Ujjatlan ​város 18 csillagozás

Ondrej Štefánik: Ujjatlan város

Edo ​féltve próbálja védeni személyes szabadságát és állítólagos jólétét a szélesebb körben elfogadott igényektől. Kapcsolatai csődöt mondanak, gyerekes és bárgyú viselkedésével pedig, minden elképzelhető felelősség alól mentesíti magát. Naphosszat töpreng kedvenc karosszékében, vagy éppen maffiózó barátjával, Paulival fecseg egy pozsonyi kocsmában.

A városban értelmetlen gyilkosságsorozat veszi kezdetét, amelynek Edo váratlanul az elsőszámú gyanúsítottjává válik, így finoman szólva is sürgetőnek érzi a történtek felgöngyölítését.

Mindezek hatására a gondtalan semmittevést, felváltja a depresszió, zűrzavar és a váratlan megpróbáltatások kínzó nyomása. Téveszmék, összeesküvés-elméletek és paranoia kezdik irányítani Edo mindennapjait.

A regény telis-tele van feszültséggel, humorral, éleslátással, reménnyel, valamint a jelenkori harmincas korosztály frusztrációival. A kötet valóságos panoptikumát teremti meg az olyan nem mindennapi karaktereknek, akik a világot… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2012

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Typotex Világirodalom Typotex

>!
Typotex, Budapest, 2016
422 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632798721 · Fordította: Mészáros Tünde
>!
Typotex, Budapest, 2016
422 oldal · ISBN: 9789632798721 · Fordította: Mészáros Tünde

Enciklopédia 1


Most olvassa 2

Várólistára tette 53

Kívánságlistára tette 19


Kiemelt értékelések

pepege>!
Ondrej Štefánik: Ujjatlan város

Úgy vélem, éppen itt az ideje a Typotex Kiadót a kedvencemmé avatnom: a világirodalmi sorozatuk sokadik kötetével ismerkedhettem meg, s még egyik sem okozott csalódást. Ezúttal egy fiatal szlovák író, Ondrej Štefánik szokatlan című története került a figyelmem középpontjába, melyhez egy egészen különleges borító is társult.

Az Ujjatlan város Pozsonyban játszódik, talán a napjainkban – ezt biztosra nem állíthatom, de nem derül ki, talán a szerző nem is tartotta fontosnak ezt kiemelni. Főhőse a harmincas Edo, akinek karakteréről nekem Cserna-Szabó András Emlék Bundása jutott eszembe: alapvetően értelmes, kicsit entellektüel, tulajdonképpen szimpatikus figura, de mégis olyan életet él, amit egy kívülálló egy szóval úgy jellemezne: semmirekellő. Állítása szerint ingatlanban utazik, de ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy van két lakása, az egyikben lakik, a másikat bérbe adja. Az ebből befolyt bevétel neki bőven elegendő ahhoz az életformához, amit választott magának. Naphosszat csak a Zöld Krokodil nevű csehóban lóg Paulival, a maffiózóval. Kettőjük kapcsolatát Edo fogalmazási készsége tartja össze, Pauli ugyanis fejébe vette, hogy az éppen aktuális nőjét úgy tudja megtartani és az ágyban minél inkább vadmacskává változtatni, ha elhalmozza szép szavakkal, sms és levél formájában. A gond csak az, hogy Pauli egy tapló. Nem tud levelet írni. Erre használja hát Edot, akinek kissé „szerelmessé kell válnia” ahhoz, hogy megfelelő hangnemben tudjon szívhez szóló szavakat gyártani.

Amikor a „Pozsonyi rém” elkezd gyilkolászni a városban, a szerencsétlen körülmények, de még inkább egy hoppon maradt és ezáltal önérzetében sértett nőnek köszönhetően Edo lesz a gyanúsított. A rendőrségtől függetlenül ő maga is nyomozásba kezd, melyben Peter, egy régi cimborája segíti, illetve sikerül Paulit is maguk mellé állítani, bár ő és a gorillái kicsit másféle eszközökhöz folyamodnak, mint amire Edo számított. Mi, olvasók tehát egy izgalmas nyomozásba csöppenünk be, amelynek akaratlanul is – valamilyen szinten – aktív részesei leszünk, hiszen folyamatosan gondolkodunk, agyalunk Edoval együtt, hogy a végére járjunk az ügynek.

Az intenzív bűnügyi szál ellenére ezt a regényt mégsem sorolhatjuk a krimi kategóriájába. A kortárs szerzők körében manapság nagy divatja lett a műfajok (mint a sci-fi és a széppróza) egyfajta „mixelése”, ami első hallásra kicsit megdöbbentő lehet, s amiről nekem a zenei műfajok összeboronálása jut eszembe. S mint ahogy például a heavy metal+komolyzene kombó is nagyon bejön nekem, a szépprózában is pozitívan állok hozzá az effajta mixelési kísérletekhez. Meg kell mondanom,Ondrej Štefániknak jól áll a nyomozás. Mindemellett olyan lehengerlő stílusa van, hogy engem rögtön „megvett kilóra”. Fiatalos, lendületes, a brutális gyilkosságok ellenére el tudta érni, hogy az alaphangulata inkább vicces és szórakoztató legyen, mint komor. Főként Edo erős karaktere viszi a cselekményt előre, ha az olvasónak már az elején sikerül felvenni vele a ritmust, akkor remekül szórakozhat. Emellett fontosnak tartom kiemelni azokat a fura alakokat, amelyekkel Edo a nyomozás során megismerkedik: a behemót és paranoiás Pszichó, aki magának A Cédulásnak dolgozik – hihetetlen figurák. Már a nevükből is erre lehet következtetni. Mindebből tisztán látszik, hogy a szerző egyik erőssége tagadhatatlanul a regény húzóerejét is jelentő olyan karakterek használata és ábrázolása, amely zsebre vágja az olvasóit.

Még napokkal a könyv befejezése után is sokszor eszembe jut ez a történet, tipikusan az a fajta, ami nem hagy nyugodni, minduntalan lejátszom magamban, mint egy filmet. Az tehát, amit a tanárokra vonatkozóan szoktuk mondani: az a jó tanár, akire van miért emlékezni, a regényekre is érvényes lehet. Viszont egy dolgot nem tudtam még az írónak megbocsátani és talán nem is fogom: a regény végét, mely akkora pofánverés volt számomra, hogy mindössze csak annyit tudtam kinyögni: „Most mi van??"

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-08…

mohapapa I>!
Ondrej Štefánik: Ujjatlan város

Ondrej Štefanik, a tökéletes Vona Gábor alteregó* (vagy éppen Vona Gábor maga, csak nem akarta saját nevén kiadni?) írt egy könyvet. Laza, szabad szájú regényt Pozsony (és nem Bratislava) mai képéről. Nem mondom, hogy mindennapjairól, mert a regény minden, csak nem mindennapi. Aztán az egész mégis valahogy azt sugallja, hogy de, mégis, ezek a mindennapok.
Okos, szellemes, icipicit misztikus, borzongató kellemességgel trágár, magától értetődően erotikus, mai regényt. Aminek olvastán eszünkbe jut Kafka A per-e, Bulgakov felülmúlhatatlanja, A Mester és Margarita, és humorának stílusánál fogva az összes Jonas Jonasson hős** S ez az asszociációs sor, lássuk be, ugyancsak illusztris! Hangsúlyozom, anélkül, hogy közben sorozatvető plagizátornak tartanám a szerzőt, vagy akár ennek csak a gyanúja is felmerülne bennem.
És közben Ondrej barátunk (magától értetődő) könyve, stílusosan, egy nagy átbaszás. Azért az, mert miközben persze, kortárs regény egy generáció életérzéséről, egy kelet-európai ország mindennapjairól, aközben véres krimi is, s ez a krimi-szál tartja életben az egyébként zseniális szilánkokból álló, de a koherenciát nélkülöző jelenet-mozaikokat, és ennek ellenére, bakker, öcsém, spoiler
S azt hiszem, voltaképpen ezzel mindent el is mondtam a könyvről. Miközben oldalakat lehetne róla írni. Elsősorban arról, hogy Štefanik-ot jó olvasni. Jó, mert humoros (– Itten nem lesz semmiféle ateizmus A szabadidejükben abban nem hiszek, amiben csak akarnak, de itt Istenben hivés van!; mint regénykezdet felütés. Letaglózó!), mert pazar szóképei vannak, mert pompásak a hasonlatai, mert alapvetően fenntartja az érdeklődést, mert lazán vázol fel komplett jellemeket, mert hihetők a szereplők kapcsolatai, konzekvens a jellemük és a tetteik kapcsolata, mert Štefanik kellemesen abszurd, mert metaforikus, mert, mert, mert…

De az a baj, hogy azért ez a regény, bárhogy nézem, nem művészregény (számomra ez erény). Meg nem krimi. Meg semmi se nem. Csak közben minden akar lenni, miközben az összes szerepből, jelmezből kisiklik, kicsusszan. S ez már baj.

Az első rész úgy ütős, ahogyan van. Itt jutott eszembe elsősorban Jonasson, anélkül, hogy bármiféle plágium-gyanú felmerült volna. Aztán a második részben beindult a vad-abszurd. S beindult vele Edo álmainak, látomásainak sora. Az az én egyéni szocproblémám, hogy soha, semmikor nem szerettem az ilyen részleteket. Sőt! Valószínűleg már gyerekkoromban is azért ódzkodtam a musical-ektől, mert zenei betétek számomra szétszakították a dramaturgia koherenciáját.*** Olyanok voltak, mint fenyőfán a dísz: szép, de marhára semmi köze a fenyő lényegéhez, nem pozícionálja át annak fenyőségét, nem ad hozzá semmi lényegit, csak csicsamicsa a szobával semmiféle szerves összefüggésben nem álló fán.
Viszont Edo, ahogy halad a történet, egyre többet álmodik, hallucinál, képzeleg, stb. S a regényhez valahogy marhára nem illik, hogy egyáltalán feltegyem a dramaturgiai kérdést: miért, mi köze van ezeknek az egészhez? A gyanúm az volt, ami aztán a regény egészére is kiterjedt, hogy semmi. Csak jól festett. Ahogyan nagyon sok jelenetben nem éreztem a szerves összetartozást a regénnyel (lásd például az Isten-hívős első mondatot), csak azt, hogy mert cefet jól hangzik, van fílingje, frenetikus a szórend, eztbaszdmeg-jól megírt jelenet, valahová be kell szuszakolni, nem mehet a delete-kukába pusztán azért, mert nincs, vagy alig van kapcsolódási pontja az egészhez.

Oldalakat lehetne teleírnom a regény egyes jeleneteinek metaforikus jelentéséről. Ami metaforákban teljesen bizonyos nem vagyok, de minden erőlködés nélkül, simán belelátok ezt-azt, ide-oda. Viszont a magyarázat szükségessége messze nem tűnik annyira múlhatatlanul szükségesnek, ahogyan például A Mester és Margarita izgatja, bolygatja az embert. Valószínűleg azért, mert amíg Bulgakov témája minden ember számára alapvető transzcendentális kérdéseket, és egy, a fél világot leuraló rendszer kritikája, megkérdőjelezése, addig Edo története egy gondtalanságában céltalan, nihilista, nevetséges horizontokban bukdácsoló generációt mutat be. Ráadásul feloldás, magyarázatok nélkül. S persze, a választalanság, a legnagyobb borzalmak, legérthetetlenebb események feloldásnélkülisége is egyfajta jellemzője Edo generációjának. De az a helyzet, hogy miközben bontogatom ennek a metaforának a hagymahéjait, már unom is a kérdést, és csak azon csudálkozom, hogy a regényből a Facebook mindenestül kimaradt, és hogy ’csába a metaforákkal, azért ez mégis, és elsősorban krimi volt, bárki bármit mond, s hogy igenis, csak azért is átbaszva érzem magam, Ondrej!

De a neved megjegyzem, mert piszok jól írsz, és manapság már bármit lelkifurdi nélkül hagyok abba. S bár volt egy pillanat, amikor majdnem ezt is (Edo ikszedik álma, a regény közepén), de aztán mégsem. S ez is valami ám! Szóval kíváncsi vagyok, mit kezdesz az íráskészségeddel a későbbiekben? Nincsenek elvárásaim, csak kérésem: döntsd el, mit akarsz írni, és abban legyen némi konzekvencia.

Mert úgy lesz jó a kontextus. Ha érted…

*https://www.google.hu/search… ; Hát nem?
** A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt; Gyilkos Anders és barátai (meg akik nem azok); Az analfabéta, aki tudott számolni
*** Két kivétel volt: a Hair és a My Fair Lady. Indokolni nem tudom, ezeket elsőre elfogadtam és szerettem. Soha nem gondolkodtam el mélyebben, hogy miért?

anesz P>!
Ondrej Štefánik: Ujjatlan város

Kissé lelombozódtam a végére. Különben meglepődtem, hogy mennyire szerettem olvasni. Pedig nem kedvelem a káromkodást, ami pedig volt benne bőven. Mégis a szereplők, a történések, de leginkább a stílus magával ragadott. Az adott generáció kiúttalanságáról, céltalanságáról szólt nekem elsősorban.
A krimivonal érdekes, de spoiler Őrültek, talányok, művészek tobzódnak Pozsonyban. A csúcsélmény a legenda volt, nagyon elgondolkodtatott, és ha szóba kerül a jövőben ez a könyv, ez lesz az első,ami eszembe jut majd róla.

Barbár>!
Ondrej Štefánik: Ujjatlan város

Első regénynek nagyon biztató. Az író íráskészsége kiváló.

Az első ötven oldalon csak úgy ontja a pompás, szellemes mondatokat, kifogyhatatlannak tűnik a humorzsák, sziporkázik. Ezután kezdődik igazán a történet, Edo és a gyilkosságsorozat összekapcsolódik. Edo saját érintettsége okán, és némi mennyei sugallatra (ugyanis az Úr, aki itt Miszter néven szerepel, megbízza a gyilkos felkutatásával) párhuzamos nyomozásba kezd a rendőrökkel. A nyomozás és a történet se nagyon halad, a szerző a humort pedig egészen a végéig már sokkal megfontoltabban adagolja.
A lényeg nem a gyilkosságsorozat tettesének kézre kerítése, hanem a főhős, Edo tartalmatlan életének bemutatása. Ez kiválóan sikerül, még a kurta-furcsa befejezés sem problémás. Jól lehetett olvasni, de azért több feszültség kellett volna.

Egy következetesen végigvitt ütős történet az író hatalmas tehetségével később még óriási sikert eredményezhet.

eMeR>!
Ondrej Štefánik: Ujjatlan város

Sajnos 3-om csillagot kellett adnom a könyvre, mert amennyire jól indult, sajnos a könyv végére elfogyott a lendület. Túl hosszúra nyúlt a „nyomozás”, ami igazából a végére számomra el is vesztette az érdekességét.

menthaa>!
Ondrej Štefánik: Ujjatlan város

Visszás. Azért, mert bár nem azt kaptam, amit vártam, és mégis pozitív az életérzés; folyamatosan és fáradhatatlanul tudtam menni a történettel, de oldalról oldalra az a gondolat lebegett előttem, hogy ez bizony túl van írva, ugyanis: ha két karakter beszélget, és tudod, hogy ki kérdez, akkor nem kell kiírni, hogy ki válaszol. Emiatt nem volt annyira pörgős a próza; olyan volt, mintha egy fekvőrendőrökkel teleszórt úton haladnék a kocsival – folyamatosan fékeztünk. Az összegzésem az, hogy örülök, hogy elolvastam, de ajándékba nem adnám tovább, illetve kifejezetten nem ezt ajánlanám a barátaimnak.


Népszerű idézetek

balagesh I>!

Ez is egy felirat, amit el tudnék képzelni a sírkövemen. Rögtön jövök.

340. oldal

balagesh I>!

Akhilleusz azért nem éri utol a teknőst, mert nincs mit mondaniuk egymásnak.

28. oldal

3 hozzászólás
balagesh I>!

Attól vagyok rosszul, hogy minden stampóra annyit kell várnom, mint a magyaroknak az euróra.

25. oldal

1 hozzászólás
balagesh I>!

A művészet popularitása ráadásul átalakult a minőségnek valamiféle fokmérőjévé. Az emberek mostanra hermetikusan elválasztották a művészet szeretetét a mögötte rejtőző gondolat megértésétől. A modernisták tömegével vonzzák a galériákba a gusztustalan társasutazások résztvevőit, minden hivatalnoknak pop-art lóg az irodája falán, és bármelyik posztópapucsos nyanyesz szitanyomtathat orosz avantgárdot a porcelánbögréire. Ez az eszme legyilkolása. Nézzük végig, hogyan erőszakolja meg a plebs a művészetet? A művészeknek újra vissza kell húzódniuk az enklávéjuk határai mögé. Legyenek alkotásaik rejtjelezettek, legyen titkos ábécé a beavatottak számára, és a művészet előbb minden második embernek, majd anblokk megszűnik tetszeni. A művészetnek más értéke van, mint a tömegtetszés, a művészetnek a nép tapsa nélkül kell léteznie. A művészet páncélszekrénybe zárt eszme. Láthatatlansága és elérhetetlensége, a tagadása lesz a legnagyobb értéke. Csak annak mond majd valamit, csak azt fogja tűzbe hozni, csak annak fogja kinyitni a szemét, aki megérdemli. Ebben rejlik a művész varázsereje. Hogy már most a dédunokái generációjában él, előregondol egész odáig, és nem enged magához bárkit…

403. oldal

Kapcsolódó szócikkek: művészet
2 hozzászólás
Barbár>!

A föld kerek, legmesszebbre akkor ér az ember, ha visszafelé indul; általában úgyis azt hajszolja, amije már rég megvan. A legjobb a rajtvonalnál maradni, a büfé közelében.

35. oldal

Typotex_Kiadó KU>!

Nem egy új társadalmi modell eszméjét hozom,
hanem koncepció nélküli forradalmat hirdetek.
1. lépés: Megtagadni mindent és mindenkit
2. lépés: Nem tisztelni senkit és semmit
3. lépés: Szembeszállni mindennel és mindenkivel
A Cédulás

8. oldal

Barbár>!

Hallgatta, hogyan fogy a szobából Beáta. Zajosan landoló vállfák. Egyévnyi élet ürül két nagy bőröndbe.

210-211. oldal

Barbár>!

Edo rögtön kiszúrta, hogy az evőeszköz nem ezüst. Talán kaviárt fognak felszolgálni, és az nem kompatibilis az ezüsttel.

37. oldal

Barbár>!

Sehogy sem értette Kristián előléptetését. Miféle cég lehet az, ahol ilyen disznóságok történnek? Szinte hihetetlen, hogy az ilyen felfújt hólyagot még feljebb lehet fújni a ranglétrán. Meddig szórakozik még a világ efféle ostoba kísérletekkel?

40. oldal

Barbár>!

– Nem találja furcsának, hogy az utóbbi időben a maga környezetében lévő emberek nagy gyakorisággal az életüket vesztik? Vagy csak úgy eltűnnek? – A Bajuszos az istennek se hagyta abba a kérdezősködést. A Szőke figyelmét a teknős kötötte le.
– Amennyiben a holtak nem mászkálnak éjszaka fel-alá a lakásomban, akkor semmi különöset nem látok benne – felelte Edo.

208. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Jozef Karika: A hasadék
Durica Katarina: Mennyit adtál érte?
Marilyn Miller: A vezér
T. M. Frazier: Tyrant – Zsarnok
Yrsa Sigurðardóttir: Örvény
A. Zavarelli: Crow – Varjú
Joe Hill: Szarvak
Baráth Viktória: A főnök 2.
Robert Bryndza: Lány a jég alatt
Becca Prior: Stockholm-szindróma