Who ​Fears Death 77% 15 csillagozás

Már nagyon vártam, hogy elolvashassam ezt a regényt, amely poszt-apokaliptikus fantasy disztópia (viszonylag ritka párosítás), ráadásul már az írónőre is nagyon kíváncsi voltam. (Plusz, még kihívásokhoz is jól jött :))
Az afrikai irodalmat Chinua Achebe jóvoltából néhány éve szerettem meg, aki ugyancsak ibó származású, mint ahogy az e regényt megíró Nnedi Okorafor is. Azóta lelkesen olvasok minden afrikait, ami a kezem ügyébe kerül.
Az afrikai hiedelemvilág volt a regény egyik forrása, a másik viszont a való élet. Ezáltal a történet minden fantasztikum ellenére nagyon is ismerősen csenghet, és nagyon is hitelesen hat. Az írónő ráadásul nem is egyszerűsít, semmi és senki sem fekete vagy fehér ebben a regényben. Jól megválasztott és komplex főszereplők, végig fenntartott feszültség, és a különböző fent említett zsánerek, amelyek ebben a regényben össze lettek vegyítve is csak első ránézésre tűnhetnek össze nem illőnek, a regény olvasása közben ugyanis egy cseppet sem éreztem zavarónak, hogy varázslók és számítógépek vannak egy légtérben. Külön kiemelném, milyen izgalmas a mágia jelenléte és működése a könyvben. Ráadásul a szerző számtalan témát tud megpendíteni, kezdve a faji ellentétektől a nemi egyenlőtlenségeken át a sors vs. szabad akarat témájáig. A történet ennek ellenére nem tűnik ürügynek ahhoz, hogy ezekről a témákról beszélhessen, sem pedig, hogy felépíthessen egy világot. Valahogy úgy érzem, hogy nem utoljára olvastam.

Mielőtt értékelést írok, meg kell jegyeznem, hogy az olvasmányaim közt az afrikai írók/írónők művei meglehetősen alul vannak reprezentálva. Megjegyzem, ez nem csak én hibám, hanem a magyar könyvpiacé is. A lényeg, hogy ezen igyekszem sürgősen változtatni.

Amennyire én tudom, sem okeke, sem nuru nevű afrikai törzs nem létezik, de javítsatok ki, ha tévednék. Tehát adott egy Afrikára hasonlító kontinens, valószínűleg valamilyen posztapokaliptikus állapotban, ugyanis számítógépek, kamerák és hasonló, fejlettebb technológiát feltételező tárgyak léteznek, csak éppen nem túl elterjedtek. Nekem kicsit illúziórombolóak voltak, meg mit keresnek egy fantasy-regényben, de azért hozzájuk lehet szokni.

Szóval napfény-színű nuruk és éjszaka-színű okekék nem léteznek így kimondva. Létezik viszont apartheid-politika, rasszizmus, rabszolgaság, népirtás és a nők negatív diszkriminációja. Létezik a Nagy Könyv is, csak épp Bibliának hívják. Tehát első körben kirajzolódik egy nagyon éles társadalomkritika.

A történet középpontjában Onyesonwu áll, akinek az egész életét végigkövethetjük. Ewunak született, tehát nuru és okeke szülők gyermekeként. Ez már önmagában is elég lenne, hogy egy életre átkozott legyen (félvérségét képtelenség elrejteni, és az ewukat mind a két fél megveti), de nem csak félvér, hanem boszorkány is. Méghozzá nem is akármilyen: rettenetesen erős, illetve mellé még meglehetősen könnyen haragba jön, ami meglehetősen veszélyessé teszi. Ennek ellenére a város boszorkánymestere hosszú ideig visszautasítja, hogy tanítsa, mivel nem férfinak született.

Hosszú éveken keresztül Onyesonwu felnőtté és nővé válásának útját követhetjük végig. Sokszor nehezemre esett azonosulni vele (E/1-ben van írva a történet), viszont tény, hogy Okorafor nagyon is hitelesen írja le egy ilyen bonyolult és ellentmondásos személyiség gondolatait és érzéseit. Minden megvan, ami egy izgalmas fantasy-hoz kell: titkok, szeretet, elhagyatottság, félelem, szerelem, árulás, mágia… és mindez olyan fantasztikusan összekeverve, hogy egy percig sem lesz klisés, túlságosan kiszámítható vagy unalmas.

A remek jellemrajzokon kívül érdekes a sivatagi népek kultúrájának, és a joruba hitvilágból átemelt mágiarendszernek a bemutatása is. Mert nem csak a számítógépek valósak, hanem az állattá változó boszorkánymesterek és a valódi hatalommal bíró mágikus jelek is. Mind a két világ – a letűnt kor technológiája és a másvilági erők – fontos szerepet játszik, végigkísérik Onyesonwu és társai zarándoklatát nyugat felé. Mindannyiuknak küldetése van.

Ki mondta, hogy csak férfiak lehetnek próféták?

Minden meg van írva.
És ez így jó, mert így újra is lehet írni… :)
Nagyon fura könyv ez. Fantasy is meg nem is. Egy olyan képzeletbeli világban játszódik, amelyben a legváratlanabb pillanatokban a sajátjára ismerhet az ember. És nem mindig kellemes a ráismerés.

Továbbiak a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/13/nnedi_okor…

Húha.. ez a könyv… Kavarog bennem mindenféle érzelem…

Egyrészt, ez egy fontos könyv, egy coming-of -age story, tele olyan fontos témákkal, mint a gyermek katonák, a lányok körülmetélése, népírtás, nemi erőszak… és ezekről Okorafor nagyon jól ír szerintem. Persze, nem volt kellemes olvasni a részleteket, de kell erről is olvasni. A főszereplőnk, a Kiválasztott, nem egyoldalúan csak jó, sőt! Az afrikai hagyományok, a mitológia , a vallás keveredése nagyon tetszett.

Másrészt viszont van egy-coming-of-age story, ahol a főszereplő nem éppen szerethető, néhol igenis megkérdőjeleztem a cselekedeit, aztán a könyv túl nagy részt szán annak ecsetelésével, hogy a baráti körben ki-kivel jött ösze éppen, így az egész népírtás megállítására kb. 2 oldal jut…

És persze ez egy fantasy, tehát a mágikus erők, a varázslatok épp akkor kerülnek elő, mikor haladni kell valahogy a történettel… Erőltetettnek éreztem.

A végét pedig nem is értem, hogy mi értelme így az egész küldetésnek…

Már megint ott vagyok, hogy nem tudok beállni a lelkesedők sorába. Egyrészt adott egy egészen érdekes világ, ami az idegenségével együtt is egzotikus és színes. A szereplők is rendben vannak, azon túl, hogy sokszor inkább idegesítőek, mint bármi más, de ez meg többször inkább a hitelességhez ad hozzá. A mágia is rendben van, a ridegség és a kegyetlenség is helyén van ebben a valóságban.
Viszont maga a szöveg szerintem nem túl kifinomult, igaz, hogy könnyű bármikor belehelyezkedni, ellenben ha letettem, nem éreztem igazán a késztetést, hogy visszatérjek hozzá. Lehet, hogy fogok még próbálkozni a szerzővel, de ez elsőre nem hagyott bennem mély nyomot.

Nem értem, hogy ezen a könyvön miért nincsen YA címke, mert ez egy tipikus YA történet, aminek nagyon szép keretet ad a jól kidolgozott poszt-apokaliptikus Afrika és a mitológiája.
Igazából a világ viszi a hátán az egészet,mert különben ez egy szimpla a különleges külsejű és képességű kiválasztott küldetésre megy és megmenti a világot, vagy legalábbis egy szeletét történet. Különösebb stílusélményt se kapunk, a próza YA-hoz illően egyszerű, és annyira dísztelen, hogy teljesen felejthető. Ami csak azért meglepő, mert a köszönetnyilvánításban Rothfuss is szerepel, aki kimondottan szépen bánik a szavakkal, ez a regény meg egy csontváz, ami a stilisztikát illeti. Megáll a lábán, de se hús, se bőr.

Onyesonwu nem egy kimondottan szerethető főhős, az őt körülvevő elnyomás és erőszak terméke – hirtelenharagú, makacs, türelmetlen, foggal-körömmel harcol akár értelmetlen dolgokért is. Arról nem is beszélve, hogy annyira különleges, hogy nehéz kötődni hozzá. Jobban belegondolva viszont, milyen legyen egy kiválasztott? Milyen ember vállalná magára, hogy beteljesít egy küldetést, amiről nagy bizonyossággal tudja, hogy a halálba viszi? A valódi hőstípusok elég ritkán imádnivaló emberek.

Az elején vitt magával a történet, aztán a közepénél, amikor Onyesonwunál ezerrel tombolt a kamaszkor már félre-félretettem, és sajnos a legvégére sem akaródzott neki kinőni belőle, úgyhogy hiába egy 20 éves nővel zártuk a könyvet, sosem léptünk túl a YA-ságon.

Ennek ellenére élveztem az utazást, különösen a Vah törzsnél töltött időt, és szívesen kalandoznék még ebben a világban – egy kicsit átlagosabb és felnőttebb főhős mellett.

Összeségében ez egy hangulatos, nagyon érdekes világú könyv, de én valamiért felnőtt történetre számítottam, és azt nem annyira kaptam meg. De ha valaki egy jól megírt, egyedi YA-ra vágyik, akkor csak ajánlani tudom.

Jó sokáig tartott ez, annak ellenére, hogy hosszan vágyódtam rá, miután láttam az Agavénál, hogy van ilyen. A borító és a fülszöveg is megbabonázott ráadásul ugye Okorafor a Shuri-ból is kivette a részét, úgyhogy esküdni mertem volna rá, hogy tetszeni fog.
Nem tetszett. Egynek jó volt, örülök, hogy elolvastam, de teljesen másra számítottam… Lehet, hogy csak nem értettem meg igazán, de olyan volt nekem, mint egy hosszú sorozat, aminek minden részében a szereplők találkoznak egy kihívással, legyőzik és mennek tovább, miközben vannak apró jelek arról, hogy mi lesz a végkimenetel. Aztán egyszercsak tényleg lesz valami.
Onyesonwu karakterével se sikerült túlzottan azonosulnom, hogy valakinek ennyire ne legyen önkontrollja, az a végtelenségig idegesítetett. A Mwitával való kapcsolatuk érdekes volt, az, hogy Mwita hogyan teszi túl magát azon, hogy ő csak másodhegedűs ebben a történetben olyasmi volt, ami jobban megérintett.

Nagyon erős üzenetekkel van telítve ez a könyv, amit örömmel vettem. Bár sokkoló témákkal operál, de szükséges ezekről beszélni.
Hogy őszinte legyek, nekem ez az egész mágiaszerű-képesség felesleges volt a történet erejének tekintetében. Persze ez alkotta a fő cselekményt, de erőltetettnek találtam a behozását a regénybe. Ez természetesen csak személyes preferencia, nem csorbítja a történet esztétikai értékét.