A ​Holtak Szószólója (Végjáték 2.) 301 csillagozás

Orson Scott Card: A Holtak Szószólója Orson Scott Card: A Holtak Szószólója Orson Scott Card: A Holtak Szószólója

A hangyokkal vívott végső háború után Ender Wiggin nyomtalanul eltűnik. Ezzel egy időben egy új hang jelenik meg az emberlakta univerzumban, a Holtak Szószólója, aki mesélni kezdi a Hangyháború igaz történetét. Történetünk idején, tehát hosszú évszázadokkal később egy újabb idegen fajt ismer meg az emberiség, ám ez a kapcsolat ismét tragédiába torkollik. A Száz Világ lakói félelemmel vegyes értetlenséggel állnak az emberáldozatot követelő esemény előtt. Egyedül a Holtak Szószólója rendelkezik azzal a bátorsággal és tudással, hogy a gyilkos nyomába eredjen, kiderítse az igazságot, és végül elmesélje azt a történetet, amely a halál bekövetkeztekor az egyetlen történet, ami valóban érdemes rá, hogy elmondják…

Eredeti megjelenés éve: 1986

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Valhalla Science Fiction · Valhalla Science Fiction

>!
Unio Mystica, Budapest, 2014
480 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789638984753 · Fordította: Körmendi Ágnes
>!
Unio Mystica, Budapest, 2014
480 oldal · ISBN: 9786158001915 · Fordította: Körmendi Ágnes
>!
Valhalla Páholy, Budapest, 1995
300 oldal · ISBN: 9638353767 · Fordította: Szántai Zsolt

1 további kiadás


Enciklopédia 5

Szereplők népszerűség szerint

Andrew "Ender" Wiggin · Valentine Wiggin · Jane · Novinha


Kedvencelte 53

Most olvassa 14

Várólistára tette 99

Kívánságlistára tette 91

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

Dominik_Blasir>!
Orson Scott Card: A Holtak Szószólója

Immár egyértelmű számomra: Orson Scott Card sci-fi íróként is ugyanolyan zseniális, akár fantasy szerzőként. Nem mintha nem lenne tökéletesen lényegtelen, hogy hova is soroljuk.
Card mindig elsősorban az embert vizsgálja – állandó szenvedéllyel és lelkesedéssel: nem vakon, illúziók nélkül, de azért megértően és szeretettel. Mondanám, hogy már-már túlzottan idealistán, de szeretnék abban hinni, hogy több a valóság benne, mint amit a megkeseredett-morc énem sugall. És azt hiszem, ezért rajongok minden Card-kötetért (A holtak szószólója egyébként is sokkal inkább emlékeztetett a Teremtő Alvin sorozatára, mintsem a Végjátékra): mert képes úgy bemutatni a minket körülvevő világot, hogy tényleg elhiszem: jó hely. Hogy érdemes itt élni. Hogy egyáltalán: érdemes élni.
Úgyhogy számomra a regény sokkal inkább egy családregény, egy fájdalommal, haraggal és szomorúsággal sújtott család drámája, ami egészen döbbenetes érzelmi erővel jelenik meg a Szószóló érkezése után. Meg persze magának Endernek a drámája is egyben, akinek a kötet folyamán leginkább a saját érzéseivel kell megküzdenie – hogy végül mi is átéljük azt a katarzist, amit számára az események alakulása jelent.
Emellett azért nem tekintenék el attól sem, hogy A holtak szószólója bitang jó science fiction: nagyszerűen használja ki az előző részben felépített koncepcióját, az idegenek témája önmagában annyira erős, hogy szinte nem is hiányolok mást, de aztán szépen lassan, egyre inkább felsejlik a grandiózus történet, amibe Card minden ötlete szervesen belesimul, ami egy minden porcikájában élő vagy legalábbis elképzelhető univerzumot ad ki.
És akkor még nem is beszéltem arról, hogy az idegenek témája mennyi aktuálpolitikai áthallásra késztetett.

Chöpp>!
Orson Scott Card: A Holtak Szószólója

Annyira megszállottsághoz közelítő érzés, ha megragad és nem ereszt egy történet! Mikor olvasod és közben azt gondolod, de jó lenne, ha nem lenne vége, ugyanakkor annyira félted a kedvenc szereplőidet, hogy előre aggaszt minden váratlan fordulat! Amikor elolvastad és azt gondolod/mondod, és közben remegsz: Ide a következőt! Na ezek a momentumok jelzik számomra, hogy abszolút nekem való a könyv. Szeretem, hogy Orson Scott Crad szereti az antropológiai sci-fit, mert én meg egyenesen imádom! Ugyanakkor érzékeltetni szeretném azt is, hogy marhára nem szeretem, ha ilyen mértékben megszállottjává tesznek valaminek/bárminek! Úgyhogy protestálok: Gyűlölöm/Imádom! Hagyjon békén és kérem a következőt! Ne csinálja ezt velem és Sose hagyja abba!

2 hozzászólás
Joshua182>!
Orson Scott Card: A Holtak Szószólója

Eddig még nem találkoztam sorozattal, ahol a második rész ilyen mértékben különbözött volna az elsőtől hangulatában, jellegében és mondanivalójában. Csak a regény végére realizálódott bennem, hogy a terjengősebb Előszó igenis szükséges volt, mivel a benne foglaltak sok mindent megmagyaráznak, különösen a mű keletkezéstörténetének tekintetében. Személy szerint nagyon meglepett, hogy az első rész spoiler hogyan viszonyul ehhez a nem mindennapi történethez, ezáltal számomra mindkettő felértékelődött kicsit, különösen a Végjáték.
Az előzetes elvárásaim miatt eleinte nagyon furcsa volt olvasni, aztán fokozatosan megbarátkoztam az egyébként meglehetősen összetett karakterek felhozatalával. Az olyan szereplők, mint Novinha, és családja (Endert most szándékosan nem említem, mert magától értetődik) kiválóan példázzák az emberi lélek komplexitását, Novinhára ez több szinten is igaz, míg a gyermekei számomra egy-egy – személyes tragédiák által megnehezített – ösvényt szimbolizáltak önmagunk elfogadása és megvalósítása felé. Azzal, hogy ezt lényegében egyetlen család történetével tudja a szerző szemléltetni, véleményem szerint nem kis bravúrt hajt végre.
És ezzel még korántsem lőtte el az összes puskaporát. A malackák népével egy meglehetősen bonyolult, (kezdetben) sok elemében számunkra érthetetlen, ám bizonyos szempontból mégis az emberéhez hasonló társadalmat vázol fel, melynek megítélése az olvasóban – ha magamból indulok ki – végig hullámzó, az utálat, a szimpátia és a közömbösség különböző erősségű fokozatai között váltakozott. Annak ellenére maradnak rejtélyesek szinte végig, hogy sokkal többet megtudunk róluk, mint a hangyokról az első részben. Nem tagadom, én inkább spoiler ezeket a különös kis lényeket.
A Lusitania bolygó egyedi ökoszisztémájával, titkaival, a malackák és ez emberek interakciójával – természetesen Ender tevékenysége mellett – egy valóságos esettanulmányt kapunk a különböző fajok, kultúrák és közösségek együttélésének problematikájáról, morális és erkölcsi és gyakorlati buktatóiról, melyekből egyáltalán nem egyszerű levonni a végkövetkeztetést, garantáltan megpiszkálja az olvasó szürkeállományát.
Na és akkor ott van még Jane, ezzel pedig rátérek a negatívumokra, szerencsére ez a rész nem lesz hosszú. Az ő szerepe nekem egy kicsit „deus ex machina”-elem, nem igazán tudtam elhelyezni őt a létezés racionális keretei között, ésszerűen végiggondolva olyan szintű erőforrásokat igényel, hogy egy ilyen képességű entitás bevezetése esetén – főleg, ha komoly szerepe van a történetben – egyszerűen több háttérinót és magyarázatot várnék a szerzőtől, és punktum. Ez persze vonatkozik az ansible-technológiára és a filotikus kapcsolatokra is, ne tessék elintézni annyival, hogy „nem értjük, de azért használjuk, rábízzuk az életünket”. Egy szó, mint száz, a tudományos háttér sajnos egy az egyben hiányzik a könyvből, és helyenként bizony égetően érződik ez a hiány. Továbbá a holtak szószólójának spoiler, a koncepciója nekem kicsit esetleges, azzal együtt is, hogy értem a mozgatórugóit, és hogy miért szükséges a könyv üzeneteinek közvetítéséhez, de mégis spoiler.
Az apróbb hiányosságokat szerencsére remekül kompenzálja a könyv a mély, rétegelt mondanivalóval, az egy sorozaton belüli ennyire különböző hangulatok problémamentes összefűzésének képessége pedig üde színfolt számomra, ezek után roppant kíváncsi vagyok a harmadik részre!

>!
Unio Mystica, Budapest, 2014
480 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789638984753 · Fordította: Körmendi Ágnes
Morpheus>!
Orson Scott Card: A Holtak Szószólója

Újraolvasás teljesítve. :) Még így is, hogy már egyszer olvastam, jó volt, mert bizony sok epizód kiesett már, van ami persze beugrott, de van ami nem. Érzelmileg megérintett. Sajnos a mondanivalója nagyon is aktuális. Bár egy faj vagyunk, emberek, mégis különféle paradigmák uralkodnak rajtunk, legyen az vallás, erkölcs, hit, politikai nézet… És mindenki, aki nem azon, vagy azokon a paradigmákon belül létezik, az idegen és ellenség. Persze a másik oldal sem különb. Vagy rosszabb. És tényleg, mi lenne, ha egy értelmes fajjal találkoznánk? Ha a fentiekben hasonlítanánk egymásra, akkor biztosan igyekeznénk egymást kiirtani… Mikor lesz már ennek vége? Soha?

Nuwiel P>!
Orson Scott Card: A Holtak Szószólója

A klasszikusok pótlásával, különösen sorozatok egymást követő részeinek rövid időn belüli olvasásával egy baj van, hogy nehéz az értékelésben olyat írni, amit egy korábbiban még nem mondott el az ember. Legfőképp Cardnál nehéz szavakat találni egy-egy művére, mert mind-mind zseniális, egymáshoz mérve is nehéz sorrendet felállítani köztük, hogy melyik tetszett vagy hatott rám jobban, nemhogy másokhoz képest.

Tekintve, hogy az előszóban maga Card is elmondja, hogy először igazából ezt a könyvet akarta megírni, nem a Végjátékot, majd miközben ennek a megírásával küszködött, és sehogy sem haladt, megírta a Fhérgeket, ha író lennék, úgy sárgulnék az irigységtől, hogy ihaj. Tizedennyi tehetséggel megáldva is jó könyveket lehetne írni, pedig itt aztán csúcsra van járatva minden, ami csak szóba jöhet az emberiség űrbéli kirajzása kapcsán, az évtizedekig tartó űrutazástól az idegen civilizációkkal való kapcsolat kezeléséig. Muszáj vagyok egy kis kényszerszünetet tartani, nehogy a végén Card-túladagolásom legyen.

>!
Unio Mystica, Budapest, 2014
480 oldal · ISBN: 9786158001915 · Fordította: Körmendi Ágnes
Lisie87>!
Orson Scott Card: A Holtak Szószólója

Másnak éreztem, mint a Végjátékot. Bár lehet azért, mert azt már régen olvastam. Az elején kicsit furcsa volt, mert másra számítottam, nehezen szoktunk össze, de a végére összecsiszolódtunk. Összességében nézve nagyon tetszett és megérintett a könyv.
Nagyon finoman és sokszínűen ábrázolja az író az emberi jellemeket, érzelmeket és cselekedeteket. Emellett érdekesen építi fel az idegenek malackák világát, az eltérő gondolkodásukat, biológiájukat.
Mivel nem vagyok a szavak embere, főleg írásban… Ezért csak azt tudom mondani, hogy „olvassátok!” :)

zamil>!
Orson Scott Card: A Holtak Szószólója

Igaz a Valhala Páholy két részben adta ki, de ettől még egy könyv, és együtt is értékelem.
Őszintén jobban tetszett mint a Végjáték, több volt a mondani valója, és ezzel a különleges világon lévő kolóniával, tényleg egyedi lett. A „malackák” nagyon egyedire sikerültek, minden téren idegenek. A hangyokról is többet megtudunk, és megjelenik egy intelligens vírus, ami csak bonyodalmat jelent. A vallásos rész engem nem zavart, sőt élveztem, ahogy kicsit a középkori missziók hangulata is megjelent.
Ender a Holtak Szószolója szerepben sokkal szerethetőbb volt, mint „ kihasznált” gyerekként a Végjátékba.
Nagyon élveztem, kedvencnek is jelöltem. Ajánlom mindenkinek.

Igaz a Valhala Páholy két részben adta ki, de ettől még egy könyv, és együtt is értékelem.
Őszintén jobban tetszett mint a Végjáték, több volt a mondani valója, és ezzel a különleges világon lévő kolóniával, tényleg egyedi lett. A „malackák” nagyon egyedire sikerültek, minden téren idegenek. A hangyokról is többet megtudunk, és megjelenik egy intelligens vírus, ami csak bonyodalmat jelent. A vallásos rész engem nem zavart, sőt élveztem, ahogy kicsit a középkori missziók hangulata is megjelent.
Ender a Holtak Szószolója szerepben sokkal szerethetőbb volt, mint „ kihasznált” gyerekként a Végjátékba.
Nagyon élveztem, kedvencnek is jelöltem. Ajánlom mindenkinek.

8 hozzászólás
Ibanez P>!
Orson Scott Card: A Holtak Szószólója

Nagyon-nagyon nehezen rázódtam bele most a történetbe, igazából én sem értem, miért kellett a kettőt szétszedni. A fél éves kiesés elérte azt, hogy bizonyos nevekről nem ugrott be elsőre, hogy kicsoda, meglehetősen lassan is folyik a cselekmény az elején, de aztán beindul, de még hogy! Még mindig idegesített ez a malackák elnevezés, viszont arra nem gondoltam, hogy ez lesz a Pipoék halálára való magyarázat (de tetszett, mert szembesített azzal, illetve a malackákat, hogy néha úgy cselekedhet valaki, hogy teljes mértékben jót akar és azt hiszi, jót cselekszik). Tetszett a halotti beszéd és a közösségre gyakorolt hatása (még mindig azt vallom, sokszor elkelne egy-egy ilyen beszéd). A lakosság végül jól összefogott Lusitania – és a malackák – megmentése érdekében, bár bennem is felmerült a gondolat, hogy spoiler.

„Tilos a malackákat háborgatni!”

Meglepően hosszú előszóval kezdődik a kötet, amit én el is olvastam, jó volt belemerülni, hogyan is készült el ez a kötet. Egy picit nehezen indult be a sztori, vagyis nem nehezen, csak hiányzott Ender, na :-D Aztán amikor megjelent, akkor először nehezen esett le, hogy most ez hogy van, hogy most kétezer éve élt meg most él… :-D

Az új helyszín viszont jó, kellően borzongós is lehetett volna (főleg ezekkel a széttrancsírozós részekkel) a dolog, ha nem volna a „malackák” elnevezés, amiről nekem mindig kis rózsaszín kunkori farkú, kétlábon járó röfik jutottak eszembe :-D

A történet cselekménye klassz, pörög végig és érdekes is, nagyon kíváncsi lettem, hogy mi miatt kellett meghalniuk Pipoéknak. Tetszett, hogy mennyire a másik oldalra kerültünk, az első rész (pusztuljon!) felfogásával szemben most a védelmen van a hangsúly, még akkor is, amikor halálesetek történnek. A Holtak Szószólójáról egyébként (mint az igazság megmondója a halottaknál) valamiért a „Négy esküvő és egy temetés” őszinte hangulatú temetési beszéde jutott eszembe (és tényleg mennyivel jobb lenne, ha nem álszent beszédeket hallhatnánk csak, vagy ha olyan volt az az ember, nem kell beszéd és kész)… Kíváncsi vagyok a harmadik (másodikfél) részre, hogy végül a Lusitania lesz-e a hangyok új bolygója, megoldódik-e a malackák rejtélye, lesz-e háború, stb. stb. :-D

1 hozzászólás
risingsun>!
Orson Scott Card: A Holtak Szószólója

Andrew Wiggin az emberiség megmentője! Andrew Wiggin az emberiség szégyene, a Fajirtó! Andrew Wiggin a Holtak Szószólója!
Ender életútjának ezen állomásain halad végig a történet, mely csak látszólag nagy léptekben halad, valójában azonban a sorozat előző kötetéhez (Végjáték) képest eltelt 3000 éves ugrást leszámítva igen komótosan és lassan csordogál. Ami egyáltalán nem olyan nagy baj, sőt!

Card az előszóban (melyet én inkább utószóként olvastam volna szívesebben, mivel elég spoileresre sikeredett) szépen megágyaz a történetnek, hamar hangulatba hozza az olvasót. Így nem lepődünk meg azon (s ezért talán mégis csak hasznos volt, mint előszó), hogy tulajdonképpen egy hányattatott család és annak tagjainak egyéni történetei kerülnek a történet (és tulajdonképpen a szoros egységet alkotó folytatás kötetek a Fajirtás és az Elme gyermekei) középpontjába. Nem csoda hát, hogy Card olyan sok időt fordított a család összes tagjának alapos megformálására, egyéni céljaink világos és pontos bemutatására, a karakterek fejlődésívének megtervezésére. A hangsúly tehát Novinha és családjára, valamint a hozzájuk valamilyen módon kapcsolódókra tevődik át, s ezzel rengeteg történeti szál indul meg, ágazik szét és fonódik össze. Ebbe kapcsolódik be Ender s a Wiggin család, hogy az összekuszálódott szálakat szétbogozza vagy éppen hogy még jobban szétzilálja.
De hol van ebben a sci-fi? Card finoman, nem tolakodóan, mégis igen jelentőségteljesen ad hátteret, környezetet a cselekménynek. Endernek köszönhetően az emberiség kirajzott a Földről és számtalan bolygót népesített be a Végjáték óta eltelt időben. Szintén Endernek köszönhetően az emberiség retteg egy újabb fajirtástól, ezért igyekeznek kordában tartani, szabályozni az időközben felfedezett új értelmes fajjal (malackák) való kapcsolatfelvételt, kommunikációt. Az emberi tényezővel a legnagyobb körültekintés mellett sem lehet számolni, s így a szigorú szabályok megszegése több szempontból is igen komoly (a sorozat további kötetein is átívelő) következményeket von maga után.

Roppant alaposan kitalált és felépített világban, nagy műgonddal megformált karakterekben gondolkodik Card és nagy is jól áll neki. Épp ezért megbocsátottam neki a néha feleslegesen túlnyújtott vagy túlságosan elaprózódó történetért, mert cserébe a nagyon is élő és elképzelhető jövőképet tár elénk. Nem hibátlan, mégis remek folytatás (sorozat)!

>!
Unio Mystica, Budapest, 2014
480 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789638984753 · Fordította: Körmendi Ágnes
Razor P>!
Orson Scott Card: A Holtak Szószólója

Rég – vagy talán soha? – nem olvastam még ilyen folytatást, ami ennyire élesen elütött az előző részétől. Igaz, tekintetbe véve, hogy Card csak „muszájból” írta meg a Végjátékot ez talán nem is annyira meglepő.
Ahogy a Végjáték sem volt egyszerűen military vagy épp ifjúsági sci-finek bélyegezhető, úgy A Holtak Szószólója is egy többrétegű mű. A Lusitania rejtélyes élővilága adja a könyv fő sci-fi elemét, az ehhez kapcsolódó rejtélyes tragédia viszont egy kisebb krimivel ér fel. A tragédia pedig hozza magával az ártatlan szenvedőket, akiknek az életébe bepillantva egy összetett családi dráma bontakozik ki az olvasó szeme előtt. Ebbe a nem könnyű helyzetbe érkezik meg Ender, hogy alaposan felbolygassa az állónak tűnő vizet és a könyv végére szépen minden szálat felgöngyölítsen.
Ez egy nagyon jó regény volt, ékes példája annak, hogy (űr)csaták nélkül is lehet érdekfeszítő, izgalmas és olvasmányos sci-fiket írni. Ugyan a hangyok sem voltak rosszak, ám a malackákkal Card igazán komplex, rejtélyes, de a maguk módján szerethető idegeneket teremtett. A szálak közti egyensúlyokat is jól eltalálta, a más regényeknél előforduló „én most inkább a másik szálat olvasnám” érzés ezúttal elkerült.
A folytatások számára az út már ki van kövezve, kíváncsi leszek Card hogyan csűri-csavarja a szálakat.

>!
Unio Mystica, Budapest, 2014
480 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789638984753 · Fordította: Körmendi Ágnes
2 hozzászólás

Népszerű idézetek

Kkatja>!

– Amikor az ember igazán megismer valakit, azt többé nem tudja gyűlölni.
– Vagy az is lehet, hogy addig nem is ismerhetsz meg senkit, amíg gyűlölöd.

284. oldal

Cicu>!

A tudatlanság és a hazugság senkit sem menthet meg. Csak a tudás segít.

259. oldal - 12. Fájlok

Kapcsolódó szócikkek: Andrew "Ender" Wiggin · tudás
Joshua182>!

Az ördög is tud a Szentírásból idézni, ha célszerűnek látja.

383. oldal

Lisie87>!

– Hit, remény, szeretet, ez a három legfontosabb dolog a világon; a szeretet talán a legeslegfontosabb mind közül.

52. oldal

Cicu>!

– Az emberi elme útjai torzak és perverzek – jegyezte meg Jane. – Pinokkió tiszta hülye volt, hogy igazi kisfiú akart lenni. Sokkal jobban járt a maga fafejével!

195. oldal - 9. Örökölt kór

Kapcsolódó szócikkek: Jane
Cicu>!

– Remélem, tudja, mit csinál, Szószóló! – mormolta Ouanda.
– Improvizálok – válaszolta Ender. – Szerinted hogy megy?

401. oldal - 17. Az asszonyok

Kapcsolódó szócikkek: Andrew "Ender" Wiggin
BG214 >!

– Pont, mint én, minden sejtemben őrült vagyok.

47. oldal

Cicu>!

– Nincs ebben semmi szégyen. Akkor még gyermekek voltatok, és a gyermekek olykor nem tudják, milyen kegyetlenek.

335. oldal - 15. A beszéd

Chöpp>!

Amikor elhisszük, hogy csak porból vagyunk, mégis felfedezhetjük magunkban az Istent.

447. oldal

Chöpp>!

Most először mintha megsejtett volna egy szikrányit a szólás hatalmából. Nem a gyónás volt a lényege, nem a vezeklés, a feloldozás, amit a papok kínáltak. Valami egészen másról volt itt szó. Arról, hogy elmesélte, ki volt, és közben rájött arra, hogy már nem az az ember. Hogy hibát követett el, és a hiba megváltoztatta, és most már nem követné el ugyanazt még egyszer, mert valaki más lett, valaki, aki kevésbé félős, valaki, aki együttérzőbb.

277. oldal


Népszerű triviák

FélszipókásŐsmoly P>!

Orson Scott Card az egyetlen író, aki a Végjáték és A holtak szószólója című regényével, két egymást követő évben megnyerte a Hugo- és Nebula-díjat.

[sfmag.hu]

Kapcsolódó könyvek: Orson Scott Card: Végjáték · Orson Scott Card: A Holtak Szószólója

Orson Scott Card: Végjáték
Orson Scott Card: A Holtak Szószólója

Kapcsolódó alkotók: Orson Scott Card


A sorozat következő kötete

Végjáték sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Dan Simmons: Hyperion
Frank Herbert: Frank Herbert teljes science fiction univerzuma 1.
Martha Wells: Kritikus rendszerhiba
Arthur C. Clarke: Randevú a Rámával
Raana Raas: Hazatérők
Frederik Pohl: Az átjáró
Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?
Octavia E. Butler: A talentumok példázata
Walter M. Miller Jr.: Hozsánna néked, Leibowitz!
Becky Chambers: Hosszú út egy kicsi és dühös bolygóhoz