Rendhagyó módon az előszó (avagy a kötetet bevezető tanulmány) méltatásával kezdeném, az ugyanis annyira jól megírt, érdekes, gazdag ismeretanyagot közlő, hogy ha akarnék, akkor sem tudnék szó nélkül elmenni mellette. Terjedelmét, vállalását tekintve már-már amolyan könyv a könyvben, de ez ne riasszon el senkit, problémát legfeljebb az okoz, hogy egyszer vége szakad a szövegnek (még a lábjegyzeteket is, amiket alapvetően utálok, mert kényelmetlennek érzem, hogy folyton ide-oda kell ugrálnia a pillantásomnak, szenvedő sóhajok nélkül, elmélyülten olvastam). Az itt leírtak, hasonlóan a később, már a visszaemlékezésnél közölt lábjegyzetekhez, azzal, hogy kiegészítő információkat nyújtanak, illetve felhívják a figyelmet Nyiszli esetleges pontatlan közléseire, tévedésire, árnyalják a befogadandó képet, és így egy igen komoly elemzésen átesett szöveg kerül az olvasó elé.
Ami Nyiszli visszaemlékezését illeti, ha röviden akarnám összefoglalni az olvasottak hatását, hát azt mondanám: ez sem az a könyv, ami megerősíti vagy visszaadja az emberiségbe vetett hitünket. Kicsit bizonytalanul közelítettem hozzá, ugyanis a bevezető finoman utalt rá, hogy a szöveg irodalmilag nem feltétlenül kiugró teljesítmény. Jelentem, nekem pont jó volt. Pont jó és elég érzékletes ahhoz, hogy szálanként égnek álljon a hajam. Mivel tartok tőle, hogy nem tudnám kellőképp visszaadni, érzékeltetni, miben is áll ennek a könyvnek az ereje, inkább megemlítenék egy történetet, ami úgy igazán, de tényleg igazán beleégett az agyamba, és számomra a legjobban szimbolizálja azt a tragédiát és értelmetlenséget, amiről ez a mű szólni akar: Nyiszli utasításba kapja Mengelétől, hogy vizsgáljon meg egy újonnan táborba érkezett apa-fia párost, akik testi problémáik miatt felkeltették a figyelmét. Persze vizsgálat alatt nem csak egy könnyed háziorvosi kopogtatás értendő, hanem boncolás is, mi több, Mengele a csontvázakra is igényt tart, így tehát a férfiaknak meg kell halniuk. Nyiszli természetesen nem mondhatja el apának és fiának, hogy mi vár rájuk (ettől pedig, gondolhatjuk, hogy érzi magát), csupán elvégzi a még életükben elvégezhető vizsgálatokat, és közben elbeszélget velük. Különösen a srácot, aki egyik lábán járógéppel jár, érzi rokonszenvesnek: értelmes, az eddig átéltek miatt megtört fiú. Nyiszli orvosként még azt is megállapítja, hogy a gyerek lábát korábban műtötték, és a lehetőségekhez képest nagyon szép korrekciót végeztek rajta. Szóval korábban egy (vagy néhány) orvos azon volt, hogy könnyebbé tegye ennek a fiúnak az életét, erre jön egy másik doktor, bizonyos Mengele, aki számára csak holtában képvisel értéket, és kiadja az ukázt: megölni! És megölik. A vizsgálat végén elvezetik, majd lelövik a fiút is, az apját is.
Tenném még hozzá, hogy bár a sok lábjegyzet szinte minden kérdésemre választ adott, egy jegyzet nélkül hagyott érdekességre felfigyeltem: jelen kiadás 285. oldalán Nyiszli leír egy párbeszédet, ami közötte és Oberscharführer Muhsfeldt között zajlott. (Érdemes egyébként megnézni Muhsfeldt rabosításkor készült arcképét, megér egy külön tanulmányt meg egy levél nyugtatót.) Ebben az „Ober”, ahogy Nyiszli többször utal rá, egyik nap (a háború vége felé járunk), már nem túl szomjasan, beesik Nyiszliék szálláshelyére, és miközben a kínálást elfogadva, legurít pár rumos teát, megemlíti, hogy a fia elesett az orosz fronton. Ez azért izgi, mert Muhsfeldt 1913-ban született, tehát még csak a harmincas évei elején járt, amikor a beszélgetés lezajlott. Nyilván tizenévesen is lehet gyereket csinálni, de Muhsfeldt életkorát figyelembe véve egy katonakorú fiú még így sem nagyon jön ki. Szóval vagy Nyiszlit csalta meg némileg az emlékezete, vagy az Ober volt kicsit berumozva. Vagy csak én vagyok túl fantáziátlan.
Nem mellesleg továbbra is le vagyok nyűgözve a Tények és tanúk sorozat új gúnyájától; a Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban borítója is pazarul sikerült.