Úton ​egy barát felé 22 csillagozás

Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé

Vilgot ​tizenegy éves, magányos kisfiú. Ellentétben szüleivel, lát és hall, képes kifejezni szeretetét, együtt érez az alkoholista szomszéddal, és vágyakozik. Anyja és apja azonban kizárólag önmagukkal és egymással vannak elfoglalva. A gyermek kívül reked a családon, ami végzetes tragédiához vezet. A regény a magányos kis ember életét követi nyomon – aki épp úton van egy barát felé. A magányos kisfiú elszigetelt, meghasonlott férfivá cseperedik, afféle cirkuszi szörnnyé, aki képtelen azonosulni gyermekkori önmagával. Nem véletlen, hogy a cirkusz, a torzszülöttek és kívülállók gyűjtőhelye végigkíséri Vilgot egész életét. A groteszk és a társadalom által kivetett torz és sérült férfi az oslói bérházak közé ékelődött birtokon tengődik, és a túlélésért, saját története elmondásáért küzd. Az írás, az önvallomás a gyógyulás és az önteremtés ígéretével kecsegtet. A 2002-es Úton egy barát felé hozta meg az igazi áttörést Niels Fredrik Dahl számára. A regényt Brage-díjjal, az egyik… (tovább)

>!
Scolar, Budapest, 2008
256 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632440309 · Fordította: Földényi Júlia

Enciklopédia 1


Kedvencelte 1

Most olvassa 1

Várólistára tette 19

Kívánságlistára tette 12


Kiemelt értékelések

Annamarie P>!
Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé

A tizenegy éves Vilgot Oslóban él apjával, anyjával, és azt szeretné elmesélni, hogy mit történt vele, amikor éppen úton volt egy barát felé. Ez egy hosszú-hosszú mese, ami a harminc évvel későbbi jelenbe vezet. A két idősík összemosódik, úgy ahogy senki sem tudja szétszálazni magában a megélt események hatásait.
A kisfiú végtelen magánya rásütött billogként világít, és ez sebezhetővé teszi őt. De a jeleket nem mindenki látja. Akinek látnia kéne, az meg főleg nem. „Anya meg apa nem vesz észre…” Mint egy kis vándormadár jön megy a házak közt, felkeresi a barátait, a szomszédokat, kapcsolódási pontot keres a ház más lakóival, a gróffal, bárkivel. Ezt a végtelen utazást próbálja elmondani nekünk, újra és újra felkeresve azt a pontot, ahol még minden rendben volt. A regény feszültségét az adja meg, hogy folyamatosan közeledünk a kimondás felé, már majdnem kibuggyan valami, és akkor éles kanyarral fordulunk, és még mindig úton van a kis Vilgot. A szerző hihetetlen rezignáltsággal mesél tovább valamiről, ami nem az, amit olvasója hallani akar. Aztán egy váratlan pillanatban nyersen elénk veti az igazságot.
A harminc évvel későbbi események szintén Vilgot szájából hangzanak el. Jelen helyzetéből érthető, hogy sérült lett. Egy gyönyörű metaforát használ Dahl ahhoz, hogy megértsük az események láncolatának hatásait a gyerekre.

Itt van ez az elnyújtott történetmesélés, ami a magányos ember borostyánba kövült sebeit láttatja, amit ki akarnánk bontani, közben tudnunk kell, hogy a felszabadítás nem mindig reptet. Az igazság napvilágra kerülése mégis minden dolog örök dinamizmusa, a jóvátétel, a hibákból való tanulás, a vétkesek megbüntetése valahol muszáj, hogy megtörténjen! Ennek egy különleges irodalmi formáját választotta a norvég szerző.
Az elhallgatások valahol mindig itt végződnek. Ezért szembeszállok azokkal, akik azt mondják, hogy az egész történet „egy banális csattanóra van felfűzve”, mert ez a regény egy szerencsétlen öngyógyítási folyamat leírása, és minden szőnyeg alá söpört dolog így működik. Nyomot hagy és ezek gyakran életre szólóak, csúnyák, hegesek.

9 hozzászólás
TiaRengia I>!
Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé

Hiába, a skandinávok nagyon tudnak. Niels Fredrik Dahl úgy mesél a trauma természetéről, a magányról, az önmarcangolásról, ahogyan senki más nem tudna, aki nem skandináv. Érezzük a metsző hideget, látjuk a szürke házfalakat, az embereket, akik képtelenek egymással mit kezdeni, érezzük az elbeszélő kisfiú, majd a felnőtt főhős lelkéből kibeszélő kisfiú hangját. És noha kis hazánkban is játszódhatna a mű, mégis áthatja az a sajátos skandináv (jelen esetben norvég) hangulat, amiért szeretünk erről a világról olvasni.

Már a fülszöveg elolvasásakor rájöttem, mi lesz a „poén”, de ez cseppet sem vont le a könyv élvezeti értékéből. Mert noha hálistennek a többségünk nem él(t) át olyasmiket, mint főszereplőnk, Vilgot, de pontosan tudjuk, milyen érzés, mikor azt érezzük, kívülállóak vagyunk a világban és nem ért minket senki. Mert a legfontosabb pillanataiban az ember mélyen, legbelül, bizony egyedül van.

Remekül ütemezett lélektani regény, mely kétfrontos támadást indít a történtek feldolgozása érdekében. Hősünk gyermekként és felnőttként tekint vissza arra a bizonyos estére, amikor minden megváltozott, illetve a körülményekre, melyek körülvették és körülveszik azóta is őt. Kiüresedett szülő-gyerek kapcsolat, le nem vezetett frusztrációk, szeretethiány okozza azt a fájdalmas traumát, amivel a hősünk megküzdeni kényszerül. Behelyettesíthető ez bármilyen, hosszas feldolgozást igénylő traumával, melyből már mindannyiunknak jutott, mindez olyan szépen és érzékenyen elmesélve, hogy az olyan nyilvánvaló metaforák, mint a regényben végig a saját láncaiban vergődő elefánt, egyáltalán nem tűnnek didaktikusnak. Közben eszembe jutott még Thomas Vinterberg kiváló filmje, a spoiler is. Bár nem pont így nyúl a témához, mégis hasonló érzéseket váltott ki belőlem (és minő csoda, az is egy skandináv alkotás).

Azért én nagyon remélem, hogy nem önéletrajzi ihletettségből született a könyv. Ennek kiderítéséhez még mindenképpen kell a szerzőtől mást is olvasnom.

egy_ember>!
Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé

Általában nem érdekelnek a szerző életrajzi adatai, de most fontosnak tartom megjegyezni, hogy Niels Fredrik Dahl Linn Ullmann férje. Szeretnék továbbá hangot adni ama reményemnek, hogy nincsenek gyerekeik, és szeretném kijelenteni, hogy semmilyen körülmények között nem vennék részt közös programon a házaspárral. Annak ellenére, hogy mindketten kiváló írók.
NFD regénye felkavaró, szomorú, de lírai szépségű könyv. Főhőse, a 11 éves Vilgot, úton van egy barátja felé. Nem meglepetés, mondhatnátok. És nem meglepetés az sem, hogy valami történik Vilgottal ezen az úton, amitől felnőttként sem tud megszabadulni. Ez sejthető már az első néhány oldal után. Az elbeszélés kétfelé tart ettől az úttól, egyrészt vissza Vilgot gyermekkorába, másrészt a jelenbe, a felnőtt Vilgot életébe.
A fiú, bár ezt nem fogalmazza meg, a boldogságot keresve indul útnak, vagy legalábbis valami jobbat keresve, mint a családja. („Olyan volt, mintha a föld alatt laknánk… Azt hittem, a többiek megfordulnak utánunk, mikor feljövünk, mert földből vagyunk, rútak, torzak vagyunk, nyálkás lepedék lóg rólunk, a szánkból sötétség folyik, a szemünkből sár csorog.”) Vilgot normális gyerek, vannak barátai, titkai, fantáziája időnként messze viszi a valóságtól. Kezdetben nem is egyértelmű, hogy a felidézett emlékek és szereplőik (a Mérgesbéres, a Kólásember) valóságosak-e, vagy csak Vilgot képzeletében léteznek. A gyermeki félelmek sem kerülik el, sokszor önmagát okolja mások hibái miatt is. (Egyébként is, sosem tudhatjuk pontosan, mi jár egy gyerek fejében. Félni és félteni mindig van kit és kitől.)
A felnőtt Vilgot vonakodva idézi föl az emlékeit. Magányos, napról-napra élő különc lett. Olyan ember, akivel az anyák riogatják az engedetlen gyerekeket. Pedig csak egyszer hibázott, amikor útközben beült abba az autóba, amiből az óta sem tud kiszállni….

„Valaha azt hittem, aki egyszer meglát engem, rögtön megszeret. Hogy van bennem valami különleges, amit anya meg apa nem vesz észre, mert szemüket ellepi a sár és a nyálka, de amit mindenki más meglát. Ma már tudom, hogy nem szeret senki. Azt hittem, az idegen emberek pillantásában csakis barátra lelhetek. Ma nincsenek barátaim. Azelőtt sajnáltam magam, de ez már elmúlt. Nem csupán megvetem és vádolom önmagamat. Beismerem, hogy valami ellenállhatatlanul vonzott a Kólásember felé, tudtam, hogy nem szabadna beülnöm mellé a nagy kék kombiba. De azt hittem, a Kólásember látja azt, amit anya és apa képtelen voltak meglátni. Azt hittem a Kólásember egy a sok ember közül, akik szeretnek engem. És nem volt hová mennem, nem volt hol lennem azon az estén.”

4 hozzászólás
árvalányhaj>!
Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé

Megrázó, letaglózó, felkavaró, szívszorító és döbbenetes.
Ha az írói vonalvezetést megszokja az olvasó, akkor gond nélkül tud váltani jelen és múlt között, amerre éppen a szerző invitálja.
Roppant hitelesek a gyermeki szemen, szíven és értelmen keresztül prezentált életképek, melyek sokszor keserédes mosolyt csalnak az ember arcára, miközben azért szorongatják a szívét.
Minél inkább megismerjük Vilgotot gyermeki mivoltában, annál közelebb kerül a szívünkhöz, és annál fájóbbá válik a jelenlegi, felnőttkori mentális állapota.
És már nem csupán egy vad külsejű, érthetetlen és ezáltal félelmetes szokásokkal „felszerelt” embert látunk, hanem az odáig vezető utat is.

A skandináv irodalom: életérzés. A skandináv irodalomra születni kell – nem mindenkié.

lencsemate I>!
Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé

remekül ábrázolt, érdekes világ, jó írás, de ahogy kirajzolódik a történet, ahogy a „csattanót” már tízoldalakkal a vége előtt tudjuk és könyörgünk, hogy ne, ne ez legyen, ez annyira borzasztóan elcsépelt… és az író erről nem tehet, mert neki ez egy fontos dolog, és arról kell írnia, ami fontos, de vannak témák, amik néha megcsömörlenek az emberben. Pedig ez egy nagyon jó könyv is lehetett volna…

jeges_varga>!
Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé

Niels Fredrik Dahl 1957-ben született. A Norvégiában élő író felesége a szintén író Linn Ullmann (Mielőtt elalszol, Áldott gyermek, Kegyelem), aki Ingmar Bergman és Liv Ullmann közös gyermekeként látta meg a napvilágot. Ezt az életrajzi állapotot csak érdekességként kívántam megjegyezni. Most Dahlról és annak legelismertebb regényével foglalkozom.

Az Úton egy barát felé elbeszélője az egyszerre gyermek és felnőtt Vilgot. A tizenegy éves Vilgot szeretethiányban szenved. Rengeteg érzelem reked benne, hiszen beteg anyja és apja csak önmagukkal és egymással vannak elfoglalva. A magányos kisfiú kívül reked a családon és ennek végzetes következményei lesznek. A könyv fejezeteinek nagy része a gyermek Vilgotot követi, amint úton van egy barát felé, ez az út – úgy tűnik – örökké tart. Az út lezáratlan, mintha nem lenne vége. Az olvasó kezdetben nem érti, mire való ez a folytonos elbeszélői befejezetlenség. Aztán gyanússá kezd válni, hogy Vilgot valamit elhallgat, valamit, amiről szeretne beszélni, de egyelőre nem tud.

A felnőtt Vilgot magányos, boldogtalan férfi, aki egy oslói bérházak között ragadt birtokon tengeti életét. Vilgot felnőttkorára afféle gyerekriogató árnyalakká vált, olyanná, akitől ő maga is félt gyermekkorában. Vilgot elhallgat valamit, ami kimondhatatlan, amitől azonban csak akkor szabadul meg, ha saját hangján megformálja a megfelelő szavakat.

Vilgot helyzetét jól szimbolizálja a nála ragadt cirkuszi elefánt, aki a pajtájába van zárva. Az elefánt magányos, mindenki szeme elől elzárt lény, aki megrekedt ezen a távoli földön. Nem tud tovább lépni, csak illeg-billeg egy helyben. Néha Vilgot is megpróbál beszélni, ilyenkor a torkából mély morgás hallatszik fel, olyasmi, mint amikor az elefánt próbálgatja a hangját.

Vilgotnak meg kell szelídítenie az elefántot, hogy meggyógyíthassa önmagát. Végül, a regény utolsó oldalain Vilgot megszólal, és elmeséli a fagyos téli oslói este történetét, amikor úton volt egy barát felé, de a kólásember megállította, és az autójába invitálta…

Dahl regénye egy sérült felnőtt vonakodó önvallomása. A valló rendre megpróbálja elmesélni az elmondhatatlant, amit idáig senkinek sem mondott el. Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. És akkor Vilgotból is kiszakad minden szó. Dahl regénye fájdalmasan szép, egyszerű próza, amelyben a különös elbeszélői mód szoros együttműködésre készteti az olvasót az elbeszélővel.

2010. augusztusi blogbejegyzés

>!
Scolar, Budapest, 2008
256 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632440309 · Fordította: Földényi Júlia

Népszerű idézetek

Annamarie P>!

Igen, mi legjobban akkor érezzük magunkat, ha magunkban vagyunk, gondolta Vilgot.

92. oldal

Annamarie P>!

Az éjszaka nem fekete. Nem mindig. Ez a mai éjszaka nem az. Súlyos, sötétbarna, nyúlós redőkben lóg Vilgot szobájának falairól, hozzáragad az ágyhoz, anyához, és anya keze emiatt nehézkesen emelkedik, mikor meg akarja simogatni a kisfia arcát, hogy bocsánatot kérjen tőle.

89. oldal

TiaRengia I>!

Furcsa volt belegondolni, hogy a tanároknak is van otthonuk, ők is laknak valahol, meg hogy házasok, és gyerekük van. Egy alkalommal, mikor Vilgot anyával színházban volt, hazafelé jövet, ahogy sétáltak a városban a villamosmegálló felé, megpillantotta az egyik tanárt az iskolából, amint egy kocsmában üldögél, és sört iszik. Vilgot megtorpant és mereven bámulni kezdte, végül anyának kellett őt elvonszolni. Különös volt elképzelni, hogy a tanárok az iskolán kívül is léteznek.

154. oldal

TiaRengia I>!

A grófnak nem volt valami sok kapcsolata az ellenkező nemmel, s a tapasztalatai bármit is jelentettek és juttattak az eszébe, a nyomába sem értek annak, amit Karinnal élt át. Úgy érezte, egész életét végigaludta, és valaki varázsitalt csepegtetett a szemébe, amitől végre felébredt. És az első dolog, amire a tekintete esett, az első, ami a szemén át a szívébe áradt, Karin volt. Hagyta, hogy Karin betöltse őt, nem akart máshol lenni, mint ahol a lány volt. Nem sok idő telt bele, és már enni sem tudott, még kevésbé aludni, ha Karin nem volt nála. Ha ő nem volt ott, a gróf úgy érezte, mintha vakító napfényben tántorogna. Mert ő árnyat adó volt, maga volt a megnyugvás és a béke, izzó forróság, amely egyszerre hűs, hosszú, végtelen. Mikor nem láthatta Karint, meg akart halni, ugyanakkor képtelen volt arra, hogy meghaljon, ha ő nem volt ott. Képtelen volt arra, hogy takarítson, mosson, beszéljen, csak arra lett volna képes, hogy meghaljon, de még meghalni sem bírt a lány nélkül.

112. oldal

saribo>!

Nem volt hely a számomra. Anya.Sehol nem volt hely a számomra, mindenkinek volt valakije, és a Kólásembernek én jutottam.

239. oldal

1 hozzászólás
saribo>!

Azt akarja mondani, belehal abba, hogy megbilincselve áll, gúzsba kötött lábbal és nyakkal, azt akarja, engedjem őt szabadon, engedjem vissza saját, pajtán túli világába. Talán nem tudja, milyen messzire szakadt az otthonától, talán nem tudja, mi az, hogy otthon, talán nincsen otthona, talán van otthona, de nem akar ott lenni, talán van otthona, de inkább messziről elkerüli?

166. oldal

gwyneira P>!

– Mit mondasz, anya?
– De Vilgot, miért ilyen nagy a füled?
– Azért ilyen nagy a fülem, anya, hogy halljam, mikor kiáltok.
– De Vilgot, miért ilyen nagy a szemed?
– Azért ilyen nagy a szemem, anya, hogy lássam magam, ahogy egyedül járom az utakat.
– De Vilgot, miért ilyen nagy a kezed?
– Azért ilyen nagy a kezem, anya, hogy megveregethessem a nyakam.
– De Vilgot, miért ilyen nagy a szád?
– Azért ilyen nagy a szám, anya, hogy belém férjen a farka.

229-230. oldal

egy_ember>!

Valami furcsa történik olyankor, mikor az ember visszatükrözi önmagát a sötét ablakban, mikor a fényt arcához egész közel helyezi, és megpróbál a saját szemébe nézni, ha elég sokáig állja a saját tekintetét, az arc szertefoszlik, és ha még tovább bírja, bepillantást nyer a borzalomba, mindabba, ami rossz, gonosz, és veszélyes, ekkor átváltozik, vagy talán azzá lesz, aki valójában, az ember ilyenkor éjszakává változik.

gwyneira P>!

Halványan mosolyog, és Vilgot annyira szereti őt, ebben a pillanatban beléhasít, mennyire szereti anyát. Különösen ilyenkor, mikor így fekszik, két fájdalomroham között, és ahogy Vilgotra néz, szeme elárulja, hogy ő is nagyon szereti a kisfiát.

48. oldal

egy_ember>!

Valaha azt hittem, aki egyszer meglát engem, rögtön megszeret. Hogy van bennem valami különleges, amit anya meg apa nem vesz észre, mert szemüket ellepi a sár és a nyálka, de amit mindenki más meglát. Ma már tudom, hogy nem szeret senki. Azt hittem, az idegen emberek pillantásában csakis barátra lelhetek. Ma nincsenek barátaim. Azelőtt sajnáltam magam, de ez már elmúlt. Nem csupán megvetem és vádolom önmagamat. Beismerem, hogy valami ellenállhatatlanul vonzott a Kólásember felé, tudtam, hogy nem szabadna beülnöm mellé a nagy kék kombiba. De azt hittem, a Kólásember látja azt, amit anya és apa képtelen voltak meglátni. Azt hittem a Kólásember egy a sok ember közül, akik szeretnek engem. És nem volt hová mennem, nem volt hol lennem azon az estén.


Hasonló könyvek címkék alapján

Lars Saabye Christensen: Villantó
Vigdis Hjorth: A tanárnő dala
Per Petterson: Férfiak az én helyzetemben
Jo Nesbø: Vérhold
Roy Jacobsen: A láthatatlanok
Per Petterson: Megtagadom
Roy Jacobsen: Szoba kiadó
Per Petterson: Átkozom az idő folyamát
Merethe Lindstrøm: Csenddé vált napok
Geir Gulliksen: Mielőtt elváltunk