Tóték – Csak a gúny sért, nem a nevetés, legkevésbé az a nevetés, melyet a groteszk tud kiváltani. Nevetünk, amikor fölfelé megy a hullámvasút, de sikoltva zuhanunk lefelé, viszont ki ülne föl egy vízszintes hullámvasútra? Más szóval van a szenvedésnek egy olyan foka, amely már csak áttételesen közölhető de viszatérve a Tóték-hoz: nekem a háború volt életem legnyagyobb, sorsdöntő élménye, és most úgy érzem, hogy ebben a regényben írtam meg igazán. Persze nemcsak a háborút akartam benne megírni.
Tóték 761 csillagozás
Ez a regény megjelent színdarabként is: http://moly.hu/konyvek/orkeny-istvan-totek-szindarab
Eredeti megjelenés éve: 1967
Helyszínek népszerűség szerint

Kedvencnek jelölte 84
Most olvassa 9
Várólistán 70
Kívánságlistán 21
Kölcsönkérné 2
Népszerű értékelések
„ – Ha nincs kifogásuk ellene, dobozolhatnánk egy kicsit…”
Hát akkor dobozoljunk, „édes, jó Lajosom”!
Kacagnék, mert komikusan abszurd az egész, úgy, ahogy van, de csak ritkán esik jól ez a kacagás. Úgy értem igazán jól. Inkább szánom az egész Tót pereputtyot; a postást, lehet, hogy makacsul megfüröszteném a hordó vizében – amibe a ki nem adott leveleket dobigálja –, az őrnagyot meg feltenném pontosan egy bombára, és egyenesen a fenyőillatú tájakra repíteném.
Komolyan. Hőbörögtem-háborogtam, míg olvastam. Groteszk. A javából. És abszurd. Mocsokul idegesített néha. Máskor meg muszáj volt felcsattantsak egy kiadós kacagást. Persze, Örkény nagyon tudja (tudta) a dolgát.
Felemás érzésekkel maradtam, az az igazság. Kétségtelenül nagyon jó kisregény [DE nem übereli (nálam) az Egyperceseket (egyelőre). Ez van.]
„Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi, amennyi tőle kitelik” – olvasható valamelyik oldalon. No, hát tőlem most ennyi tellett. :))
Nem tudok írni róla, verhetetlen. Inkább dobozoljunk egy kicsit, különben kénytelen leszek bebújni az ágy alá.
Nagyszerű írás! Rövid, de nagyon velős. Abszurd, de tökéletesen emberi. Képtelen, mégis hihető.
Komikus, de elgondolkodtató. A humora pedig külön irodalmi inyencség. Ez is egyike azon könyveknek, amelyiket biztos többször el fogok olvasni életem során. A filmet se láttam eddig, úghogy a „Tóték” filmélmény még hátravan :)
Utálom ezt a kifejezést használni (vagy inkább elhasználni), de ez tényleg zseniális. De hát ezt úgyis tudjátok. Ki jön dobozolni?
Számomra Örkénytől „a” tragikomédia a Macskajáték, a Tótékat azonban már jóval hamarabb ismertem. Nem most olvastam először, mégis mindig egészen új élményt nyújt.
Az ember tényleg nem tud mihez kezdeni. Nevetne egy mondaton, de a következő sort olvasva már elszontyolodik, aztán felfordul a gyomra, megundorodik a világtól… és aztán megint jön valami képtelenül nevettető, és így tovább. Örkény borotvaélen táncol, és zseniálisan csinálja. Nem véti el a lépést, mindig megkapaszkodik valamiben, és bámulatos egyensúlyt tart. Sem a magyar, sem a világirodalomban nem ismerek hozzá foghatót.
Régi restanciám volt. A filmet szerettem, s miután tudtam, hogy szinte szóról szóra megegyezik a regénnyel (már amennyire egy film képes erre), sokáig nem hiányzott a könyv. Jó, hogy most elolvastam, és jó, hogy létezik ez a fajta fájdalmas humor, meg a képességünk, ami lehetővé teszi, hogy befogadjuk. A sziporka mögött, fölött, alatt, mindenhol ott a sötét, többrétegű tragédia. Röhögünk – magunkon…
„…az ember egyetlen kiútja a tett”, olyan sokat segített már nekem ez a mondat.
Népszerű idézetek
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
– Háromba vágtad, édes, jó Lajosom?
– Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam… Talán nem jól tettem?
– De jól tetted, édes, jó Lajosom – mondta Mariska. – Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.
Már az is elég, hogy a világ egy része mindig az ember háta mögött van. Minek ezt a bajt még azzal is tetézni, hogy valaki folyton odanéz?
Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr?
(első mondat)
– És mi zúg itt?
– Egy bogár – mondta Tót.
– Hogy hívják?
– Zöld húslégy.
– Szép név – mondta az őrnagy.
negyedik fejezet
Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel ember voltát megetethetné? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!
(első mondat)
Tóték már-már megnyugodtak. Ekkor azonban újabb félreértés felhője borult erre a találkozásra, melyre a két őrnagy összetévesztése már némi árnyékot vetett.
Tény, hogy az őrnagy kissé fátyolozott hangon beszélt, mintha a hosszú utazás minden pora-korma a hangszálaira rakódott volna. Ez azonban nem mentség, mert ha fakón is, elég érthetően beszélt.
Mégpedig ezt mondta:
– Nem is hittem volna, hogy már ekkora a kedves lánya!
Ezt az udvarias kijelentést azonban Tóték – kivétel nélkül mind a hárman! – a következőképpen értették:
– Csak azt szeretném tudni, kinek ilyen büdös a szája!
Döbbenten álltak. A legdöbbentebben Tót, aki – minthogy más választása nem volt – rögtön visszatartotta a lélegzetét. […]
– Vajon miért ilyen szilvaszínű a papa? – érdeklődött a vendég.
– Mert nem meri kilehelni a fokhagymaszagot – mondta Mariska.
– Azonnal tessék lélegzetet venni! – szól rá az őrnagy Tótra.
Ez meg is történt. Tót szabályosan lélegzeni kezdett, amitől a szeme visszatért üregébe.
Első fejezet
A némaságot nem lehet se rosszul érteni, se félremagyarázni. Vannak percek (órák, évek, korszakok), amikor a hosszú élet titka a hallgatás.
Erre csönd lett. Olyan csönd, hogy azt nem is lehet leírni. Ilyen csönd lehet abban a sírban, ahol egy süketnéma van eltemetve.












