A ​mesemondó meséje 84% 38 csillagozás

„Most már tudom, hogy nem mindnyájan születünk történetekkel. Csak keveseknek adatik meg az elhivatottság, csak kevesen elég erősek és elég kegyetlenek ahhoz, hogy egy történetet maguk alakítsanak.”

Egyszer volt, hol nem volt egy különös mesélő. Járta a vidékeket, és különleges meséket mesélt. Testre (vagy inkább lélekre) szabottakat. Úgy tudta, hogy tulajdon nélkül szabad. De nem számolt a szerelemmel. A vággyal, ami nem engedi őt és átírja a sorsát, de nemcsak az övét, de másokét is. Ez a mese a testvériségről, a barátságról és a szerelemről szól. Legfőképpen a szerelemről. Ez a mese mese a mesében, a mesében. spoiler

„A szerelmet, amíg tart, csak félig ismerheted meg; a másik felét akkor fogod felfedezni, amikor magad mögött hagyod.”

Tetszett, ahogy a kezdeti mesébe valahogy beleszövődött a második, aztán abba a harmadik, és így tovább, tulajdonképpen egyetlen, komplex mese alakult ki, ahogy haladtunk előre a mesepárbajban.

…végül pontosan annyit birtokolt, mint amikor először ideérkezett: a történeteit, a szabadságát és a nyílt országutat a lába előtt.

Ennek a nagyon mutatós könyvecskének a tartalma is érdekes. Nem mondanám különösen szépnek, mert az élet dolgai ezen a tájon is tragikusak, kihívásokkal teliek, de bevezeti az olvasót India különös világába, ahol egy idegen férfival egy előkelő hölgynek közvetlenül beszélnie sem szabad, csak a szolgáin keresztül, mégis különös kapcsolat szövődik az utazó mesemondó és a gazdag nő között. A vándor történetmondó mosolyra és nevetésre fakasztotta az egyedül hagyott nőt, aki bezárt sólyomnak érezte magát.
A ragyogó várost, amelynek lakója volt a mesemondó Ahmad Sáh Abdálí katonái dúlták fel, elpusztítva a férfi házát is, aki úgy dönt, hogy a szépséget szavakból fogja megteremteni. Amikor vándorlását megkezdi éppen ennek a hadúrnak a családi udvarházához téved, ahol a szépséges város lerombolójának gyönyörű feleségével találkozik.
Így hát az ellenségeim házába kerültem, gondolta a mesemondó, akik abból fognak nagylelkűsködni velem, amit a szomszédaimtól raboltak el, a lerombolt házak és a tönkretett életek gazdagságából.
A férfi egy különös mesét mond, amelyre a ház asszonya egy másik mesével válaszol,amit újabb mesék követnek, a történetek teremtenek közöttük emlékezetes kapcsolatot. Állatokról, emberekről, gazdagokról és szegényekről, szeretetről, barátságról, szerelemről, holtakról (akik mégis jelen vannak) szólnak a mesék, amelyek ősi történeteket idéznek fel, egy kultúrájában és szokásrendjében a miénktől nagyon eltérő nép életéből.

Milyen egyszerű, s milyen varázslatos történet! Milyen egyszerű, s milyen szövevényes is, ahogyan a világ is galaktikus felhőkből és égi ködökből sűrűsödött össze univerzummá, világok keringő, káprázatos rendszerévé, fákká és folyókká, hegyekké és tengerekké, erdei ösvényekké és sivatagi karavánutakká. Különös káprázatként tűnik fel maga a mesemondó is, „egy jelentéktelen mágus minden gőgjével”, aki úgy jelenik meg, mint aki Lélektől született: „A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy.” A János evangéliumából vett idézet éppúgy illik ide, mint bármely más szent könyv szavai, ahogy maga az író is vallja: „A mesemondó meséje olyan régi történetek újramondásából született meg, melyeket még gyerekkoromban hallottam, és indiai, Korán-beli, biblikus és egyéb történetek elemeit tartalmazza.” S valóban: indiai szőttesként tekeredő és egyre jobban egymásba fonódó cselekményszál, szavakból készült arab varázsszőnyeg, vándorszerzetes Seherezádé meséi, vízzel telt hordókból bort csapol nekünk, s nem értjük, hogyan.

A mesemondó meséje egy történet története, mely egy férfi és egy nő között szövődik, akár a szerelem, élet és mámor, harc és halál, „szent bohóc-üresség” és pazar drágakő teremtés. Paradox módon egyszerre írók és szereplők, ellenségek és barátok, élők és sosem voltak, holtak és örökké élők. Végső soron nem történik semmi — miközben minden megtörténik. Minden befejezés egy újabb kezdet. Minden újrakezdés ugyanaz másként.

A spirituális írásokra jellemzően az egyszerű szavakkal elmondott példázatszerű történetek után Kosztolányi szavaival élve megértjük, „mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység / és mily tömör a hígság / és mily komor a vígság”. Persze nem való mindenkinek. Mégis mindenkinek ajánlom. Igazi mestermű.

Tetszett a könyv, egyszerű történet, de hangulatos. Érdekes volt, ahogy a négy kisebb mese egymásba fonódott a mesélő és az úrnő ki nem mondott gondolatai mentén. Az első hatott rám a leginkább, Taka és Wara története, még akkor is, ha spoiler. Viszont azt sajnáltam, hogy ahogy haladtunk előre, úgy lettek egyre laposabbak a mesék. A végére vártam volna még valamit, így maradt bennem némi hiányérzet. De ettől függetlenül érdemes elolvasni.

Egymásba fűződő, egymáshoz kapcsolódó négy mesét tartalmaz ez a rövidke kötet, amelynek kerettörténetét a mesemondó története adja.
Leginkább az első mese – Waka és Taka története – volt rám nagy hatással.
Különleges hangulatú könyv, amit szívesen olvastam volna még tovább.

Egészen érdekes történet ez, nem olvastam még hasonlót.
Indiában járunk, egy olyan korban, mikor az emberek egymással való érintkezését szigorú illemszabályok szorították szűk keretek közé. A ház úrnője például nem szólhatott közvetlenül a hozzá betévedő idegen férfi vendéghez, csakis a szolgálókon keresztül kommunikálhattak, hiába tartózkodtak ugyanabban a helyiségben.
Mégis találtak módot arra, hogy üzenjenek egymásnak, méghozzá a meséken keresztül. A vendég és az úrnő felváltva mesél, az elhangzó mesék pedig egymásba fonódnak, mindig más szereplő szemszögéből, más aspektusból mutatva meg ugyanazt a történetet. „Mintha valaki fogta volna az ő szavait, és megmutatta volna, hogy azok pusztán csak töredékei egy lehetséges megvalósulásnak.”
Gyönyörű gondolatokat, gyönyörű történeteket rejt ez a rövid kis könyv. Szívesen olvastam volna akár nagyobb terjedelemben is.

Amilyen lelkesen vágtam bele, annyira kevéssé fogott meg ez a könyv. Talán rossz pillanatban vágtam bele, de nem sikerült pontosan megértenem, mi marasztalta a sokat látott és tapasztalt mesemondót az udvarházban. (Már persze a szép házigazdán kívül.) Azt gondoltam a bevezető alapján, ennél nagyobb az élni akarás benne. No mindegy, nem ez a fő mondanivalója a műnek.

Érdekes volt a bevezető és az alaphangulatot megadó történet után azt olvasni, hogy a mesemondó és a bégam miként szövik más-más nézőpontból kicsit mindig tovább ugyanazt a történetet.

Távoli számomra az indiai muszlimok világa, így kicsit szokatlan volt például a bíró feleségének felmentése a közösség asszonyai részéről.

Mindenesetre a mesék tetszettek, szerintem szép történet a testvéri szeretetről. (És igen, egyetértek Barabbal, az első mesének szép a vége.)

Bírom, hogy ezekben a nemileg-kasztilag nagyon merev ázsiai társadalmakban milyen körmönfont módon tudtak (voltak kénytelenek) udvarolni :) Kellemes kis mese.

Nem gondoltam, hogy ilyen lesz és ennyire tetszeni fog, de mekkora pozitív csalódás volt! :D Teljesen mást gondoltam a könyvről és az elején tényleg nehezen indult be a történet, de az első mesénél valami megváltozott. Az, ahogyan a mesemondó és a bégam történetekben beszélgettek zseniális volt tényleg nincsen rá más szó :D. Teljesen elvarázsolt! Őszintén kedvem lenne most azonnal újraolvasni.
Van valami nagyon más és új abban, hogy egy indiai író könyvét olvashattam. Még sosem olvastam ehhez hasonlót és nem volt viszonyítási alapom, de a kultúra, és ahogy ír, tényleg valami teljesen más élmény volt. Nagyon tetszett még a mód, ahogy a történetbe újabb történeteket helyez bele, sőt ezeket több szempontokból követhetjük végig. Egyszerűen le a kalappal! :)