Egység (Assassin's Creed 7.) 88% 96 csillagozás

„Révolution dans les rues
Je vois le chaos en dessous
La justice est une rivière rouge
Je te cherche, où es-tu?”

Elég vegyes érzésekkel fejeztem be, így úgy döntöttem, hogy három szemszögből értékelem a könyvet.

1. A főszereplő
Nos, köztudott a baráti körömben, hogy az Assassin’s Creed: Unity videójátékban kicsit sem kedveltem Éliset. Pont ezért, mikor megtudtam, hogy a könyv róla fog szólni és az ő szemszögéből mutatják be a cselekményeket, félve kezdtem bele. Azonban nagyon meglepődtem! Így, hogy betekintést nyerhettem a múltjába, láthattam felnőni, olvashattam a gondolatairól – mondhatni megkedveltem őt. Érthetőbbek lettek az életcéljai és külön tetszettek a családjával kapcsolatban leírt részek. Imádtam az erős, bátor anyukáját, aki folyton védte őt kicsiként off. Bár természetesen számomra érthetetlen volt spoiler

2. A történet
Talán az első AC könyv, amiben részletesen kifejtik mi a különbség az Orgyilkosok és a Templomosok között (főleg eszméikben). Igen, aki nincs benne ebben a világban az a többi könyvnél csak nézhetett, hogy „Miért is utálják egymást? Hiszen egyformák!”, így eszméletlen, hogy Oliver Bowden a hetedik könyvben végre ír is erről…

Nagyon érdekes volt még számomra is, hogy az eseményeket az AC hagyományokhoz nem illően, Templomos nézőpontból láthattuk. Mivel kicsit sem hozható párhuzamba más könyvekkel off, így aki szeretne belelátni ebbe a világba, annak mindenképpen ajánlom, hogy evvel kezdje az univerzumot!
A másik, ami szintén itt kiemelhető szerintem az, hogy naplóregényként lett megírva. Ami szintén érdekes kivitelezés volt, hiszen végig úgy éreztem magam mintha tényleg egy létező ember naplóját fognám, olvasnám és látnék bele az életébe. Az viszont nem tetszett, hogy a történelem nagyon háttérbe lett szorítva (a többi AC regényhez képest), és hogy egy francia regénybe nagyon bele kellett erőltetni az angolokat…

3. Hol az én Arnom!?
Nos itt rá is térnék a negatívumokra. Először is: a könyv felétől unalmassá vált számomra. Élise addig volt érdekes, míg úgymond gyerekkoráról volt szó és a felnőtté válásáról. Aztán megjelent rengeteg név, rengeteg számomra érthetetlen cselekmény, ami bár később meg lett magyarázva mégis alig vártam, hogy ezen is túllendüljön a történet.

Maga az AC Unity egy jó videójáték szerintem, amit Arno kicsit beképzelt, vicces jelleme tesz jobbá és az, hogy Orgyilkosként bekerül egy Templomos családba. És még a tiltott szerelem is ugyebár megjelenik. Azonban ez a könyv nem csak hogy nem adta át Arnot, szinte szó sem esett róla. Mintha a William Shakespeare: Romeo és Júlia-ban Rómeóról csak néhány tény lenne leírva. A szerelmi szálat sem éreztem jól kibontva – pedig köztudott, hogy az egész videójáték erre épült fel, így a könyvnek is ezen kellett volna!
A vége is pont emiatt lett számomra hatalmas csalódás, hiszen nem adott át annyi érzelmet, amit kellett volna. Arno teljesítménye úgymond a kukába lett dobva, magával rántva Élise-ét is, és ezzel az egész könyvnek nem volt semmi értelme. off

Ajánlom is, meg nem is.

Elérkeztünk a sorozat olyan pontjához, hogy kis híján egy „lányregény” lett a könyvből. Minden téren visszafogottabb lett a többihez képest. Sem a történet, sem a szereplők nem tetszettek igazán, egyikbe sem tudtam belekapaszkodni. Az Orgyilkos vs Templomos vonal csak egy vékony csík, amire fel van fűzve egy makacs, öntörvényű, és szerintem nem túl okos ifjú lány története, naplószerűen előadva. A Francia Forradalom, csak egy gyenge háttér, abszolút nem kihasználva. Szinte semmiről sem szól az egész, és a vége is pont ilyen. Részemről a sorozatot itt lezártam.

Mit csináltak az Orgyilkosok a Francia Forradalom idején? Nos, e könyvből kevésbé derül ki ez, viszont az olvasó nyomon követheti Élise de la Serre, a Templomosok leendő nagymestere naplóbejegyzései mentén, hogy mi más történt még az Assassin's Creed: Unity játékban átélhető eseményeken túl, azokkal párhuzamosan, egy másik szemszögből 1778-tól 1794-ig. A játék főhőse, Arno Dorian feljegyzéseiből is szerepel néhány oldal a regény női főszereplőjének emlékeit kísérve. Számomra teljesen érthető és élvezhető volt a játék vagy más AC regények ismerete nélkül is, bár az Árulás főszereplőjére komolyabb utalást tesz.

A sorozat alapelképzelése az, hogy ősidők óta két szervezet – az Orgyilkosok Testvérisége és a Templomosok Rendje – küzd egymással a világ irányításáért, titokzatos ereklyékkel igyekszik magához ragadni a hatalmat. Tetszett, hogy megismerhettem a másik fél működését, gondolkodásmódját, és ahogy a főhős számára is nyilvánvalóvá vált, ez az örökös harc értelmét vesztette, nem szolgálja a világ javát: link A küzdelem ellentétes oldalára sodródó Arno és Élise szerelmi szála is fontos mozgatórúgó a történetben, de szerencsére nem hangsúlyos (még az együtt töltött gyermekkorukban szerettek egymásba). A kaland, a titkok és a történelmi közeg adja inkább a cselekmény alapját, de ebben sem annyira erős, inkább képeket fel-felvillantva lavírozik a forgatagban. Napló-stílusa a fejezetek tagolásában működik, de a nyelvezete e keretekből gyakran kilép, rendes regényszerű. Leginkább a főszereplő, Élise ábrázolása mély és árnyalt, az ő érzéseiről és gondolatvilágáról olvasható a legtöbb részlet kisgyermekkorától kezdve felnőtt nővé éréséig, de igyekezett jellemzésekkel, a nyilvánvaló mögé gondolásokkal a többi szereplőt is élőbbé tenni. Érdekes, hogy épp a játék főhőséről, Arnóról (aki ráadásul a szerelme is) mutat keveset.

Ahogy haladtam előre a könyvben, kezdett erősödni az érzés, hogy valamit nagyon igyekszik elodázni a szerző – és sajnos a végére sem igazán jött el a katarzis, hiányzott a jelentőségteljesség, a játékokra jellemző szerepvállalás a történelmi események alakításában, terelésében. Ugyanakkor a női főhős által bejárt kalandos, humort sem mellőző, a kor francia és angol szokásaiba bepillantást engedő utat kedveltem.

Az Egység az Assassin's Creed-könyvsorozat hetedik kötete, azonban a tökéletes megértéshez elegendő csupán a Kenway-ciklus két kötetének (Árulás, Fekete lobogó) az ismerete. Habár ez a rész is teljesen önálló történetet mesél el, a család és a szereplők is teljesen újak, ám az egyik fordulópont erősen visszautal a korábbi eseményekre, ezért ha egy mód van rá, legalább az Árulást olvassuk el előbb.

Főhősünk tehát ezúttal egy lány, Élise, akinek nem csak a családja titkával kell megbirkóznia, hanem a korabeli eszmékkel és tradíciókkal is. Míg mindenki azt várná el, hogy egy francia nemes lányához hűen viselkedjen, ő inkább nadrágban rohangál, vívóleckéket vesz és sötét, lepusztult kocsmákban próbál ellenségei nyomára bukkanni. Természetesen ez utóbbit olykor meg is bánja, nem egyszer veszélybe kerül, amiből ismeretlenek, vagy az időnként vissza-visszatérő Arno Dorian, gyermekkori jó barátja, az Orgyilkosok egyik emberének fia menti ki.

Megvallom őszintén, én ennek a kötetnek az olvasását élveztem eddig legjobban. Élise karakterének köszönhetően jóval kevesebb akciójelenetet kaptunk, amit személy szerint nem bántam annyira, főleg mivel ezek annál izgalmasabban voltak megírva. Bowdennek ezúttal tehát inkább a cselekmény pergősségére, a szereplők jellemére kellett helyeznie a hangsúlyt, ami jelentem, remekül sikerült. Bár az alapfelállás (vagyis, hogy a főhősünk még gyermekként szembesül ezzel a világgal, majd megölik a szüleit, akiken bosszút kell állnia) kezd kicsit unalmas lenni, de ezúttal ettől még el tudtam tekinteni.

Az előző részekkel ellentétben az Egység viszonylag rövid időt, mindössze 16 évet ölel fel. Ez is jót tett a történetnek, ugyanis a korábbi részekben a nagy időbeni ugrásoknak köszönhetően sokszor hiányérzete lehetett az olvasónak, és nehezebb volt felvenni a fonalat is. A francia forradalom, mint történelmi háttér sem volt annyira jelen, inkább csak a kor hangulatát adta meg. Habár feltűnnek a forradalom híres-hírhedt alakjai, ezek még sem annyira erőltetettek, mint a korábbi regényeké.

Összességében az eddigi legjobb Assassin's Creed-könyvre leltem ebben a történetben, kíváncsi vagyok, hogy következő alkalommal hová utazunk, és vajon hogyan fog kapcsolódni ehhez a szálhoz a jövőbeni sztori. No meg persze a tavaly év végére beígért Fekete lobogó kétkötetes mangaváltozata is nagyon várós, remélhetőleg minél hamarabb megjelenik az is.

Az Egység Templomos központú regény, de mégis más, mint Haythamé volt. Jól bemutatja mivé tud válni egy ember, ha nem a megfelelő utat válassza és mennyi mindent el lehet veszíteni egy rossz döntés miatt. A legtöbb fájdalmat ugyanis az tudja okozni, akit a legjobban szeretünk. A történet végig pörög, 16 évet ölel fel, izgalmas, fordulatos, kalandos, tragikus, tele összeesküvéssel, árulással, hatalmi játszmával, szeretettel, gyűlölettel, fájdalommal.
Bővebben:
https://elhaym.wordpress.com/2015/04/27/oliver-bowden-egyseg/

Mikor először olvastam ezt a könyvet, nagyjából négy éve, akkor még semmit se tudtam az Asssassin's Creed játékokról, meg a templomosokról se nagyon hallottam sokat. Azóta elég nagy rajóngója lettem az Assassin's Creed univerzumnak, és persze a Templomos Rend titkainak is.
Most másodjára úgy olvastam a könyvet, hogy közben a játékkal szinkronban próbáltam haladni. Ami elsőre nehéz volt, mert a játék a menete csak a könyv utolsó harmadával van összhangban. Meglepően sok mindenre emlékeztem Elise naplóbejegyzéseiből. Most már a Kenway szálat is megértettem a történetben, hogy miért is volt az fontos.
Addig az író elég részletesen meséli a cselekményt, amíg el nem jut 1789. júl. 14.-ig, onnan már kicsit sietteti a történet. Elise naplóbejegyzései onnantól kezdve már elég karcsúak és kevésbé részletesek (a játék úgyis minden mást elmesél alapon), ugyanis Arno akkortól kezd tevékenykedni mint Orgyilkos, és Elise meg csak a bosszúval törődik.
Elise-t másodjára se nagyon kedveltem meg. Gyerekként megtudja, hogy Templomos Nagymester lesz majd belőle, és ettől nagyon dagadt a melle. Beképzelt és figyelmetlen volt, aztán azért fejlődik valamennyire a jelleme, de a beképzeltsége többször is életveszélybe sodorta. Majd mikor megölték az apját csak a bosszú érdekelte. Sose akart Templomos Nagymester lenni, nem is foglalkozott a templomosok ügyével, egyedül csakis a bosszú érdekelte, ami a végén felmésztette.

A naplós forma jót tett a történetnek, mert így élvezhető volt. A főszereplőnk most is egy Templomos, de azért Haytham karaktere jobban átadta azt, amit a szerző szeretett volna. off A könyv és a történet egyik legnagyobb gyenge pontja sajnos a főszereplőnk. Az eleje még érdekes volt, a gyerekkori történetek, az édesanyjával való kapcsolat. off Plusz pont a szerzőnek, hogy a lányiskolát nem részletezte, hanem ráhagyta Arnora a gyors összegzést. Ja igen, a másik gyenge pont, a romantikus szál vagyis annak hiánya, ami eredetileg mozgatórugó lett volna, csak nem sikerült fellelnem sehol a nagy szerelmet.
A forradalom történése háttérbe szorulnak, csak díszletként szolgálnak a nagy bosszú-hadjárathoz. Sajnos egy közepes könyvet kaptunk az AC világából.

Oliver Bowden Egysége egyáltalán nem lett rossz része a sorozatnak, a történet számomra érdekesebb is volt, mint a régebbi kötetek, a rajongóknak természetesen továbbra is kihagyhatatlan, az újoncok pedig nyugodtan kezükbe vehetik, mert tökéletesen érthető, viszonylag könnyed olvasmány. Nem csak felnőttek, de tinédzsereknek is bátran ajánlanám. A könyv és a játék történetszála helyenként eléggé eltér egymástól, főleg a vége igen különböző, és ezúttal azt kell mondjam, hogy a játék kapott jobb lezárást. Viszont mindent összevetve, látva a játékot mégis azt kell mondjam, hogy rossz döntés volt ilyen formában megírni, és Bowden egy remek lehetőséget hagyott ki, amiből akár az eddigi legjobb AC könyv is válhatott volna.

http://fuggoveg.blogspot.hu/2015/04/blogturne-oliver-bo…

Ez a sorozat volt az, ami megszerettette velem a videójátékokat, és teljes egészében beszippantott. Az viszont tény, hogy ez a sorozat könyvként is legalább olyan izgalmas, mint játékként. Nem is tudnám elképzelni azt, hogy a kettőből csak az egyik kapjon helyet az életemben.
Mondjuk az is igaz, hogy a legnagyobb kedvencem még az első történetek főszereplője, ennek ellenére nagyon is kíváncsi voltam, hogy egy-egy új szereplő és ezzel egy-egy új kor miként fog beszippantani. A történelmi időutazás az egyik kedvenc olvasmányi szempontom, ezért örömmel vetettem bele magam a történésekbe.
Arno karaktere és motivációja magával ragadott, a korabeli környezete a történetnek szintén olyan elem volt, ami miatt akár ott is lehettem volna a címszereplővel.

Nagyon jó volt!
A történet állandóan pörgött és nem ült le egy pillanatra sem. Élise szerintem nagyon jó főszereplő volt és Arnót is kedveltem. Nekem ez volt az első Assassin's Creed könyvem és csak ajánlani tudom mindenkinek.
5/5