Pop, csajok, satöbbi 87% 370 csillagozás

Szerelmes lettem, megkedveltem Nick Hornby-t. Vele szemben már csak Rob győzhet, akinek szívesen megnézném a bélyeg lemezgyűjteményét. Vagy elmennék vele moziba, a Kutyaszorítóban-ra és esküszöm úgy tennék mintha először látnám. Csak őérte. Szóval, billentenék egyet az önbizalmán… Ha valakinek sikerült eddig ezt a könyvet elkerülni – mint nekem, mert hogy jöhetett volna jóval hamarabb is felém – annak azt üzenem, hogy olvassa el feltétlenül. Mert ha nem, akkor kihagy valami olyat, aminél nagyobb űr csak akkor lesz benne, ha tényleg elolvassa. ;) Nick H. és az ő Robja, ilyen (és most mutatom, figyeljetek) szóval, ilyen közel került hozzám. A felénél kipróbáltam a párbeszédeknél, hogy letakartam Rob válaszait és tudtam, hogy mit fog mondani…! Ez a könyv egy élmény- orgia! :)

Elképesztő, döbbenetes…!
Hornbynak a második könyve, amit olvastam, és ez is egy az egyben, mintha rólam szólna! Csupán, ahogy a Fociláz esetében a csapatok neveit, itt a különböző női neveket kellett behelyettesítenem a saját életemből vett megfelelőjükkel, és máris egy komplett önvallomást tartok a kezemben. Az pedig, amilyen írói stílusban, amilyen egyedi humorral, élvezhetően ír, külön emel az értékén, most már tehát eldöntöttem, hogy beszerzem az író összes többi könyvét is, és mindet végigolvasom!
Nézzük, milyen hatással is volt rám ez a könyv: először is, többször kellett a felismerés döbbenetétől letennem magam elé, és adni pár percet az elmémnek, hogy feldolgozza az olvasottakat, amikor sokkolóan magamra (pontosabban az életem egyes jeleneteire) ismertem egy-egy sztori kapcsán. Továbbá, most kedvem lenne azonnal nekiülni, és csinálni egy válogatáskazettát, valamint megkeresni az összes eddigi nőt az életemből, és leülni beszélgetni velük (mi, hogyan és miért is történt úgy ahogy?), akárcsak Rob tette. Persze, én nyilvánvalóan sosem fogom megtenni egyiket sem… na jó, a válogatáskazettára azért látok némi esélyt. ;)

Ja, és megpróbáltam összeszedni az öt igazán csúcs top lemezt életemben, amit valaha hallottam, és rájöttem, hogy tényleg lehetetlen – mert hát elsőként egyből az Oceanborn jutott eszembe a Nightwish-től, majd szinte rögtön le is hordtam magam, amiért nem nem az Offspringra gondoltam első helyen, hiszen tőlük legalább három albumnak is illene bekerülnie a top 5-be (persze akkor olyanokat szorítanának ki, akik nem érdemlik meg, hogy kiszoruljanak), majd rájöttem, hogy legelső helyre mégis csak az A-HA Hunting High and Low-jának kell kerülnie, 1985-ből. Ja, és a Rumjacks-től a Gangs of New Holland ? Képes lettem volna kihagyni?! …Jézusom, és a Bonanza még csak eszembe sem jutott mindezidáig, pedig nekik aztán minden egyes lemezük a csúcson van és lesz örökre. Ha pedig a Nevergreen-től nem teszek be semmit a legjobb ötösbe, akkor megint csak saját magamat köpöm szemen… Áááá, és micsoda dolog az, hogy csak most gondolok a Def Leppard-ra, akiknek a Pyromania és Adrenalize albumaikat rongyosra hallgattam 12 éves koromban, mégsem tudtam megunni a mai napig…?! Apropó, gyerekkorom: Rednex: Sex & Violins és Erasure: I say I say I say, ezek hol maradtak az emlékeimből az elmúlt 3 percben??
És mindezt úgy, hogy nekem ezt a kérdést nem egy újságíró(nő) tette fel, akibe ráadásul első látásra belehabarodtam, mert akkor valószínűleg pontosan olyan cirkuszt műveltem volna, mint ahogy a főhős csinált hülyét magából.
Szóval, a könyv nyílegyenesen repül a kedvencek közé! :)

(utólagos szerkesztés, 2 órával később: Basszus, hát nem kifelejtettem a legjobb albumok felsorolásakor a Rush-t, úgy egy az egyben?! Pedig a Show of Hands koncertalbum… de inkább nem is folytatom!)
(majd ismét, 9 órával később: az hagyján, de a Rise Against Endgame-jét is kihagytam, pedig az aztán totálisan méltatlan, hogy meg se legyen említve ezen a listán…)

-Tudom, mit érzel, Nick.
-Dehogy tudja, hiszen nem is kecskehús! (idézném a volt lakótársnőmet) Illetve nincs is megfázva. Egyre megy.

Vannak könyvek, amiknél tudom, hogy miről fognak szólni, de aztán mégis meglepnek valami miatt…
Az üvegburánál (Sylvia Plath) például tudtam, hogy egy nő depresszióba süllyedését meséli majd el. Aztán meglepődtem, mert ahonnan az egészet elindította, az annyira könnyed volt, ami erős kontrasztban állt a végkifejlettel, de közben ezt a folyamatot mégis hitelesnek éreztem.
Ugyanez az érzés megvolt itt is: tudtam, hogy egy lúzer pasi erőltetetten jópofizó sztorizgatásait fogom olvasni a különféle nőügyi ballépéseiről. Ehelyett kaptam egy történetet, ami bár néha leül, de egyáltalán nem erőltetett, ellenben tényleg jópofa. És őszinte. És friss. Még ma is, pedig közel 20 éves a könyv. Mert azt a néhány dolgot leszámítva, ami ma már más, vagy esetleg ritkán találkozik vele az ember (pl. a lemezboltok és azok eladói), más dolgok azóta sem változtak. Nevezetesen a párkapcsolatok kimondott és kimondatlan viselt dolgai. Legyenek azok jók vagy rosszak. A férfiak valószínűleg ma is ugyanígy gondolkodnak, aggódnak, szeretnek vagy utálnak, mint a könyvbéli Rob. És valószínűleg ugyanígy élik meg kapcsolataikat a világ Lauráival mai is, mint ahogyan ő teszi. Ezért éreztem magamhoz közelinek a főszereplőt. Hiszen tudom, mit érez. Ismerős, amit gondol. Nem mindig volt szimpatikus, és valljuk be, a nők sem olyan férfira vágynak általában, aki 35 évesen csak egy csődközeli lemezboltot tud felmutatni: „Tessék, ezt tettem le az asztalra!” – alapon. De ettől még olyan, mint én. Mint mi. Mert meggyőződésem, hogy a nők is ugyanígy tele vannak kétségekkel magukkal, az életükkel, és a párkapcsolatukkal kapcsolatban. És Robhoz hasonlóan én is csak remélni tudom, hogy ez a reménytelennek tűnő kutatás a tökéletes partner után egyszer véget ér, és célba érünk.
Amúgy van egy olyan érzésem, hogy Nick Hornby és Erlend Loe titkon néha összeülnek, és megisznak egy bambit…
És hát a borító! Persze, hogy a borító! Nagyon is értékelem a próbálkozást, bár a mályvás színt és a hátlapon befigyelő, stilizált emlőket nem tudom hová tenni.

Csodálatos, remek, fantasztikus, wow! Rég voltam ennyire szerelmes egy könyvbe. Most éppen miért? Mert: rólam szól (akármennyi különbség van köztem és Rob között), igaza van, humoros, zenéről van benne szó, csajokról, és satöbbiről… Már az első 10 oldal után tudtam, hogy öt csillag és kedvencelés lesz belőle, és író- és könyvfüggés. 10 csillagot adnék rá, ha lehetne. Vagy 100-at, de akkor sem tudnám kifejezni, hogy mennyire tetszett.

Ilyet nem szoktam mondani, de ezt TÉNYLEG mindenkinek el kellene olvasnia.

Szeretnék köszönetet mondani @n -nek, aki a lelkesítő értékelésével úgy felhívta a figyelmemet erre a könyvre, hogy azt éreztem, azon nyomban hozzá kell látnom az olvasásához.
Két könyvtárból és pár ismerős otthoni készletéből is hiányzott a mű, úgyhogy minden követ meg kellett mozgatnom érte. Most a filmváltozatra utazom.

Egész egyszerűen remek könyv. Annyira bele tudtam érezni magam Rob helyzetébe, hogy néhol felmerült bennem a kérdés, ő vajon én vagyok? 33 évesen egyedül élek, volt pár komoly szakításom, ezekből kifolyólag megbocsátásom és haragtartásom, folyamatosan aggódom hol magamért, hol másokért, a jelenlegi hangulatom pedig alulról kapargatja az elviselhetőségi határértéket. /Hja, a napokban egy csomó minden összejött./
De megjött a kedvem az ötös listákhoz, most majd inkább ezen fogok gondolkodni. Mindenesetre benyomok egy Chrissie Hynde számot, csak úgy a rend kedvéért.

A könyv pár oldal után a barátom lett és ha Barry azt kérte volna, hogy csináljam meg az öt legjobb Londonban játszódó regény -listámat, ez állna az első helyen.
Ez a könyv maga volt LONDON, a szmogos, zsúfolt, itt-elegáns-arrébb-nagyon-szakadt, Starbucks and Bodyshop-illatú csodahely.
Rob történetét olvasva gondolatban végigjártam a helyeket, amelyeket említett: Crouch Endet (ott laktam legutóbb) és Woodgreent (ott legelőször). Elképzeltem a Championship Vinylt a Hollowayen, majd a Berwick Street-i lemezboltokra gondoltam és a camdeniekre is persze.
A Seven Sisters Roadról eszembe jutottak a halal-kebabot kínáló boltok és az off-licence-k, a 6 for 5 söreikkel és egy idő után nem is a történetért olvastam, hanem Londonért.

Az jutott eszembe, hogy menthetetlenül öreg lehetek vagyok, földhözragadt és racionális. Sajnáltam én a Rob fiút, de mivel én már (akkori szokás szerint) 20 évesen nyakamba vettem a „felnőttség” jármát, kicsit idegenkedve néztem a nyavalygását, valahogy úgy, mint türelmes anya hülyegyerekére.
Olyan, mintha családi, munkahelyi gondokkal, problémás gyerekekkel, beteg szülőkkel, labilis házastárssal, hóvégi pénzügyi gondokkal küzdő valakinek megértenie, sajnálnia, sőt, támogatnia kéne egy „No school, no job, no problem” feliratos pólóban büszkén feszítő, idegesítő és világfájdalmas haverját. Na húzzál el, haver, és gyere vissza, ha felnőttél. És ha megbocsátasz, most piszkosul nem érdekel az összes ötös-tizes-huszas listád, mert azt se tudom, hol a fejem, és ha hánynál a lemezgyűjteményemtől, azt otthon tedd, lécci. Istenem, szegény Laura! Persze, van remény, hogy egyszer felnő a fiú, csak addig kell kibírni.
Ja, a könyv tetszett. A humora kiváló. Kirándulás volt a popzene legmélyebb (legtöbbször ismeretlen) bugyraiba meg a csajozás és későn felnövés fájdalmaiba. Örülök, hogy elolvastam.

Érdekes, hogy mostanság ilyen majdnem jó könyveket olvasok… Ez a könyv is ilyen. Kicsit mintha Bridget Jones szerencsétlenkedései lennének átkopírozva egy férfira, de azért mégsem.
Közben megfogalmazódott bennem, hogy miért is érdekel minket annyira -hiszen ez is egy best seller volt valaha- mások magánélete. Miért jó, ha mások agyában, ágyában turkálhatunk, hacsak annyira is, hogy elolvassuk gondolatait az illetőnek? Mások történeteiből próbálunk tanulni, hogy nekünk ne kelljen ilyen problémákkal szembekerülni? Vagy ezek a naplók valójában modern kori mesék, amiben követjük a legkisebb királyfit és szurkolunk neki és megint csak tanulunk a történésekből?
Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy amikor azt hittem baj van velem, akkor kezdtem el olvasni és nagyon érdekelt. De közben rájöttem, hogy nincs semmi baj, és így már kevésbé volt jó. Csak majdnem jó.

1) Baromi jó.
2) Néha elszomorodtam, mert hogyha tényleg ilyen bonyolultak vagyunk, ráadásul én még ilyen makacs(?) is, akkor sose fogom megérteni ezeket a dolgokat.
Viszont jó, hogy meg lett mutatva, hogy egyszerre lehet nagyon becsületesnek és nagyon szemétnek lenni. Éljenek az ellentmondások. (Szerintem egyébként mindenki ellentmondásos kis kerek világon.)
3) Azt nem értettem, hogy ha két lábon járó zenelexikon a bácsi, akkor miért nem kamatoztatta ezt a tudását?
4) Már egy jó ideje tudom, hogy én csak férfi szereplőkkel tudok azonosulni (kivétel: Amélie), de még mindig idegesít. Miért érzem magam inkább Robnak, mint Laurának? Vagy Marie-nak? Vagy?
5) Olvassátok el, mert ha nem, akkor nem fogjátok megtudni, hogy milyen jó. ;)

A filmből egy keveset láttam, de Jack Black miatt tovább is nyomtam, de gondoltam jó lesz utazáshoz olvasni.
Ehelyett egy letehetetlen könyvet fogtam ki már megint. Nem kicsit tudtam azonosulni, és nem is csak Robbal, hanem az egész életérzéssel. Kiskorom óta a zene körül forog az életem, minden más csak mellékes volt. Állandóan listákat készítek, álmaim munkája lemezbolti eladó, vagy klub üzemeltető, rendezvényszervező.. Ráadásul még a párkapcsolat szál is sokszor betalált..
Újabb kedvenc. :)