Egy ​fiúról 89% 407 csillagozás

Úgy gondolom, Hornby személyében új kedvencre tettem szert. Hihetetlenül fanyar humorral átitatott regény, ami kicsit sem vicces. Minden szereplő új színt, új nézőpontot ad a történethez, így válik teljessé az egész. Hétköznapi esendőségükben, ügyetlenségeikben nagyon is szerethető figurák bontakoznak ki a könyv lapjain. Mély és fájdalmas élethelyzeteket villannak fel összetört felnőtt és gyerekek szemszögéből is, mégsem válik nyomasztóvá, mert humorral íveli át Hornby a fájó pontokat. Senki élete sem ilyen, mégis mindannyian magunkra ismerünk benne.

Hornbytól ez a második könyvem spoiler, az első is remek volt, és ez is az. Mindkettőben magamra ismertem. És ez jó érzéssel tölt el. Van egy oldal, amit kétszer elolvastam, annyira jellemző rám, és nemcsak jellemző rám, hanem rávilágított az életemnek egy nagyon fontos részletére, amit nem igazán tudtam se megfogalmazni, se értelmezni ilyen tűpontosan, de teljesen igaza van. Pacsi. Itt a rövid verzió, ha más nem idézte volna, akkor rögtön kiírom, de így is könyvjelzőztem:
https://moly.hu/idezetek/430236
Persze nem csak ennyiről szól, van benne néhány elcseszett figura, én ugyan Willel azonosultam, de lehet Fionával és Marcussal is, szóval aki semmiben lebegő férfi, depressziós egyedülálló anyuka, vagy bántalmazott iskolás, az mind magára ismerhet, és akkor nemcsak szeretni fogja ezt a könyvet, hanem segíteni is fog neki, ad valamit. És az szerintem fontos, hogy ha lemerülünk egy könyv nevű tengerbe, akkor amikor felbukkanunk, legyen néhány gyöngy a kezünkben.
Jön a többi könyve is.

Tehát Nirvana.
Hornby orvul lépre csalt, hiszen azok után, hogy egykor megszámlálhatatlan óráig a Nirvana zenéje zengett lakásunkban, nem lehetek közömbös. És még akkor is szeretnem kell, ha a művészi hatás eleinte igencsak idegborzoló volt, mert idősebb fiam a kedvenc Nirvana dalait próbálgatva tanult gitározni. Aki átélt már hasonlót, az tudja, hogy bármilyen remek legyen is a végreredmény, a kezdet merő idegbaj.
Mellesleg Hornby többnyire jól eltalált figurákkal operál. Az infantilis Will is ezek közé tartozik. Elég jómódú ahhoz, hogy irigyeljük, amiért nem kell robotolnia, lábát lógatva élheti világát, de nem is olyan dúsgazdag, hogy megvessük parazita életmódja miatt. Marcus, a történet középpontjában álló fiú is hús-vér figurának tűnik. A történet banális, elvált szülők, gyermekét egyedül nevelő anya, új környezetébe nehezen beilleszkedő gyerek. Bár az egész igen sok sebből vérzik, mégis szerethető történet. Ellie és Marcus barátsága nehezen hihető. Nem mintha nem létezne fiú-lány barátság – ifjúkoromban az én egyik legjobb barátom is egy lány volt, akinek az első házasságkötésénél még készséges hamis tanúja is voltam. – , hanem azért, mert a tinikor kezdetén, amikor a lányok nemcsak testileg érnek hamarabb, az a néhány év korkülönbség Ellie javára akár egy évszázadnak is tűnhet. A történet legsúlyosabb problémája ugyanaz, mint a legtöbb Hornby regénynek. Hősei túlságosan simulékonyak. Túlzottan készségesen igyekeznek megfelelni szerepüknek, beleolvadni a korszakba, a társadalomba, a tömegbe, mindenbe, még az én értékelésembe is. Ennek ellenére is érdemes olvasni, mert ügyesen tár fel problémákat és olyan nézőpontokat, melyről vagy nem volt tudomásunk, vagy igyekeztünk róla elfeledkezni.

Egy nő, egy gyermek és egy férfi kisebb külön kalandjaival indul Hornby 1998-ban írt könyve, s érezzük, ők összetalálkoznak majd, hogy közösen találjanak megoldást jövőjükre. Miután magam is egy Marcusként nőttem fel 6 éves koromtól, – igaz, apám mellett nagymamám is besegített nevelésembe – így nem voltak teljesen ismeretlenek a szituációk és a felvetések. Sőt időnként ma is érzem úgy, hogy változatlan fiatalon nézek ki fejemből szemeimen keresztül a világba. Szép könyv. Érdemes elgondolkodni az üzenetén, s törekedni arra, hogy az életben – minden viszontagság ellenére – őrizzünk meg minél többet gyermeki, fiatalos énünkből…

Hornby könyveinek és az abban rejlő üzeneteknek még ha 1998-ból való is (mint ez a könyv), aktualitása, életszerűsége nem kérdés. Úgy kezdtem el, ahogy szoktam – mivel már egyszer le vett a lábamról, így még egyszer nem kellett – szóval, úgy, hogy ismét jól szórakozom majd. De Hornby ennél sokkal több, ezt most is megmutatta. Lazán és finom iróniával, enyhe cinikus önvizsgálattal és két fiúval talált el. Pedig én, akinek van kettő is belőle, azt hihettem ,hogy nem tud újat mondani. Will aki a szabadságot, az örök, kötelékektől mentes felnőtt életét éli és Marcus, aki már 11 évesen is ennek éppen az ellenkezőjét próbálja túlélni. S milyen bölcsen teszi.! A történet innentől (ha nem olvasnánk tovább) kiszámítható is lehetne. Biztos találkoznak majd, lesz egy anyuka meg valahol egy apuka, lesznek nagy találkozások és még nagyobb szétválások. A történet tényleg csak ennyi. Ami mögötte van, az a több és Hornbyt ezért érdemes olvasni. Egyszerre csalogatja elő az olvasóból a gyermek, a felnőtt és a szülő énjét. Amikor pedig el/betalál néhány mondat oda belülre ahol senki se látja, akkor kész vagy az egyik énnel azonnal felmenteni a másikat. Mert ki akar felnőni? ;) Csak az idő múlik el…
…és Marcus még annyit mondanék, hogy annak a kacsának, már úgyis mind1 lett volna. Ebben biztos vagyok.

A szerzőtől csak a Hosszú út lefelét olvastam korábban, amit nagyon szerettem. Szerettem a stílusát, a könnyedségét, az abszurditását, és azt, hogy mégis találtam benne mondanivalót, de még milyet. Így nagy várakozással álltam neki ennek, és azt kell mondjam, egészen egyszerűen imádtam. Minden sorát faltam, Marcusért majd megszakadt a szívem, vele izgultam, drukkoltam, képzeletben megöleltem és bátorítólag suttogtam a fülébe. Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű könyv ez, lesz még dolgunk egymással.

Vicces visszagondolni arra az időre, amikor úgy gondoltam, Nick Hornby nem nekem való könyveket ír, az összes olyan furának, unalmasnak tűnt akkor. Most meg már Hornby az, aki biztos bástyaként ott vár a polcon, hogy ha nagyon jót, elgondolkodtatót akarok olvasni. Betegen kezdtem most neki ennek a könyvnek, csak ez, meg a mangós fürdősó javított az életminőségemen a bacikkal folytatott harcok közepette. Ez volt az ötödik könyvem tőle, és ajjaj, fogy az életmű!

    Érdekes a kapcsolatom ezzel a történettel. Úgy adódott, hogy – körülbelül egy évvel ezelőtt – láttam a belőle készült filmet (http://snitt.hu/filmek/egy-fiurol-2002), de csak nagyjából a 43. perctől kezdve. (Azóta sem néztem meg.) Így aztán – sajnos – azonképpen látom magam előtt egyik-másik szereplőt, ahogyan a castingos, rendező… elképzelte.
    Most végre megismerkedtem a szöveggel, és azon gondolkodom, vajon biztos-e, hogy csak Egy fiúról szól-e a regény? És ahogy gondolkodom, egyre inkább arra a megállapodásra jutok magamban, hogy Marcus csak az apropója, az összekötő láncszeme annak a szövevényes valaminek, amely ennek a két szónak a lényegét járja körül sokféle nézőpontból: „az értelme”.
    Ezek után bátran állíthatom: a Nick Hornbyt olvasásnak – is – VAN értelme.

     Hornby figurái mindig olyan élő, lélegző karakterek, hogy akár a szomszédunkban is élhetnének, minden történetét könnyedén, laza stílussal írja, cinikussággal, szarkazmussal, humorral fűszerezve a kemény, elgondolkodtató témákat, hát a való életben is mi más segíthet át sokszor a nehezén, ha nem a humor. Ez a történet egy fiúról, vagy inkább kettő fiúról, is az az ízig-vérig Hornby-regény.
     Will is egy fiú a történet elején, akinek szüksége van valakire, hogy túl lásson kicsit saját magán, hogy végre igazi felnőtt férfivá váljon. Ez a valaki pedig Marcus és az ő ártatlan, gyermeki világa. Ők ketten egy hihetetlenül szeretnivaló párost alkotnak. Csodálatos nyomonkövetni, ahogy a véletlen egymás mellé vetődésből kialakul a kötődés, a törődés, miközben új érzéseket fedeznek fel magukban. Ahogy Marcus az ő kis világában él, a saját módján fejti ki gondolatait, mondanivalóit, de úgy, hogy még a felnőtteket is elgondolkodtatja; míg Will rádöbben, egyre többet jelent neki a gyerek.
     Nagyon-nagyon szerettem az ő történetüket.

A történet elején még jókat tudtam mosolyogni, ahogy magam elé képzeltem Willt, aki kitalál magának egy gyereket és elmegy az elvált szülők klubjába ismerkedni, csajozni. Az úgy vicces, na.
Aztán jön a kis fiatal Marcus a kamaszkori problémáival, és ahogy besiklik Will életébe hoz meglepő fordulatokat, kalandokat.
Igazából az egész történet komoly is meg humoros is egyben, hiszen mélyen érinti a lelki, érzelmi életet, traumák jönnek elő, vagyis humorral van leplezve az igenis komoly tartalom.
A gondom egyedül annyi csak, hogy elment mellettem a történet körülbelül a felétől, valahogy nem érdekelt igazán onnantól. Pedig jó írás ez. Ez van, de Hornbyt azért megkedveltem.