint reagálhat, viszont tulajdonképpen a történet alapját képező globális konfliktus is egy ilyen (tudatos?) felosztáson alapul: az oroszok az impotens ősgonoszok; a kínaiak az újgonoszok, csak hülyék hozzá, hogy bármi komoly eredményt elérjenek; az indiaiknak nagy álmaik vannak, csak túl csórók hozzá; az iszlám pedig akárminek is mutatja magát, valójában agresszív fanatikusok gyülekezete. Ebben a képletben természetesen Amerika hivatott a világ vezetésére, és ezt a pozíciót csakis és kizárólag azért nem képes betölteni, mert önmagát kasztrálja.
A fentieken viszont könnyen túl lehet lépni így vagy úgy, akárcsak Card folytatás-mániáján: egy elvarratlan szál, egy bosszút forraló karakter, egy megkezdett eseménylánc biztosan ott lesz minden egyes könyv végén, és ettől az olvasó azért néha húzza a száját. (Arról nem is beszélve, hogy a Children of the Mind-tól kezdve bármilyen szál bármikor folytatható.)
Összességében tehát jó és élvezetes sorozat ez, több pontján zseniális húzásokkal és komoly mondanivalóval, de aki csak a csúcspontjait szeretné látni, az válogassa meg, hogy mely részeket olvassa el belőle.
