Én ​nem félek 355 csillagozás

Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az ​alig negyvenes, rendkívül népszerű olasz író, a legrangosabb olasz irodalmi díj, a Premio Strega tavalyi nyertese, akinek könyvei már negyvenöt országban olvashatók, eddigi legnagyobb sikerét ezzel a regénnyel aratta.
A történet egy közelebbről meg nem határozott aprócska dél-olaszországi faluban és környékén játszódik 1978 kegyetlenül forró nyarán. Egy napon az egyik gyerek, Michele iszonytató felfedezést tesz egy határszéli elhagyatott, omladozó ház pinceüregében. Annyira megrémül attól, amit – jobban mondva akit – talál, hogy el sem meri mondani a társainak. Az apjával szeretne róla beszámolni, de az sosem ér rá: kamionos, sokat van úton, mindig fáradtan tér haza.
Michele titokban vissza-visszatér az üregbe. Rémületén felülkerekedik a segíteni akarás. Egyre bátrabb, egyre találékonyabb, egyre céltudatosabb.
De közben otthon is furcsa dolgok történnek. És szörnyű történet dereng fel Michele előtt, melyhez éppenséggel a saját családjának is köze van.
(tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2001

Tagok ajánlása: Hány éves kortól ajánlod?

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Modern Könyvtár Európa

>!
Európa, Budapest, 2008
260 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630786331 · Fordította: Matolcsi Balázs

Enciklopédia 33


Kedvencelte 66

Most olvassa 3

Várólistára tette 302

Kívánságlistára tette 230

Kölcsönkérné 6


Kiemelt értékelések

gesztenye63>!
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Ismét egy regény, amelyben a szerző a gyermek szemszögéből láttatja az eseményeket. Ez a technika különösen azokban az írásokban jelent fokozott kockázatot, ahol a téma olyan drámai, annyira sokkoló, hogy a felnőtt olvasóra gyakorolt hatása kifejezetten szélsőséges lehet. Ezért is lehet ezzel a technikával nagyon mellényúlni és célt téveszteni.
Ammaniti azonban abszolút profi. Nem téved, nem hibázik. Olyan témát, olyan közeget és főhőst választ, amelyek együttese a felnőtt olvasót azonnal rabul ejti – már csak a történetet kell „csont nélkül” végigvezetni a fejezetek akadályversenyén és kész a siker.
A ’70-es évek permanens gazdasági és politikai válságában tobzódó, a nyomorból épp csak a fejét kiemelgető, fülledt, kilátástalan dél-olasz vidék ingerszegény környezetében él a szüleivel a kilencéves Michele. Mindennapjait – és jövőjét is egyben – determinálja az az erkölcsi nihilben „gazdag” mikroklíma, ahová született és ahonnan kitörni vajmi kevés a reális esélye.
Ahogyan azt a regény címe is sugallja, Én nem félek. Ezt mantrázza önmagának a kis Michele. Pedig dehogynem. Fél, sőt retteg – de megpróbálja legyőzni a szörnyeket! Kilenc évesen melyik gyermek nem fél? Abban az érzékeny életkorban, amelyben lelkivilága, pszichéje egyre tudatosabban nyílna a külvilágra, érzelmi-értelmi intelligenciája megfelelő környezetben kiteljesedhetne, és a család, a barátok segítségével győzedelmeskedhetne a korának megfelelően, minden kiskamaszra rátámadó belső démonokkal, szörnyetegekkel szemben – egyszer csak a való világ valós szörnyetegeivel találkozik, olyan erőkkel, amelyek létezéséről addig tudomása sem volt spoiler és amelyek ereje aránytalanul meghaladja saját, gyermeki erejét.
Ammaniti csodálatosan, de egyben felkavaró módon, borzongatóan ábrázolja a kicsi főhős lelki vívódásait, a mocskos környezetben is kibukkanó, segíteni akaró, ösztönös „jó lelket”, a kisgyermek zsigeri, egészséges moralitását.
Mindezt kiválóan árnyalja a kor itáliai társadalmi háttere, a mafia és a Brigate Rosse által elkövetett erkölcstelen, brutális bűncselekmények, az emberrablások, a csonkítások, a bűnüldöző szervezetek és az államapparátus diszfunkcionalitása, korrupt rendszere, és az átlagpolgár biztonságérzetének teljes hiánya.

Az Én nem félek rendkívül nyomasztó történet, kiváló szerkezetben, a gyermekszemszög adta lehetőségek tökéletes kihasználásával megírva spoiler.

30 hozzászólás
szadrienn P>!
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Félelmetes szörnyek márpedig léteznek. Főleg akkor, ha az ember még csak kilencéves. Ha jön az álom, lassan előlopakodnak, és velük együtt kúszik elő a rémület, vörös szemük, éles karmuk elől nehéz menekülni.
De nappal sem sokkal jobb a helyzet. Helyt kell állni a vásott kölyök csapatban, mert aki lemarad, arra kínos büntetés vár, és dacolni az égetően forró, száraz, Dél-Olaszországot bágyasztó nyárral, ami elől még a nagyok is a házak falai közé bújnak. Abba az öt, elszigetelten álló házba, ami a koldusszegény, sivár, reménytelenségbe burkolózó kicsiny települést alkotja.
Amikor aztán egy gödör mélyéről előbukkan a valódi szörnyűség, minden eddigi kötelék elszakad, és a kisfiú egyedül marad a felfoghatatlan titokkal. Borzasztó magány ez, és még borzasztóbb, hogy a szeretett felnőttek tettei érthetetlenné válnak, és ő egyedül találja magát a jó oldalon.
Perzselő nyár, talán Szicíliában, és a maffia ragadozó csápjai, amik megragadják és a bűnözéssel boronálják össze a szegénységet, rettenetes áron kínálva a reményt. A játékot pedig egyik percről a másikra felváltja a küzdelem a dermesztő félelem ellen, hiteles nézőpontból elmesélve, egy szenvedélyes, minden rosszra elszánt mediterrán világ kellős közepén.
Ennek a rövid, de mesterien megírt kisregénynek két olyan erőssége van, ami mindenképpen meg tudja ragadni az olvasót, az egyik a fülledt, bűnben erjedő Dél kiváló ábrázolása, a másik pedig a felnőttek szomorú, kegyetlen világára való riadt gyermeki rácsodálkozás.

25 hozzászólás
Nikolett_Kapocsi P>!
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Hátborzongató. Megrázó. Elgondolkodtató. Letehetetlen és semmiképpen nem ifjúsági regény.

Niccolò Ammaniti egy 9 éves gyerek szemszögéből mutatja be egy aprócska dél-olasz település hetvenes évekbeli nyarának mindennapjait, ahol a szegénység és a maffia uralja a terepet.

Na de milyen is egy kisgyerek szemével a nyári szünet? Szinte végtelen és unalmas forró hétköznapok váltják egymást, a gyerekek pedig jobb elfoglaltság híján különböző versenyekkel és próbatételekkel ütik el az időt. Ezek a bátorságpróbák persze különösen nehezek egy kisgyereknek, aki még nem képes teljesen elválasztani a képzeletet a valóságtól, az álmokat a realitástól.

De mi van akkor, ha nem is az ismeretlentől kell igazán félni, hanem a mindennapok ismerős közegétől? Mit tehet egy 9 éves gyerek, ha az addigi életének valamennyi biztos pontja egy szempillantás alatt eltűnik és az általa addig ismert világ kifordul mind a négy sarkából? Fel lehet-e dolgozni azt a rengeteg titkot és hazugságot, ami néhány nap alatt egyre inkább az élet részévé válik? Egy gyerek szemében a szülei igazsága szinte megkérdőjelezhetetlen, vagy mégsem?

Niccolò Ammaniti nagyon szuggesztív módon ír, már az első oldalaktól kezdve teljesen magával ragadott a történet és ez a lendület szerencsére ki is tartott a könyv végéig. A kis Michele karakterét igazán hitelesen sikerült megragadnia, amelynek köszönhetően még megdöbbentőbb és megrendítőbb volt a regény minden sora. Rendkívül jól kidolgozott, filmszerű ábrázolásmódjával szinte megelevenedett előttem ez a különösen forró nyár, ahol senki és semmi nem az, akinek elsőre látszik.

Az Én nem félek egy végtelenül felkavaró mű, amely a végére tartogatott csavar ellenére sem ad feloldozást, vagy lelki megnyugvást.

És sajnos én tényleg nem félek attól, hogy a felnőttek világa tényleg ennyire álságos és hamis.

17 hozzászólás
eme>!
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Jó pár hete láttam egy riportot olaszországi nyári táborokról, amelyeket közép- és felsőosztálybeli gimnazistáknak szerveznek, és a dél-olaszországi vidékkel, az ott élők helyzetével, életével, kilátásaival, egy szinte idegen világgal ismertetik meg őket. Milyen az élet ott, ahol a maffia uralkodik? Hát ilyen. Hogy azóta eltelt negyven év? Sok helyen eltelt, és az idő mégis állni, sőt visszafele mozogni látszik…

Ammaniti regénye egy bűnszövetkezetek, szegénység, kilátástalanság, bűnözés meg kétségbeesett tettek uralta világba taszít minket, ahol az állami gépezet kerekeit többek közt a korrupció köti gúzsba. Teszi mindezt úgy, hogy előbb elkápráztat a dél-olasz vidék ragyogó napsütésével és a gyermeki lét és lélek tiszta, ártatlan fényével.
A kilenc éves Michele Amitrano nézőpontjából (?) elbeszélt történet eleje csupa napfény, rengő búzatábla, gyermeki játék, kaland, versengés és megmérettetés, amelyben ugyan fel-feltűnnek néha a sötétből képzelgések, fenyegető szörnyek, sőt a gyerekek közti hatalmi harcok és megaláztatások révén a felnőttek világának árnyoldalai is, de valahogy nem sikerül megkérdőjelezniük azt az értékrendet, amely segítségével legyőzhetővé válnak. Legalábbis hiszünk még ebben, ahogy Michele is teszi.
Acqua Traverse, ez az isten háta mögötti, hamisítatlan vidéki idillt sugalló, öt házból álló kis település azonban 1978 elátkozott, sosemlátott forróságtól szikkadó nyarán hirtelen sötétét vermek titkának hordozójává lesz. Olyan titkok ezek, melyek alapjában rengetik meg a kis Michele világát, mindazt, amit eddig tudott, amiben hitt és bízott. Egyféle beavatástörténetnek vagyunk tanúi, az ártatlanság elveszítésének, a felnőtté válás kegyetlenül fádalmas folyamatának, miközben magunk is a bizalom és árulás, a bűn és ártatlanság, az igazság és hazugság, a bátorság és gyávaság, az emberi esendőség mibenlétének kérdéseit boncolgatjuk.
Rémálmokkal és új, valóságosabb szörnyekkel való viaskodássá válik az idill, ahol hátborzongató módon az válik szönyeteggé, aki a rövidebbet húzza (és vannak olyan pechesek, akikkel ez mindig megtörténik). Igen, el van cseszve a világ, Michele, de nagyon.
Hogyne lenne el, mikor nem a szörnyektől, hanem az emberektől kell félni. Kell félni, és félünk is, még akkor is, ha egyre suttogjuk magunkban az én nem félek… varázsigét. Michele, lépésről lépésre közelebb kerülve, majd rábukkanva a rettenetre, szembenéz és dacol a szörnnyel, mert a másikra gondol, aki akár ő maga is lehetne. Ez a rettegő bátorság az, ami kis hősünket magasan kiemeli környezetéből, ki a gödörből, a sötétségből, krisztusi ismérvekkel látva el őt. Ammaniti számos utalás, motívum révén kapcsolja regényét a bibliai történethez* – már a tény, hogy gyereket választ főhősül, az ő értékrendjét érvényesíti, melyet az az apától kap spoiler. Aztán ott vannak Michele elmélkedései az árulásról – ki kit, miért és mennyiért –, majd a Lázár-motívum spoiler és a búza(!)tábla, amelybe úgy röpül be Michele, mint egy feszület. Néha már túl sok ez, meg túl evidens, de általában is helyenként túl szájbarágósan és kiszámíthatóan ír Ammaniti, annak ellenére, hogy sikerül megragadnia és bedarálnia az embert.
Bevallom, én is beleestem a csapdába, féltem és izgultam, drukkoltam és szívszorongtam, közben meg még saját magamat is bosszantó kérdéseken rágódtam spoiler.
Minden kérdés és fenntartás ellenére egy biztos: nyugtalanító és felkavaró írás ez helyes és helytelen utakról, erkölcsről, felelősségről és áldozatkészségről, meg sok minden másról. Jöhet a szerző többi regénye is.

* meg a Legyek urához – l. Melichetti disznói, csirketetem a karóra tűzve, a Férgek ura ésatöbbi.

4 hozzászólás
maya75 >!
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Ez a könyv nagyon megérdemelné, hogy kiadják újra valami figyelemfelkeltő, szép borítóval. off.
Kemény történet, gyerekszemszögből elmesélve. Annyira érzékletes, hogy az ember pontosan maga előtt látja a helyszínt, a búzatáblát, a négy házból álló kis falut, a távoli romos házat, na meg a fülszövegben is említett pincelyukat. Én a forróságot is éreztem, a különböző szagokat és a feszültséget a levegőben.
Érdekes módon nem rázott meg annyira, mint vártam, aminek oka lehet az is, hogy zsinórban ez volt most a második hasonló gyerekszemszögű könyvem, és lehet, hogy kicsit besokalltam. Az olasz dél 70-es évekbeli világa még mindig nagyon távol áll tőlem, de ebben a könyvben sokkal jobban elviseltem, mint a Ferrante-regényekben.
Egyébként Michele és a Csíkos pizsamás fiú című könyv főszereplője között némi párhuzamot véltem felfedezni, melynek következtében lehet, hogy kénytelen vagyok revideálni a Csíkos pizsamás fiút illető korábbi véleményemet spoiler
Egyébként én a végét elsőre félreértettem. spoiler

2 hozzászólás
NannyOgg>!
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Aha, boldog karácsonyt…

Felnőtteknek szóló gyerekszemszögű könyvet írni szerintem baromi nehéz lehet, az esetek nagy százalékában nem is sikerül. Harper Lee-nek sikerült, de Muriel Barbery azzal a féllel is elvérzett. Nemecsek Ernő és az egész Pál utca engem azért hagyott pl. mindig is hidegen, mert hiába klasszikus magyar meg ifjúsági, Molnár mártíralakjai azért erősen leegyszerűsítettek és idealizáltak, és az egész regény és szereplői az erkölcsileg követendő végkifejlet szolgálatába vannak állítva, következtetésképpen sosem tudtam velük azonosulni. (És gyerekként még kellett, hogy azonosulni tudjak a karakterekkel.) Ammaniti viszont nagyon eltalálta, az ő alakjai nem „gyerekek, ahogy a felnőttek elképzelik”, hanem szimplán gyerekek. Azt hiszem, a különbség abban áll – legalább is részben biztos –, hogy mennyire veszi az író a bátorságot a gyerekeket önzőnek és esendőnek bemutatni az idealizált (és szerintem teljesen fals) ártatlan és önfeláldozó minifelnőttek helyett. Mintha a kettő kizárná egymást. Én nem tudom, lehet, hogy az idők is változnak; én a gyerekek morális eltévelyedésében (pl. amikor spoiler) azt az utat látom, ami a helyes és helytelen megismeréséhez vezet, mint ahogy néhány légyszárnynak áldozatául kell esnie a zsengekori kiváncsiságnak azért, hogy felnőttként ne akarja senki bogarak kínzásával múlatni az időt. Persze belátom, hogy A Pál utcai fiúk sosem lett volna kötelező olvasmány, ha Nemecsek telefonbetyárkodással sokszázas* telefonszámlát csinál, és egy barátjára keni, hogy ne hasítsanak szíjat a hátaból a szülei (A 8 éves NannyOgg bűnei, 26. fejezet). Hogyne, nem Ammaniti találta fel a spanyol viaszt, ebben a történetben is vannak Gerébek meg Áts Ferik, de Michele sokkal reálisabb főszereplő, mint Nemecsek, és ha már itt tartunk, azért többet is tett le az asztalra. Szóval ez nekem nagyon. És mellette a történet is szuper, izgalmas is, és, nos, kellően nem karácsonyi, én szóltam.

*2015-ös árfolyamon ez sokezres.

>!
Európa, Budapest, 2008
260 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630786331 · Fordította: Matolcsi Balázs
12 hozzászólás
Gelso>!
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Nagyon szép, ill. nagyon borzasztó.
Egy bátor, vakmerő kisfiú szólója egy szörnyekkel benépesített mese-valóvilágban…
A szörnyű cselekedet ellenére nagyon tetszett a regény, legfőképpen az tette számomra érdekessé, hogy egyszerre tudtam azonosulni egy kilenc éves kisfiú mindennapjaival, gondolkozásmódjával, viselkedésével, reakcióival, válaszaival, megoldásaival stb. – és egyszerre szemléltem szülőként a kisfiú mindennapjait, gondolkozásmódját, viselkedését, reakcióit, válaszait, reakcióit stb. Egyszerre voltam felnőtt (szülő) és gyerek…
Nagyon plasztikus volt az olasz dél ábrázolása – egy kitalált, elképzelt, de nagyon is valóságos, szegény, egyszerű emberek lakta kis település, ahol pénztelenség, munkanélküliség van, és tikkasztóan forró szárazság. És kényszerű gonoszság.
És emberség, igaz barátság – egy kisfiú részéről.

Nagyon kíváncsi lennék a ma már felnőtt, negyven körüli Michele felnőtt mivoltára, életére, családjára, gyerekeire – mert biztos, hogy lenne neki több is – szakmájára, arra, hogy Olaszország melyik részén, mely városában él.

Azt hiszem, hogy Ammanitinek az Ahogy isten parancsolja a legjobb regénye, a Magammal viszlek a legmozgalmasabb, legtöbb szereplőt és sorsot felvonultató, az Én és te a legfelületesebb, és a legidegenebb, de az Én nem félek a legkisértetiesebb, a legszörnyebb, ugyanakkor nekem a legkedvesebb – a legszebben megfogalmazott, kedvencelem…

Nagyon szeretném megköszönni ismeretlenül is a fordítónak, @Balázs_Matolcsi-nak az igényes és rendkívül jó fordítást.

@pepege Merülj el Ammaniti világában! kihívására – még olaszul is tervezem elolvasni…

Végül még megemlítem, hogy lássátok, mennyire összekötődtem ezzel a történettel: ezt a filmet az HBO-n láttam, ha jól emlékszem 2005 nyarán, fényes nappal, egy évvel azután, hogy az első gyerekem született; feszülten néztem, követtem végig a filmet, nagyon megmaradt bennem az anya mediterrán szépség-alakja. Végignéztem a filmet, és ott láttam meg, hogy konkrét regényből készült, feljegyeztem kiéből és mi a címe;szerencsémre épp akkor volt egy olasz srác tanítványom, magyarra tanítottam, és hazautazása előtt megkérdezett, van-e vmire szükségem? Én kezébe nyomtam egy cetlit, amire ráírtam: Niccoló Ammaniti: Io non ho paura – és még azon a nyár végén ezzel a könyvvel tért haza…
Hát ennyi.

Caro Michele,
rimani sempre cosí: un uomo buono.

13 hozzászólás
Bélabá>!
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Köszönöm @szallosas-nak az ajánlást, tényleg jó választás volt. Egy olasz regényhez illően megvolt az a feeling, ami nélkülözhetetlen. Mert ezt az érzést nem lehet bankkártyával megvenni, ugyanis felbecsülhetetlen.
Amikor kint tűz a Nap, fullasztóan meleg van
amikor bagószagú, borostás, káromkodós emberek bukkannak elő,
amikor a mama szinte fél pucéran felcsattan és mérgében felpofoz,
amikor az apa nekimegy egy húszéves suhancnak, mert az bántotta a fiát,
amikor Marcello D'Orta könyveibe illő gyerekszáj sztorik hangzanak el,
amikor egy „világvégi”,lepukkant szicíliai (amúgy kitalált) faluban felbukkan a csendőrség,
amikor a srácok kedvenc játéka a foci,
amikor boszorkával (befana) vagy cigányokkal ijesztegetik a rossz gyerekeket
és amikor különös mosómedvés mesék jönnek elő.
Ez mind benne volt ebben a remek történetben. Sok kis srác álma, hogy „kincskeresőset” játszik… Megvolt itt. Nos, a „találat” ijesztő lenne egy felnőtt számára is….
Tuti elhallgatnám, ahogy Michele Ammitrano tette. Mondjuk felnőtt fejjel nézve nem cselekedett jól, de a helyébe képzeltem magam. Azért, mert annyira megérintett a történet. Visszamentem az időben és kis srác lettem képzeletben, ez az, ami felbecsülhetetlen. Olyan, mint a MasterCard.

9 hozzászólás
vicomte P>!
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

De, fél.
Legalább egy tucatnyi dologtól.
És mégis igaz a cím, mert a főszereplő végül legyőzi a félelmet.

Vékonyka, gyorsan, de a téma miatt mégsem könnyen olvasható könyv.
Az E/1-gyes narráció igazán közel hozza az olvasót a történethez, és a nagyon jól felépített párbeszédek, a karakterábrázolás mélysége, a nem terjengős, mégis érzékletes leírások, mind sokat segítenek abban, hogy hitelessé váljon a regény.
Számomra mindenképpen.

Ebbe a rövid történetbe sikerült a szerzőnek belesűrítenie nem csak a ’70-es évek végének dél-olasz nyomorát, és kétségbeesését, de azokat a valós és irracionális félelmeket is, amivel egy kilencéves srác küzd.
S ezek közül a legbénítóbb az, amikor félsz attól, hogy megbízz valakiben, mert ki tudja, hogy ki, és mit rejteget, vagy hogy mikor fog elárulni.
Ez a félelem mozgatja a gótikus horrorokat, s a könyv első harmadában Michelle, a narrátor kisfiú fejében igazi rémmesébe illő, vadabbnál-vadabb válaszok kavarognak, ami miatt igen nyomasztó lesz a történet hangulata.
Aztán szép lassanként mindenre fény derül és a rémtörténetből átcsúszunk a kisrealista társadalomkritikába, ami bizonyos értelemben még riasztóbb, mint a zsigeri horror.
Mert azt mutatja, hogy a nyomor milyen kétségbeesett, és eleve bukásra ítélt dolgokba kergethet bele bárkit.
S hogy milyen könnyen gondolhatja azt bárki, hogy tehetetlen a dolgok alakulásával szemben és milyen egyszerű beletörődni, hogy egyre mélyebbre süllyed az ember.

26 hozzászólás
Sapadtribizli>!
Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Kicsit meg vagyok rendülve.
Szörnyű alaptörténet, kilátástalanság és kétségbeesett tettek. És egy gyerek, aki legyőzi a félelmet…
Az az igazán félelmetes benne, hogy tulajdonképpen senki sem az a tipikus gazember, mert itt a tetteket főleg a szeretet mozgatja… és mégis, hova tudja sodorni a kilátástalanság az embert!… De bíztató, hogy ugyanakkor felül lehet kerekedni ezeken a félelmeken, és önmagunkat és (valós, illetve képzelt) félelmeinket legyőzve igenis meg lehet tenni azt, amit meg kell tenni.

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

Ronnie>!

Szörnyek nem léteznek. Az emberektől kell félned, nem a szörnyektől.

224. oldal

Kapcsolódó szócikkek: félelem · szörny
fülcimpa>!

Amikor ennyire dühös volt, a papa nem ordított, halkan beszélt. De így még félelmetesebb volt. Máig sem bírom az olyan embereket, akik nem tombolják ki a mérgüket.

67. oldal (Európa, 2008)

Kapcsolódó szócikkek: félelem
fülcimpa>!

Mama sosem ült közénk az asztalhoz.
Kiszolgált minket, és állva evett. Keveset beszélt, és mindig talpon volt. Egy percre sem ült le. Főzött. Mosott. Vasalt. Csak alvás közben nem állt. Rühellte a tévét. Amikor fáradt volt, ledőlt az ágyra, és már aludt is, mint akit fejbe vertek.
Akkoriban mama harminchárom éves volt. És szép. Hátközépig érő, hosszú, fekete haját kibontva hordta. Nagy, sötét mandulaszemek, széles száj, erős és fehér fogak, hegyes áll. Mint egy arab nő. Magas volt, formás, nagy mell, vékony derék, széles csípő és olyan fenék, hogy az embernek kedve támadt megfogni.
Amikor a lucignanói piacra mentünk, láttam, hogy a férfiak majd felfalják a szemükkel. Láttam, ahogy a zöldséges a könyökével oldalba böki a mellette lévő árust, aztán mindketten anyám fenekét nézik, majd az égre emelik tekintetüket. Én szorítottam a kezét, vagy a szoknyájába kapaszkodtam.
Az enyém, hagyjátok békén, ordítottam volna legszívesebben.
– Teresa, bűnös gondolatokat ébresztesz – mondta neki mindig Severino, a lajtos kocsi sofőrje.
Mama nem törődött velük. Észre sem vette őket. Sóvár pillantásaik leperegtek róla. Teljesen hidegen hagyták a ruhája kivágását vizslató tekintetek.
Nem ismerte a kacérságot.

72-73. oldal Európa Könyvkiadó 2008

Kapcsolódó szócikkek: férfiak · piac · szépség · televízió
8 hozzászólás
Ronnie>!

Nem akarok meghalni. Bár nem lenne rossz elmenni a saját temetésemre.

60. oldal

Kapcsolódó szócikkek: halál · temetés
Szelén>!

Az emberektől kell félned, nem a szörnyektől.

66. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szörny
gesztenye63>!

Huszonkét év távlatából még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy bírt minket elviselni.
Talán mert félt az egyedülléttől.

fülcimpa>!

Maria kihozta a zománcozott kistálat, és a Barbie babáit úsztatta benne.
Kettő volt, egy normális és egy szénfekete, kopasz, olvadt karral.
Én tettem így tönkre. Egyik este, miután megnéztem a tévében Jeanne d' Arc történetét, megragadtam a Barbie-t, és üvöltve bedobtam a tűzbe. – Égj! Boszorkány! Égj! – Amikor láttam, hogy tényleg ég, elkaptam az egyik lábát, és belehajítottam a fazék levesbe.
Mama egy hétre eltiltott a biciklitől, és egyedül kellett megennem az egész levest. Maria könyörgött, hogy vegyenek neki egy másikat. – Majd a születésnapodra. Addig játssz ezzel. Köszönd meg az idióta bátyádnak. – Aztán Maria hozzászokott. A szép Barbie-t Paolának hívták, a megégettet Szegénykének.

130-131. oldal (Európa, 2008)

1 hozzászólás
Nyájas_Olvasó P>!

Felejtsd már el ezeket a szörnyeket, Michele. Szörnyek nem léteznek. A kísértetek, a vérfarkasok, boszorkányok, mind csak hülyeség, arra valók, hogy megrémisszék az ilyen hiszékenyeket, mint te. Az emberektől kell félned, nem a szörnyektől.

Kapcsolódó szócikkek: boszorkány · szörny · vérfarkas
krlany I>!

Megvan!
Éreztem, hogy a mellkasomban a súly szertefoszlik, hátamat a sziklának támasztottam, és lecsúsztam a földre. Ülve maradtam a kecskeszarral borított töltésen, kimerülten, mosollyal az ajkamon.
Megtaláltam.
Sírhatnékom támadt. Megtöröltem a szemem.
– Mmmm!
Felálltam. – Jövök. Jövök már. Látod? Eljöttem. Betartottam az ígéretemet. Látod?

253. oldal

ede>!

– Föltett egy lemezt a lemezjátszóra. – így majd azt hiszik, hogy játszom. – És nagy komolyan hozzátette. – Chopin.
– Ki az a Chopin?
– Egy nagy ember.

Kapcsolódó szócikkek: Frédéric Chopin

Hasonló könyvek címkék alapján

Paola Peretti: Én és a cseresznyefa
Lucy Strange: A fülemüleerdő titka
Böszörményi Gyula: Szer'usz világ
Maja Lunde: A Nap őrzője
Michael Morpurgo: Flamingó fiú
Lucy Strange: A nővérek átka
Cao Wenxuan: Bronz és Napraforgó
Irene Adler: A fekete dáma
John Boyne: A csíkos pizsamás fiú
J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly